Az első ellentmondás a koalíciós szerződést megalapozó remények és a valóság tényleges mivolta között feszül. A koalíciós szerződés például az Európai Unió erősítésének eszközeként az „európai szuverenitásra” alapoz, miközben az Egyesült Királyság éppen a saját szuverenitása érdekében „menekült el” az Európai Unióból és Németországot leszámítva tényleg senki sem akarja feladni a saját szuverenitását egy európai szövetségi államban. A németek az energiaellátásban mutatkozó hiányt, ami az atom- és a szénenergiáról történő egyidejű lemondás okozott, orosz földgázzal tervezik kipótolni – reménykedve abban, hogy Oroszország soha nem fogja a politikai nyomásgyakorlás eszközeként használni a számunkra létfontosságúvá váló gázszállításait. Bolygónk klímáját pedig olyan sürgősen tervezik stabilizálni azzal, hogy a világ teljes széndioxid-kibocsátásának nem egészen kettő százalékát adó országunk gigászi költségek árán hamarosan „széndioxid-semleges” lesz. Ezek az ellentmondások nem maradnak szó nélkül, sőt idővel még a mi német újságíróinknak is feltűnnek majd, amikor elsősorban már nem azzal lesznek elfoglalva, hogy munkájukkal „hatalmat sugalmazzanak” a két zöld pártelnök, Habeck és Baerbock kezébe.
Egyrészről meg akarja könnyíteni a migrációt az Európai Unióba – másrészről viszont ragaszkodik ahhoz a célhoz, hogy ne Németországban telepedjen le minden migráns, hanem elosszák őket szerte az Európai Unióban. Ezt a két célkitűzést azonban az uniós tagállamok többségének politikája miatt egyszerűen nem is lehet megvalósítani, mert ők éppen az önhatalmú bevándorlás megakadályozásához ragaszkodnak és egyszerűen elutasítják a valójában Németországba igyekvő migránsok befogadását. Ugyanakkor az új német szövetségi kormány az uniós miniszteri tanácsokban gyakoribb többségi határozathozatalra törekszik – egyúttal pedig kívánatosnak tartja a közös migrációs politikát az Európai Unióban. Mit tesz majd tehát Németország, ha saját migrációpolitikai terveit leszavazzák, tehát ha többségi határozattal utasítják el az emberiességi szempontból pótolhatatlannak beállított migrációs politikáját? Melyik céljáról kíván egy ilyen helyzetben lemondani a német kormány és milyen belpolitikai áron?
Az építésügyi miniszter például hamar megtanulja majd, hogy nehéz lesz megvalósítani a gigászi állami lakásépítési terveket, amikor nagy a szakemberhiány az építőiparban, amikor kivétel nélkül emelkedik az építőanyagok ára, ráadásul a jócskán megemelt minimálbér és a más országból németországi építkezésekre kiküldött dolgozókra vonatkozó szabályozás együttesen is tovább emeli az építési költségeket. Klara Geywitz asszony munkatársaival közösen gyorsan megtanulja azt is, hogy a koalíciós szerződésben megfogalmazott finanszírozási ígéreteket adóemelés nélkül nem lehet betartani. Ennek megfelelően egy év elteltével számos miniszter hajlik majd arra, hogy mégis jobban közelítse a valósághoz a jövőképét és terveit. Az egyes frakciók tagjai vajon ezt ugyanilyen gyorsan belátják majd? Sőt, akár a pártok tagsága is megteszi ezt? Lehet, hogy meglehetősen hamar megfogalmazzák azt a bírálatot, hogy a most hivatalba lépők az egyszerűbb megoldást választják, elárulják a korábbi ígéreteiket, sőt akár fontos választási ígéreteket is megszegnek? És milyen hatást gyakorol ez majd az újságírók közösségében megfogalmazott kommentárokra, a közvéleményre és a következő tartományi választások eredményeire?
A negyedik ellentmondás a koalíciós partnerek között feszül. A szociáldemokrata SPD szívügye a szociális biztonság kérdése, amely nem érhető el érzékelhető gazdasági növekedés nélkül. Gazdaságunknak a zöldek szívéhez közel álló ökológiai átalakítása valóban végrehajtható úgy, hogy az exportból táplálkozó gazdaságunk inkább bővüljön, semmint zsugorodjon? Habeck klímaügyi és gazdasági miniszter megkísérli ezt, de még egy körültekintő próbálkozás sem feltétlenül sikeres. A szabaddemokrata FDP-s pénzügyminiszter ugyan nem akarja ismét egzisztenciális válságba vezetni a pártját azzal, hogy az államkassza szigorú őrzése helyett megnyitja a zsilipeket a duzzadó államadósság politikája felé. De akkor miként másként tervezik finanszírozni a koalíciós szerződésben ígért segélyeket és támogatásokat? Bizonyos, hogy ez a koalíció számos konfliktust szül majd. Nem zárhatjuk ki, hogy egyes kérdéseket hitvallási jellegűnek tekintenek és nem jogos véleménykülönbségnek, amelyet pragmatikusan próbálnak megoldani. Az, hogy ilyen konfliktusok halmozódnak és kapcsolódnak össze a röviden felvázolt dimenziók nem is egyikében, nem csak az egyes partnerpártok közötti és az azokon belüli szakítóerőt növeli, hanem olyan lendülettel és irányban bontakozik ki, hogy azt aligha lehet kordában tartani. Végül az egyik vagy másik koalíciós partner netalán a menekülésben véli megtalálni a boldogságot, ahogyan a szociáldemokraták baloldali szárnya is tette ezt az utolsó nagykoalíció részeseként.
Ha tehát ilyen mélyreható konfliktusokkal kell számolni, akkor ez a kormány hogyan tudná mégis túlélni az első két évet, utána pedig két cikluson át kitartani? Elsősorban abban lehet bízni, hogy nem kevés kormánytag képes a tanulásra. Közülük többen is valóban jó képességű és okos emberek, akiknek fontosabb szívügye az országunk, semmint a tapssal kecsegtető csökönyösség az egykoron kinyilvánított meggyőződésük képviseletében. Pártjuk felelős vezetőjeként vélhetően figyelembe veszik, hogy politikájuk sikere azon áll vagy bukik, hogy éppen a reformpolitikát képesek-e több éven át folytatni, tehát hogy ne szavazzák ki őket az első adandó alkalommal a hatalomból. Ez azonban erős ösztönző azért, hogy időben megváltoztassák vagy akár fel is adják ezeket a hiteltelennek bizonyuló politikai álláspontokat. És a jó képességű politikusok – mint egykoron Helmut Schmidt, Gerhard Schröder vagy Joschka Fischer – talán képesek elérni azt is, hogy pártjaik a kezdeti buzgalmat követően legalább néhány éven át ésszerű úton járjanak. Ez természetesen a hivatalukba kerülhet, ahogyan Schmidt és Schröder korábbi kancellárok esetében történt, vagy együtt járhat az egészséges hallóképességük csorbulásával, ahogy az Joschka Fischerrel esett meg egy „pacifista késztetésűnek” tűnő, festékes zacskóval elkövetett támadás nyomán.
Azt valóban nem tartom lehetetlennek, hogy a kormány tényleg megoldja országunk néhány fontos problémáját – persze az eddigi támogatóinak elvesztése és az ezt követő hatalomvesztés árán. A zöldek és a szociáldemokraták ezidáig erősen ideológiai késztetésű migrációs vagy energiapolitikája ugyanis a gyakorlatban ugyanúgy nem működik, mint egykoron a Schröder/Fischer-kormány Helmut Kohl reformkezdeményezéseitől eltávolodó szociális és gazdaságpolitikája. Saját hibás politikánkat azonban csak hatalmi pozícióból lehet korrigálni, ha éppen nem szeretnénk inkább elveszíteni a hatalmat, minthogy módosítanánk a valójában mégis kívánatosnak tartott politikán. Ahogyan viszont a CDU/CSU uniópártok egykor támogatták a szociáldemokrata és zöld német szövetségi kormány Agenda 2010névvel illetett reformjait, úgy a jó ideje téves alapokon nyugvó migrációs és energiapolitika a problémákat valóban megoldó reformja esetén is így cselekednének. Egy ilyen összefogáshoz azonban hiányzik a – jelenleg még nem is várható – belátás a szociáldemokrata-szabaddemokrata-zöldpárti kormánykoalíciós partnerek részéről. Ez a belátás azonban idővel beérik és akkor megértik, mit is jelent a következő és persze merőben más körülmények között megfogalmazott mondat: csak Richard Nixon, egy közismerten és ebben a minőségében soha meg nem kérdőjelezett kommunistafaló „utazhatott Pekingbe”, hogy megalapozott kapcsolatokat építsen Mao Kínájával. Ennek megfelelően csak a zöld és szociáldemokrata vezetésű német szövetségi kormány rendelkezhet akkora tekintéllyel, hogy felülvizsgálja Németországnak azt a migrációs és energiapolitikáját, amelyet pontosan ezek a pártok indítottak útjára. Az ellenzéki uniópártok ugyanúgy nem fognak ellenállást szervezni ez ellen, mint egykoron az Agenda 2010 ellen sem. Egy ilyen irányváltásért saját követőik ugyan kevésbé lelkesednek, de a támogatók elégedetlensége kevesebbet nyom a latban, mint egy ország jóléte.
Ráadásul a jövő zenéje az is, hogy egyáltalán mikor lehet szavazni más német szövetségi kormányra. Ez viszont kisebb mértékben függ a soron következő rendes választás időpontjától vagy a német szövetségi parlament rendkívüli feloszlatásától. Sokkal inkább igaz az a megállapítás, hogy ma egyáltalán nem látható, a CDU kereszténydemokrata unió mikor és egyáltalán talpra tud-e állni a tartalmi kiüresedését és a jövőbeni orientációját övező belső vitákat követően. Így van ezzel a CSU keresztény-szociális unió Bajorországban is. De ha még mindkettő feltétel teljesülne is a következő négy-hat évben, akkor még mindig itt van az AfD, az Alternatíva Németországért. A CDU ugyanis ezzel a párttal belátható időn belül nem tud együtt dolgozni, amennyiben ez a tiltakozásból élő párt dacos és keresztbe tevős verbális radikalizmusa az eddigi mederben folytatódik. Az AfD nélkül azonban egyszerűen nincs már meg a többsége egy CDU vezetése alatt működő kormánynak Németországban – a szabaddemokrata FDP mellett – a zöldek vagy a szociáldemokraták bevonása nélkül. A szociáldemokrata-szabaddemokrata-zöld koalíciónak tehát addig nincs alternatívája, amíg a koalíció tagjai nem vesznek vagy omlanak össze. Éppen ezért van meg az esély arra, hogy ez a koalíció akár két cikluson át is kormányozzon – vagy a CDU és az AfD nyomora miatt akár még ennél is tovább.
Mit is tegyenek mindazok, akiknek egy ilyen jövő tükrében nem tetszik az új kormány programja? Aligha vigasztalja őket az a kijelentés, hogy az új kormány alapvetően Angela Merkel politikáját folytatja, csak a CDU fékhatása nélkül és nagyobb nyomatékkal. Még kevésbé vigasztalja őket, hogy a tovább liberalizált migrációs politika bukásra álló próbálkozásai, valamint országunk még inkább hatalmi szóval előírt energiapolitikája árt az országunknak, amit viszont gyakorlatilag mindenki megérez majd idővel. Talán valamelyest vigasztaló, hogy az új kormány ilyen és hasonló következményekben tetten érhető tévedései vélhetően az egész, most felzárkózó politikusi nemzedéknek szemlélteti, milyen sok illuzórikus elképzelés él a politikában – és ez adott esetben olyan elrettentő erővel bír, hogy a soron következő politikusi nemzedék ismét nyitott lesz az ésszerűségre és a józan paraszti észre. Vigaszt mégis főleg az a gondolat adhat, hogy az a kijelentés, miszerint a demokrácia a változásból él, akkor is helytálló marad, ha a hatalomváltás történetesen éppen nekünk nem tetszik. És talán nem mindig csak a többieket vezetik félre, hanem adott esetben ez saját magunkkal is megtörténhet. A korábbi német kormánykoalíció sem tetszett az országban élők sokaságának – ezért nincs is óhatatlan okunk a panaszra, ha éppen velünk történik mindez! Végül és mindenek előtt: a tartalmilag és a személyeket tekintve is jelenleg szánalmas képet mutató uniópártok egyáltalán képesek lenének egy szövetségi kormányt vezetni Németországban?
Most tehát száz napon át egyszerűen csak szemléljük kíváncsian, hogy mit is hoz ki a szociáldemokrata-szabaddemokrata-zöldpárti koalíció az előtte álló lehetőségekből. Ha pedig valami jó sülne ki ebből az országunk számára, akkor ugyan ki panaszkodna egy ilyen meglepetés miatt?
