Természetesen a foci befektetésnek sem utolsó, azonban az arab sejkeket és az orosz üzletembereket gyakran más célok vezérlik: a csőd szélén táncoló klubok megmentésével pozitív színben igyekeznek feltüntetni az európai közvélemény szemében gyakran ellenszenves autoriter rezsimeket.
2021. október 7-én izgalmas történések kavarták fel az állóvizet az angol Premier League rajongói körében: a liga döntéshozói hosszas huzavona után jóváhagyták, hogy Szaúd-Arábia állami beruházási alapja (pontos nevén a Public Investment Fund, azaz PIF) 80 százalékos tulajdonrészt szerezzen a Newcastle United futballklubban. A messziről jött befektetőknek – európai szemmel nézve – mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hogy bevásárolják magukat az utóbbi időben egyébként nem túl jól muzsikáló csapatba: a PIF 300 millió fontot adott a négyötödös tulajdonhányadért. Ez az összeg ugyanakkor az olajmonarchia befektetési alapjának mércéjével mérve lényegében csak aprópénz, a PIF teljes piaci kapitalizációja ugyanis ennek nagyjából ezerszerese.
Az új tulajdonosok az üzlet nyélbe ütése után meg is határozták a távlati céljaikat: mind a Premier League-t, mind a Bajnokok Ligáját meg akarják nyerni a newcastle-i fiúkkal. Az ambiciózus célkitűzések mögött azonban valószínűsíthetően komoly diplomáciai érdekek is meghúzódnak, melynek megértéséhez érdemes röviden áttekinteni, hogyan szereztek az utóbbi húsz évben egyre nagyobb befolyást az európai labdarúgásban a különböző keleti rezsimek.
A különböző olajmonarchiák befolyásszerzése lényegében 2008-ig nyúlik vissza. Ekkor vásárolta meg Manszúr bin Zajed Al-Nahjan sejk – jelenleg az Egyesült Arab Emírségek elnöki ügyekért felelős minisztere – a Manchester Cityt. A pénzeső néhány éven belül visszatette a klubot az angol futballtérképre, a sejk csapata 2012-ben már a Premier League-t is megnyerte. Ezt 2021-ig bezárólag még háromszor ismételték meg. De nem a City az egyetlen angol csapat, mely közvetlenül valamely olajmonarchia befolyása alatt áll. Ilyen cipőben jár például az Everton, az Aston Villa, de a Hull City és a Sheffield United csapata is, melyekben iráni, egyiptomi, valamint szaúdi üzletemberek szereztek meghatározó pozíciókat.
Erre ugyanakkor rácáfol Katar és a PSG esete: a mostanra vitathatatlanul francia elitcsapattá avanzsált párizsi klubba még 2011-ben fektetett be a Qatar Sports Investment tőkealap. Emellett pedig több kisebb spanyol klubban is vannak keleti érdekeltségek – bár való igaz, ezen csapatok messze nem a legsikeresebbek hazájukban.
Hiába vezethető azonban vissza 2008-ig vissza a sejkek kapcsolata az európai labdarúgással, az ilyesfajta befektetésekben rejlő potenciált először valójában az oroszok ismerték fel. Roman Abramovics – az orosz gazdasági és politikai elit egyik nagyágyúja, Putyin közeli bizalmasa – már 2003-ban megvásároltaaz akkoriban még nem túl sikeres Chelsea-t. A korabeli anekdoták szerint az elképesztően gazdag üzletember mindössze 15 percnyi tárgyalás után vette meg a klubot. A tulajdonosváltás óta pedig a Chelsea is igazi sztárcsapattá nőtte ki magát, nem kis mértékben Abramovics kiapadhatatlan pénztárcájának köszönhetően. Mindemellett az orosz oligarchák az Arsenal, a Bournemouth, a Portsmouth és a Reading csapatában is kisebb-nagyobb befolyást szereztek az utóbbi években.
Ugyanakkor ismét nemcsak az angliai csapatok iránt mutatnak érdeklődést a befektetők. A Bundesliga rajongóinak például feltűnhetett, hogy 2006 óta megsokasodtak a többségében orosz állami tulajdonban levő Gazprom logói az FC Schalke 04 mezeken. 2010 óta pedig a belgrádi Crvena Zvezda csapatát is komoly pénzekkel támogatja az orosz gázóriás a szponzori szerződéseken keresztül. Az első látásra különböző csapatokat az köti össze, hogy mindkettő olyan országban található, mellyel Oroszország a gázvezeték-összeköttetés kiépítését tervezte a szponzoráció idejében. Ez Németország esetében az Északi, míg Szerbia kapcsán a Déli Áramlat gázvezetéket jelenti.
Ahogy az örökzöld mondás már lassan háromnegyed évszázada tartja: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Ezt a tételt az arabok és az oroszok befektetései szinte kivétel nélkül igazolták. Az alsóbb ligákba korábban visszacsúszott klubok a rajongók nagy örömére ismét felkerültek az első osztályba – erre jó példa az Aston Villa vagy épp a Sheffield United esete. A korábban is erősnek számító, nagy múltú csapatok pedig sorra kapaszkodnak vissza a nemzeti ligájuk élbolyába. A PSG például a katari tulajdonosok megjelenése óta sorra nyeri a Ligue 1 bajnokságát, a Manchester City pedig a 2008 óta begyűjtött négy Premier League győzelmével a legsikeresebb angol csapat volt az utóbbi évtizedben. Emellett pedig az orosz érdekeltségbe tartozó Chelsea és a Schalke csapatai is komoly sikereket tudnak felmutatni, mely valószínűleg nem lett volna lehetséges az orosz pénzcsapok megnyitása nélkül.
Az tehát az eredményekből látszik, hogy a csapatok, s azok szurkolói egyértelműen nyertek azzal, hogy a különböző keleti rezsimek befolyást szereztek a csapatokban, hiszen ez a színvonal gyors növekedését hozta magával. Azonban felmerül a kérdés: vajon miért éri meg a befektetőknek, hogy gyakorlatilag feneketlen pénznyelőkbe szórják az olaj- és gázbizniszből összegyűjtött vagyonukat? Mert bár ritka, kivételes esetekben anyagilag is megtérülhet egy-egy futballbefektetés, általános esetben a labdarúgás sokkal inkább viszi, mint hozza a pénzt a házhoz.
A fenti kérdésre a választ akkor kaphatjuk meg, ha inkább diplomáciai, semmint pénzügyi oldalról közelítünk hozzá. A fent részletezett befektetések ugyanis lényegében mind egy recept szerint épülnek fel:
- Végy egy nívós, viszonylag sok szurkolóval rendelkező, ugyanakkor jelenleg nem túl sikeres, és lehetőleg komoly pénzügyi gondokkal küzdő európai csapatot.
- Szerezd meg ennek a csapatnak minél nagyobb tulajdonrészét, bármi is legyen az ára.
- Néhány év alatt a különböző támogatási szabályok kijátszásával pumpálj annyi pénzt a csapatba, hogy minden infrastruktúrájuk világszínvonalú legyen.
- Vásárold össze a világ legjobb játékosait a csapatod számára.
- Várj néhány évet, majd fogadd az elismeréseket a helyi bajnokság megnyeréséért és a kimagasló Bajnokok Ligája szereplésért.
Ezen receptet követve a befektetők elérik, hogy kialakuljon egy velük – illetve az anyaországukkal – szemben toleráns közösség a csapat szurkolóiból. Sőt, a többi futballrajongó is elismerően tekint majd a csapat sikereire, s talán épp azt kívánja majd, bárcsak az ő csapatát is felvásárolná egy dúsgazdag oligarcha vagy sejk. Azon országokban pedig, melyekben egyrészt egyre több csapat kerül keleti kézbe, másrészt megfelelő mértékben beágyazott a labdarúgás a társadalomba, idővel akár a teljes közvélemény hozzáállása is megváltozhat az autoriter berendezkedésű, keleti rezsimekkel szemben. Ha pedig megváltozik a közvélemény, az bizony a helyi külpolitikusokra is komoly nyomást helyez.
Azaz mindent összevetve az mondható, hogy manapság már nemcsak a focisták játszanak a pályán, hanem a futballmeccsek árnyékában a különböző kisebb-nagyobb hatalmak is viaskodnak egymással a nemzetközi politikai befolyásért. Mindez pedig egy újszerű dilemma elé állítja Európa futballkedvelő részét: vagy nem engedik be a pénzzel kitömött keleti befektetőket, s lényegében hagyják lehanyatlani az európai labdarúgást hazai finanszírozás hiányában, vagy pedig beengedik a befektetőket, ezzel viszont komoly diplomáciai fegyvert adnak az autoriter rezsimek kezébe. Az, hogy milyen választ ad Nyugat-Európa erre a kérdésre, nagyban meghatározza az európai labdarúgás és külpolitika jövőjét is.
