A „Tényleg gránitszilárdságú?” című beszélgetés meghívott vendégei Halmai Gábor (European University Institute, Firenze), Hack Péter (ELTE ÁJK) és Smuk Péter (SZE DF ÁJK, Magyar Alkotmányjogászok Egyesületének elnöke) professzor urak voltak. A vita Pócza Kálmán, az MCC Alkotmánypolitikai Műhely vezetőjének moderálása mellett zajlott, és arra a közelmúlt magyar közbeszédében szokatlanul nagy figyelmet kapott kérdésre is fókuszált, hogy a 2022-es választásokat követően lehetséges lehet-e valamely eddigiekben szokatlan módon új alkotmányt elfogadni az Alaptörvény helyébe.
Az alkotmány stabilitásáról folytatott elméleti viták archetípusának is tekinthető Thomas Jefferson és James Madison levelezése, amelynek folyamatában 1789. szeptember 6-án Jefferson azt írja Párizsból – amelynek a dátum, témánk és az általa kifejtett gondolat lényege miatt jelentősége van – Madisonnak, hogy „egyetlen társadalom sem tud örök alkotmányt készíteni”. Szerinte a föld az élők, és az alkotmányok, illetve a törvények, amelyeket elődeik hoztak, az ő elmúlásukkal egyútt múlnak el. „Minden alkotmány 19 év elmúltával lejár.” – írja. Ilyen logikával – pusztán számtani alapon az Alaptörvénynek még jó kilenc éve van, „természetes halála” előtt. A jelen politikai kommunikációban azonban sokszor forognak „erőszakos halált” (annak „visszavonását”) emlegető panelek. Jefferson azt állítja, hogy az eleve korlátozott időbeli hatályú jogszabályok sokkal kezelhetőbbek mint azok, amelyeket vissza kell vonni, de a visszavonás joga nem egyenlő azzal, hogy egy megszűnő törvény (alkotmány) helyébe újat ajánljanak.
A politikai kommunikáció ragasztotta a magyar Alaptörvényre a „gránitszilárdságú” jelzőt, amely azonban tényleges alkotmányjogi kategóriákban gondolkodva az állandóságra és a stabilitásra utalhat leginkább. (Ezzel kapcsolatban ajánlom Szakály Zsuzsa doktori értekezéséből született könyvét, amelynek címe: Az alkotmány stabilitását védő garanciák, Iurisperitus, Szeged, 2020)
Alkotmányjogi szakkifejezéssel élve például az alkotmányok ún. formai merevségének fokozatain keresztül határozzuk meg azt, hogy egy alkotmány mennyire nehezen módosítható, vagyis tulajdonképpen mennyire „gránitszilárd”. Kérdésként merülhet fel persze a forma mellett a tartalom „gránitszilárdsága”, vagyis az alkotmány szövegszintjének állandósága. Ez pedig vizsgálható akár konkrét jogi tartalom, akár értéktartalom oldaláról. (lásd például: Gáva-Smuk-Téglási: Az Alaptörvény értékei, Dialóg Campus, Budapest, 2018) Mások, például Szente Zoltán szerint például az alkotmányon alapuló közjogi rendszer stabilitásának alkotmányos értéke is indikatív.
Halmai Gábor a vita során annak az álláspontjának adott hangot, hogy a történelmi tapasztalatok azt mutatják: az egyes elvek bebetonozását célzó alkotmányozói törekvések egyben a jogállam megőrzését is szolgálják (ld. a német Alaptörvény 79. cikkének örökkévaló rendelkezéseit, amelyre ő maga is utalt). Ezek sikeressége és valódi ereje pedig attól függ – mondta Halmai – hogy azt ezt a megoldást alkalmazó államok maguk demokratikusak-e. Hack Péter szerint ideáltipikus lenne, ha egy demokratikus minimumot minden alkotmányban stabilan rögzíteni lehetne, bár a „gránitszilárdságot” ugyan szükséges, de nem elengedhetetlen kvalitásként említette. Az alkotmányos kultúra szerepére helyezte a hangsúlyt és arra, hogy az a fontos, hogy ne éljenek vissza az alkotmány változtatásával a politika szereplői. Smuk Péter szerint az alkotmány stabilitásának nem egyértelmű és egyedüli indikátora a formai merevség. Szerinte az alkotmányszöveg stabilitása, a minőségi alkotmánybíráskodás léte, és az alkotmányos kultúra minősége (mind társadalmi mind politikai szinten) a stabilitás meghatározói. Az Alaptörvény vonatkozásában a tíz év alatt bekövetkezett kilenc módosítás kapcsán rámutatott arra, hogy az Alaptörvény szövege nem minden megfontolás szerint minősíthető stabilnak, ellentétben annak értéktartalmával.
A vita ezek után a stabilitás és legitimitás közötti párhuzam lehetőségének vizsgálatára tért, ebbe ágyazva az alkotmány legitimitásának kérdését. Halmai Gábor amerikai példával szemléltette, hogy egy közvélekedés szerint legstabilabbnak gondolt alkotmány legitimitása a világ szemében hogyan kérdőjeleződhet meg, utalva ezzel a 2016 utáni helyzetre. Mindenki tisztában volt az abban foglalt egyes intézmények avíttságával (pl. elektori kollégium), mégis alkalmazták és tisztelték őket. Volt minőségi alkotmánybíráskodás, amely számos elvet az alkotmányos kultúra részévé tett, majd a 2016-os fordulatot követően a közel 300 éves elvek lebontása megkezdődött a gyakorlatban, s onnantól kezdve már senki nem gondolja, hogy az USA alkotmányát másolni kellene, vagy, hogy nem kellene megváltoztatni. (Érdekesség, hogy az amerikai sajtó már 2012-ben arról ír, hogy az amerikai alkotmány megszűnt világszintű mintává válni az egyes nemzetek alkotmányozási folyamataiban, annak ellenére, hogy az alkotmányfejlődés és az ún. alkotmányos kölcsönzés (constitutional borrowing) egyik fő origójaként tartják számon.)
A magyar Alaptörvény Halmai értelmezésében a keletkezésének politikai körülményei miatt rendelkezik kérdéses legitimitással, és ezért sem vált részévé azóta sem a politikai és alkotmányos kultúrának – annak rendelkezéseit nem vitatják. Ezzel feltehetően arra célzott, hogy az Alaptörvény egyes rendelkezései nem képezik heves (mozgósító) köz- és politikai vita (az ackermani értelemben vett „alkotmányos politika”) tárgyát az országban. Azt tudjuk, hogy az Alaptörvény rendelkezéseivel kapcsolatos jogi és politikai viták sokasága zajlik egyébként még jelenleg is – igaz főként nemzetközi szervezetek nyilvánossága előtt. (Balogh Éva a magyar alkotmányozási folyamatok összefüggései között arra az álláspontra helyezkedik, hogy az Alaptörvény „szociológiai és normatív értelemben vett legitimitása” a vitatott, Drinóczi Tímea pedig „többdimenziós” (időben előzetes és utólagos) legitimációról beszél az Alaptörvény hatálybalépését megelőzően, kifejezve, hogy a legitimáció csak utólagosan mérhető – a gyakorlat fényében, azonban az előzetes legitimációra is törekedni kell.)
Felhívta azonban arra is a figyelmet, hogy a szöveg, amelyet a NEKA elfogadott, konszenzusosnak volt tekinthető, és a minőségi alkotmánybíráskodás 20 év alatt sokat változtatott úgy a szövegen a Sólyom László-féle láthatatlan alkotmány kialakításával, hogy a határozatok elfogadottsága emelte az alkotmányszöveg jogi legitimitását.
Hack Péter e faktorokon kívül már az 1989-es népszavazás tényét is legitimáló erőnek tekintette hozzászólásában. A korábbi Alkotmány „ideiglenességi klauzulája” kapcsán elmondta, hogy az új alkotmány elfogadására nem volt valós és egyöntetű politikai akarat, sőt volt olyan, hogy a regnáló kormánypárt az ellenzék nélkül akart alkotmányozni. Ez végül meghiúsult és hatpárti, paritásos alkotmányelőkészítő bizottság jött létre az Országgyűlésben az 1990-es évek közepén. Ez az alkotmány-terv is elbukott, mert – mondta Hack – az sokak számára nem volt elég baloldali, és a folyamatos konszenzuskeresés kudarca volt az, véleménye szerint, amely megágyazott a 2010-11-es helyzetnek az Alaptörvény tulajdonképpeni egyoldalú elfogadása tekintetében. Elmondta továbbá, hogy a helyzetet az a tény komplikálja: nem volt tényleges alkotmányozási szükséghelyzet közjogi értelemben, mely az Alaptörvény elfogadásához kellett volna, hogy vezessen. (Az alkotmányozási szükséghelyzetről vallott más állásponton van például Trócsányi László, aki ugyanakkor alapvetően politikai értelemben közelít a szükséghelyzet kérdéséhez az Alaptörvény elfogadásával kapcsolatban.) Hack szerint a közjogi értelemben vett alkotmányozási szükséghelyzet hiányát példázza az is, hogy az államszervezetre vonatkozó lényegi rendelkezések tulajdonképpen változatlanok maradtak az új alkotmányban.
Az Alaptörvényben foglaltak többsége tehát politikai ígéret, amely a jogállami működést semmiben nem akadályozza, és nem az Alaptörvény rendelkezéseinek tartalmi elégtelenségei okozzák az ellenzék mostani narratíváinak üzenetét és az ellenzék problémáit. A jogállamisággal kapcsolatos problémák nem az Alaptörvény elfogadásából vagy annak rendelkezéseiből fakadnak Hack Péter véleménye szerint, és nagyobb gondot okoz az is, hogy az alkotmány legitimitásának kérdése az utca emberét nem foglalkoztatta és nem is foglalkoztatja (vagyis az ackermani értelemben vett „alkotmányos politika” kialakulásának előfeltételei hiányoznak). Ebben pedig szerinte az a politikai racionalitás érhető tetten, hogy az Alaptörvény a múlttal való leszámolás céljával született, politikai ellenfelek felé intézett üzenetekkel, és a társadalom azt ezért nem érezheti magáénak. Ettől eltekintve viszont az alkotmányos berendezkedést mindenki nagyon is magáénak érzi, nincsenek széles társadalmi csoportokat megmozgató reformmozgalmak az államforma, kormányforma megváltoztatására.
Halmai Gábor vitában kifejtett véleménye szerint a konszenzus-keresés és a legitimitás kapcsán fontos kérdés, hogy 2010-ig élt az a 4/5-ös szabály, amely a koncepció elfogadásához kötődött, szimbolikusan jelezte a széles társadalmi és politikai legitimitás megteremtése iránti igényt. E szabály figyelmen kívül hagyása és eltörlése szerinte még az Alaptörvény elfogadásának legalitását is megkérdőjelezi, nem csak legitimitását. (Fontos – és nem elhanyagolható – közbevetés azonban, hogy a koncepció és a végleges normaszöveg elfogadásához kötődő többség nem esik egybe, az 1989 utáni magyar közjogtörténetben az alkotmány elfogadása vagy módosítása mindig kétharmados többséggel történt, európai minták által meghatározottan és azokhoz igazodva. A 4/5-ös szabály a koncepció elfogadására a jogirodalmi konszenzus értelmében csak 1994-1998-ig, arra a parlamenti ciklusra érvényesen volt hatályban.) Hack Péter Halmai ezen állításával szemben konkrét példákon keresztül szemléltette, hogy országgyűlési képviselősége idején a 4/5-ös szabály ellenére többször előfordult, hogy az Országgyűlés kétharmaddal hozzányúlt az Alkotmány rendelkezéseihez és módosította azokat.
Smuk Péter a vitában hangot adott annak az álláspontjának, hogy szerinte a 4/5-ös szabály az Alaptörvény elfogadása és annak legalitása szempontjából nem tényező, már nem létező jogtechnikai megoldás volt csupán. A legitimitás kapcsán az Alaptörvény elfogadottságáról beszélt, szembeállítva az 1989-es és 2011-es alkotmányozás főbb üzeneteit és körülményeit. Mint mondotta: első látásra érthetetlennek tűnik, hogy egy a rendszerváltást az „elitek paktumaként” aposztrofáló – és ezért az Alkotmányt el nem fogadhatónak minősítő – politikai narratíva alapján miért nem került népszavazással megerősítésre az Alaptörvény, annak elfogadását követően. Mint mondotta, többek között Tölgyessy Péter hívta fel arra a figyelmet, hogy a magyar ellenzék „közjogias”, vagyis alapvetően a mindenkori alkotmány rendelkezéseivel szemben lép fel minden körülmények között. (Ez sem éri el azonban a társadalmi mozgósítás ackermani „alkotmányos politikájának” szintjét.) Az alkotmányszöveg beágyazódásával kapcsolatban az alkotmányos kultúra kapcsán Smuk hozzátette, hogy az alkotmányszöveg újrafelfedezése érhető tetten jelenleg a kormánytöbbség részéről az uniós vitákban (pl. jogállamiság, hatásköri viták, európai és nemzeti jog viszonya), de ezek keretei között is csak egyoldalú érvkészlettel kezd el élni az Alaptörvény szövege, annak önazonosságára tett hivatkozásokon keresztül.
Az alkotmány stabilitásával, elfogadásával és az ehhez kapcsolódó legitimitási és legalitási érvek vonatkozásában Smuk Péter kitért az Alaptörvény módosításainak számára, amelyekből számára az következik, hogy a szöveg sok változása (s emiatti instabilitása) mellett az értéktartalom szintjén viszont kifejezetten stabilnak tekinthető. Ugyanakkor Smuk szerint sokat mond, hogy más jogi és alkotmányos kultúrákkal ellentétben nem ünneplik hivatalos állami keretek között az Alaptörvény napját (április 25.) – [ellentétben pl. az Egyesült Államokbeli Constitution Day megünneplésével és az ehhez kapcsolódó rendezvényekkel.], tehát ezért sem ágyazódik be a köztudatba és a politikai, alkotmányos kultúrába. Rendelkezései pedig valószínű emiatt nem válhatnak az ackermani „alkotmányos politika” tárgyává vagy eszközévé.
A vita lezárásaként a jogfolytonosság kérdését járták körbe a beszélgetőpartnerek. Pócza Kálmán felvetette, hogy a jelen ellenzéki üzenetek között sokszor hallható, hogy „meg kell törni az Alaptörvény jogfolytonosságát”. Halmai szerint nem az alkotmány, hanem a jogrendszer folytonossága a kérdés központi eleme, s bár ugyan az Alkotmánybíróság 1992-ben is kifejtett álláspontja szerint 1989-ben volt jogfolytonosság, hiszen nem volt (csak ún. „tárgyalásos”) forradalom, tartalmi értelemben tekintve az Alkotmány szövegét viszont mégsem volt: az teljes egészében megváltozott. Halmai szerint nem igaz, hogy Magyarországon ma diktatúra lenne: egy sajátos autokrácia alakult ki, de az sem az Alaptörvény miatt. A mindennapi politikai hatalomgyakorlás építi le véleménye szerint a fékek és ellensúlyok rendszerét és ez okozza a problémát.
Hack Péter kifejtette, hogy a politikai realitás csökkenti a konszenzusos alkotmányozás valóságát. Ennek oka szerinte az, hogy a kétpártrendszer felé sodródik a magyar politikai rendszer, ami magában hordozza a táborok kialakulását, s így egyik fél sem válik érdekeltté a konszenzuskeresésben saját politikai támogatottságának növelése érdekében. Az ellenzék szerinte jelenleg az alkotmányozás ügye tekintetében úgy kommunikál, ahogy nem kellene, hiszen minél nagyobb veszélyt emlegetünk, annál kisebb morális korlátaink vannak a megoldáskeresés folyamatában, amely egy alapvető „puccslogikára” épít. Ez pedig oda vezet, hogy az emberek az utcára vonulnak, viszont az alkotmányozással kapcsolatos konfliktusokat nem lehet az utcán megoldani – zárta a hozzászólását Hack Péter.
A vitát magát Smuk Péter felszólalása zárta, amelyben kitért arra, hogy egy kormányváltás és általában véve a jogalkotás szempontjából az alkotmányjogban mit tekintünk jogállami megoldásnak. Amennyiben a jogalkotásra vonatkozó szabályok megalkotásával születik egy szabály az jogállaminak tekintendő – mondta. Abban a pillanatban, ahogy ezen rendszereket jogon kívüli behatások érik, ld. pl. egy kormányváltás úgy zajlik le, hogy a regnáló miniszterelnököt kivégzik; megszűnik a rendszer jogállaminak lenni. Mint mondotta, Magyarországon sem 1989-ben, sem 2011-ben nem voltak jogon kívüli behatások az alkotmányozás folyamatában, és 2022-ben sem szabad ilyeneknek bekövetkezniük. Smuk Péter szerint a jelenleg a közbeszédben forgó reformjavaslatok egyáltalán nem meggyőzőek jogszakmai szempontból. A kormányzás pártpreferenciától és választási eredménytől függetlenül egy kreatív folyamat és az Alaptörvény jelenlegi keretei – eltekintve attól, hogy azokat lehet szeretni és nem szeretni – lehetőséget adnak arra, hogy a mindenkori kormányzó erők ezt a kreativitásukat kibontatkoztathassák. A kormányzás mint kreativitás paradigmájához kapcsolódó állítással pedig nagyon is egyet lehet érteni, hiszen nemcsak a tudományos élet kreativitása az, amely kimozdítja az alkotmányozással és kormányzással kapcsolatos vitákat a nehéz helyzetekből, hanem az ezen folyamatokban és azok szereplőiben rejlő tényleges kreativitás.
