A koalíciós kormányzás Magyarországon rendkívül aktuális téma. Itt természetesen nem a hagyományos értelemben vett koalíciót kell érteni, hanem egy olyan politikai tömböt, amelyben különböző világnézetű, a politikai paletta különböző pontjain elhelyezkedő pártok és aktorok lépnek egymással szövetségre. Nem lehet szó nélkül elmenni azon események mellett, melyek az elmúlt év, s különösen az elmúlt két és fél hónap során a magyarországi ellenzék térfelén lezajlottak, ugyanakkor a szokásos aktuálpolitikai vonatkozás mellett érdemes azt is megvizsgálni, hogy ez a fajta kényszerű összefogás hogyan működik a gyakorlatban. Ehhez nem elegendő a magyarországi politikusok nyilatkozatait figyelni, hiszen míg az ellenzék igyekszik bizonyítani kormányzóképességét, addig a kormányoldal ennek ellenkezőjét akarja bizonyítani.
Benjamin Netanjahu izraeli ex-miniszterelnök erős rendszert épített ki regnálása alatt, mely összesítve mintegy másfél évtizedre rúg. Az utolsó két évben azonban nem volt stabil kormánya az országnak. Nem tudták ugyanis elfogadni a költségvetést, ezért többször is időközi választásokra került sor (két év alatt négyszer is). Az utolsó választásokat ez év tavaszán rendezték meg. Végül mi vezetett Netanjahu bukásához? Egyrészt jelen volt egy el nem hanyagolható társadalmi elégedetlenség. A jeruzsálemi miniszterelnöki rezidencia előtt a tavalyi évben például közel negyvenszer tüntettek negyven egymást követő héten, melyben többek között a „Crime Minister” megnevezéssel illették a kormányfőt.
Ezenkívül szerepet játszott, hogy a korábbi miniszterelnök ellen korábban korrupció, csalás és hivatali visszaélés miatt megindult büntetőeljárás érdemi folytatására februárban sor került. Ezzel párhuzamosan az izraeli ellenzékben megérett a gondolat az „összefogásra”.
A Kneszetbe (izraeli parlament) bejutott pártok a választásokat követően kezdtek el egymás felé közeledni, majd hosszas tárgyalásokat követően nyolc párt összefogásával megalakulhatott az általuk „Nemzeti Egységkormánynak” nevezett formáció. Ennek első miniszterelnöke a Jamina (Jobbra) párt elnöke, Naftali Bennett lett, aki két évig fogja betölteni a kormányfői pozíciót, ezután – egyébként a Netanjahu-éra alatt elfogadott rotációs rendszerre építve –, a legnagyobb ellenzéki párt, a Jes Atid (Van Jövő) elnöke, Jair Lapid jelenlegi külügyminiszter fogja Bennettet követni a kormányfői székben.
Érdemes a koalícióban résztvevő pártokra pillantást venni: a legnagyobb ellenzéki párt a Jair Lapid vezette centrista Jes Atid, továbbá részt vesz a koalícióban a korábban a Netanjahuval koalícióra lépés következtében kettészakadt, jobbközép Kék-Fehér Párt, a szocialista Munkapárt, a baloldali-liberális Merec, de megtalálható a jobboldali Jiszrael Beitenu (Izrael a mi hazánk), a szintén jobboldali Tikva Hadasa (Új Remény) párt, illetve az arab Raam párt is. Fontos tanulság, amelyet le lehet vonni az izraeli választásokból, hogy a kicsi, vagyis a parlamenti küszöböt éppen csak átlépő pártok szerepe felértékelődött. A Bennett által vezetett Jamina például közel sem a legnagyobb koalíciós tag, hiszen mindösszesen hét képviselőt delegálhattak a 120 fős parlamentbe, ennek ellenére elfoglalhatta a kormányfői tisztséget. Lehetséges, hogy a 2022-es választásokon is a kis pártok döntik el a mérleg nyelvét hazánkban, ezért ezek szerepét korai még alábecsülni.
Visszatérve az izraeli helyzetre, Netanjahu bukásáról olyan értelemben lehet beszélni, hogy a büntetőeljárása tekintetében számára az elmúlt választás létfontosságú volt. Az ún. „francia törvény” elfogadását lehetővé tette volna, ha ő alakíthat kormányt, s így mint miniszterelnökkel szemben ellehetetlenítette volna a büntetőeljárás lefolytatását. Netanjahu ilyen értelemben bukott, de társadalmi támogatottsága hatalmas, és pártjának, a Likudnak erős vezetője, éppen csak lemaradva az általa „baloldalinak” nevezett koalíciós tömb erejétől. A legtöbb képviselőt a Likud delegálhatta a parlamentbe, ereje tehát közel sem alábecsülendő.
Értékekről és tartalomról is érdemes beszélni a politikában, de ha csupán azt a formai kérdést tesszük fel, vajon működőképes lehet-e egy sokszínű pártokat tömörítő koalíciós kormány, akkor az izraeli példát szemünk előtt tartva egyértelműen igen a válasz. Az elmúlt öt hónapban egy stabil kormányt láttunk működni, amelyben nem csak ideológiai különbségek vannak, amelyek áthidalása önmagában sem egyszerű dolog, de ez a tömb egyaránt magába tömörít jobboldali pártokat s a Raam nevű arab pártot is. Tehát az új izraeli kormányzatnak nem csak ideológiai, de komoly vallási különbségeket is kezelnie kell mindennapi működése során, s mindezidáig ezt sikerrel tette. Bár érzékelhető az izraeli társadalom elégedetlensége egyes választási ígéretek betartását illetően, vitathatatlan tény, hogy a kormány stabil. Természetesen közel vagyunk még a választásokhoz, az elkövetkező évek azonban meg fogják mutatni, hogy az ezek szerint rövid távon stabil és működőképes koalíciós kormányzás hosszútávon is életképes-e. Ahogyan Naftali Bennett fogalmazott: „Ennek a kormánynak csak akkor lesz sikere, ha csapatként tudunk együtt dolgozni.” Az idő majd eldönti, mennyire sikerül ezt megvalósítani.
