Időben visszafelé haladva, november másodika a Halottak napja: ekkor emlékezünk meg elhunyt szeretteinkről. Imádkozunk értük, hiszen nem lehetünk biztosak, hogy a keresztény lehetőségek közül melyik várt és vár rájuk a haláluk után. Az imádságunk viszont a remény jele: ha azt gondolnánk, hogy már úgyis kár értük fohászkodni, akkor nem imádkoznánk. A halál itt, a Földön a zarándokállapotunknak a végét jelenti, ahonnét ezen életbe többé már nincsen visszatérésünk: az úton levés, a döntés ideje visszavonhatatlanul lezárul, ugyanakkor az ember megérkezik haza, meghatározódik, az élete végérvényessé válik, a döntései pedig örök jelentőséget kapnak. Minthogy az élet amúgy is előbb-utóbb elhasználja magát, érdemes azt inkább másoknak, az embertársainknak a szolgálatában elhasználnunk.
A Mindenszentek napja november elseje. Ez inkább a hálaadás ideje: olyanok kerülnek az imádságunkba, akikre a haláluk után a dicsőség várt, például azért, mert vértanúk voltak. Az ortodox és a római katolikus kereszténység egész évben ünnepli a szenteket, de ez a nap azoké a szenteké, üdvözülteké, akikről nem tudunk vagy nem akarunk név szerint is megemlékezni. Hiszen az üdvözültek pontos számát és kivoltát egyedül a Jóisten ismeri. A keresztény tanításban létezik mennyország és pokol: ezek nem valami alapvetően eltérő dolgok a földi élethez képest, hanem csírájukban már most köztünk vannak, már itt elkezdünk bennük élni, és előérzetet, előízt szerezhetünk róluk. A mennyország lényege a teremtett világ megdicsőülése a szeretetkapcsolatok földúsulása által-
A Mindenszentek napjának előestéje október 31. (angolul All Hallows’ Eve, ebből összeolvadva Halloween). A nagyobb ünnepeknek, így a halottaknak szentelt november eleji napoknak is van előestéje, például azért, hogy három napra kerekedjék ki ekképpen az ünnep. Gyönyörű gondolat, hogy a római katolikus egyháztan három részre osztja az Egyházat, hangsúlyozva ugyanakkor a három rész közösségét és egységét is. Az egyik rész a küzdő egyház. Ezek volnánk mi, a Földön éppen hivatásunkat töltő emberi lények. Egy másik rész a szenvedő egyház: a mennyország előszobájában lévő olyan lelkekről van ez esetben szó, akik megtisztulással készülnek föl a találkozásra Istennel (az ő ünnepük a Halottak napja). Végül a harmadik rész a megdicsőült egyház: olyan lelkek, akik az életszentségük révén már istenközelségbe jutottak (a Mindenszentek napján őket ünnepeljük).
Néhány éve Magyarországon is feltűnt az Egyesült Államokból begyűrűzött „tökünnep”, ahová viszont a kelta (skót és ír) területekről került át. A kelták – amint számos más nép is – a megkeresztelkedésük után is megőriztek bizonyos pogány elemeket. Ez önmagában nem baj, kultúrába ágyazásnak hívjuk, és a magyarok körében is volt és van ilyen, elég, ha a Boldogasszony és Kisasszony elnevezésekre gondolunk. Az már más kérdés, hogy teljesen fölöslegesnek tűnik a Hollywood-i filmek által népszerűsített szellemek, kísértetek, horrorkellékek behozatala, amelyeknek nincs sok tartalma, vallási mondanivalója, ezek a kereszténységtől alapjában idegen ötletek. A protestánsok pedig egészen mást ünnepelnek október 31-én: történetesen ez volt az a nap, amikor Luther Márton ágoston-rendi szerzetes a mainzi érseknek levelet írt, amelyben 95 tételben sorolta fel, milyen pontok mentén kívánja az egyházat megújítani (a legenda szerint a vártemplom falára is kitűzte tételeit). Ezzel útjára indította az egyház XVI. századi megújulását, annak protestáns és római katolikus ágában is. Az viszont egyáltalán nem lehet véletlen, és eredeti témánktól nem független, hogy miért pont ekkor tűzhette ki a nézeteit: természetesen a közelgő nagy ünnepek, a Mindenszentek és a Halottak napja előestéjére időzítette a teológiai állásfoglalását, hogy a templomba érkezők közül minél többen elolvashassák azt.
Vallási értelemben ezen napokat a temetők meglátogatásával, a halottainkért imádkozással töltjük. A temető megszentelt föld, szent hely: ennek oka nemcsak az, hogy az Egyház ünnepélyesen megáldja a temetkezés céljára kijelölt területet. A valódi ok sokkal inkább a földdarab rendeltetése: a Szentlélek templomaként tisztelt és az egész ember, a teljes ember lényeges részének tekintett test ideiglenesen ezen a területen várja majd a holtak föltámadását. A II. vatikáni zsinat (1962–1965) óta a hamvasztás is engedélyezett és bevett temetkezési forma, mely természetessé vált a kultúrkörünkben. A megdicsőült testtel kapcsolatos aggályaink ugyanis megszűntek: Isten bármilyen állapotból össze tudja gyűjteni az embert az utolsó, végső ítéletre. A temető megszentelése nem vonja ki a halált az élet ívéből, inkább bekapcsolja az átmeneti és ideiglenes halotti állapotot is a hatalmas isteni vérkeringésbe. Mindennek inkább jelképes vagy érzelmi értéke van, mert az örök élet szempontjából se az nem számít, hogy kit hová temettek, se az, hogy egyáltalán eltemették-e. A hátramaradottak erkölcsi életében viszont igenis számíthat, hogy tisztelettel bántak-e őseiknek vagy embertársaiknak a földi maradványival. A sütőtökös latténkat kortyolgatva a hála, a kérés és a dicsőítés vallási gesztusaival emeljük elhunyt szeretteinket a gondolataink és érzéseink közé!
