Az alkotmánybíróságok szerepe és jelentősége az Európai Unió tagállamainak alkotmányos berendezkedésén belül Hans Kelsen óta gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen. A modern alkotmányos demokrácia-felfogásunknak – legalább is Európában – mostanra meghatározó eleme, hogy létezzen egy olyan, valamennyi hatalmi ágtól független testület, amelynek feladata az alkotmány és az alkotmányos rend védelme. A Lengyel Alkotmánybíróság pedig a két Európa (az Európai Unió és immáron az Európa Tanács) kereszttüzében nem szűnő tárházát adja olyan elemzéseknek, véleménycikkeknek és latolgatásoknak, amelyek e bíróság karakterét és az integrációban betöltött szerepét boncolgatják. Ez az írás is egy ezek közül.
Az Európai Unió tagállamai alkotmányos berendezkedésének szövetében az alkotmánybíróságok szerepe magától értetődő. A Velencei Bizottság is számos alkalommal megerősítette: azon tagállamokban, ahol önálló alkotmánybíróságok működnek, ezen testületek a jogállamiságot, a fékek és ellensúlyok elvét, az alkotmányosság követelményeit, illetve az alapvető jogok védelmét tekintve garanciális intézményként működnek.
A tankönyvi általánosítás szerinti német-osztrák típusú – ún. centralizált modellhez sorolt – alkotmánybíráskodás egyik esszenciája az e testületek által hozott határozatok erga omnes hatálya, vagyis az, hogy az alkotmánybíróságok határozatai mindenki számára kötelezőek. Olyannyira igaz ez, hogy e testületek általában ún. kasszációs jogkörökkel bírnak, vagyis az alkotmány, illetve az alkotmányos rend védelme érdekében még a jogalkotók által létrehozott jogforrásokat is megsemmisíthetik, hiszen mint az alkotmányok autentikus értelmezői, az alkotmányértelmezés kérdésében általában övék az utolsó szó.
Igaz mindez addig, amíg nem következik be a jogrendszerek multiplikációja. A szupranacionális, nemzetek feletti jogrendhez csatlakozás következtében az Európai Unióban az „alkotmányos paradoxon csapdájába” kerülünk. Vagyis az Unió jogrendjének elismerése révén – az alkotmány felhatalmazása alapján – csatlakozunk egy olyan jogrendhez, amelynek egyes szabályai – legalább is elméletben – a nemzeti alkotmány szabályaival szemben is feltétlen érvényesülést kívánnak meg.
Az Európai Unió Alapító Szerződéseinek autentikus értelmezésére az Alapító Szerződések által kijelölt szerv az Európai Unió Bírósága. Legalább is alapesetben. Az uniós jog elsőbbsége – alkalmazási prioritása – ugyan az Alapító Szerződésekből fakadó alapelv, annak kimondása, hogy a tagállamok alkotmányos szabályaikat is kötelesek alárendelni az uniós jognak, már az EUB gyakorlatán alapuló konszenzus.
Szándékosan használom a konszenzus szót. Hiszen az igazság az, hogy a tagállamok az elmúlt évtizedekben több-kevesebb hajlandósággal, de elfogadták az EUB ezen álláspontját, amely azonban nem feltétlenül jelent evidenciát. Természetesen, ha az Európa-jog szabályaiból indulunk ki, akkor az EUB döntésének elvileg erga omnes hatálya van, vagyis mindenkire nézve – így a tagállamokra is – kötelező. Felmerül azonban a kérdés, hogy az Alapító Szerződésekben lefektetett konkrét szabályozási keret nélkül a népszuverenitás elvének keretei között alárendelhetjük-e valamennyi alkotmányos szabályunkat – alkotmányi rendelkezésünket – egy olyan testületnek, amely önmaga döntött úgy, hogy a tagállami alkotmányos szabályok fölé helyezi saját döntéseit.
Konszenzusos úton igen. Az Európai Unió tagállamai minden egyes alkalommal, mikor alávetik magukat kötelező uniós jogi aktusnak, megerősítik azon szándékukat, hogy az európai egység részeként kívánják meghatározni önmagukat. Ez az uniós jogrend szabályainak történő alávetés elsősorban az ezen szándékból fakadó kötelezettség teljesítését jelenti. Ez tehát egy döntés kérdése: egy formálisan korábban, a gyakorlatban azonban újra és újra meghozott döntésé, amely kötelezettségeket keletkeztet a tagállamok számára. (Talán érdemes ezen a ponton megjegyezni, hogy politikatudományi értelemben a szuverenitás a végső döntés meghozatalának a joga.)
Az Európai Unió jogrendje tehát elsősorban egy konszenzusra épül, amely egyúttal egy kompromisszumot is jelent: a tagállamok elfogadják az Európai Unió Bíróságának azon jogértelmezését, mely szerint a tagállami alkotmányok szabályai nem ütközhetnek az uniós jog szabályaiba. Ezzel azonban egy ingoványos talajra lépünk, hiszen az uniós jogrend alapját egy olyan – származtatott – jogelv jelenti, amely nincs egyértelműen lefektetve az Alapító Szerződések szintjén. Ezáltal egy politikai tartalmú döntés átkerül a jogalkalmazás dimenziójába. Ez azonban kontraproduktív következményekre vezet: a politikai döntéseknek az Európai Unió Bíróságán keresztüli „eljogiasítása” egyszerre jelenti a jogi dimenzió „elpolitizálását”. Ez is kérdést szül: meddig bővítheti az EUB útján saját hatásköreit az Európai Unió?
Ezzel eljutunk egyúttal az elmúlt évek, illetve hónapok konkrét történéseihez. A fentiek egyik következménye ugyanis, hogy az Alapító Szerződések nem határozzák meg a tagállami alkotmánybíróságok és az EUB közötti kapcsolatrendszert. Ezt az elmúlt évtizedekben a testületek az európai alkotmányos párbeszéden keresztül, illetve egyfajta íratlan kompromisszumos megközelítésen keresztül oldották fel: kerülték a nyílt kenyértörés pillanatát. Az EUB tiszteletben tartotta az alkotmánybíróságok döntéseit. Pontosabban kerülte olyan határozatok meghozatalát, amelyek összeütköztek volna e bíróságok gyakorlatával – és fordítva. Az európai alkotmányértelmező testületek tiszteletben tartották az EUB által kialakított joggyakorlatot, azzal, hogy számos olyan döntést találunk a múltból, amely elvi szinten deklarálja egyik, vagy másik testület döntéseinek elsőbbségét.
2020. május 5. volt az a meghatározó pillanat, amit ébredő erőként, a nemzeti alkotmánybíróságok ébredésekéntlehetne aposztrofálni. Ekkor a Német Szövetségi Alkotmánybíróság közzétette a hazai jogirodalomban csak „PSPP döntésként” elhíresült határozatát, amely az EUB egy döntését, annak ultra vires (értsd: hatáskörét túllépő) jellege miatt a német (tagállami) belső jogban alkalmazhatatlanná nyilvánította. A döntés számos aggályt vetett fel és vegyes fogadtatás övezte. Mellőzve annak elemzését, az egyik legnagyobb aggály az volt, hogy az „euroszkeptikus” tagállamok alkotmánybíróságai precedensként tekintenek majd a határozatra és az abban foglalt logika mentén közvetlenül törik majd át az uniós jog elsőbbségét. (Vagyis: mindenki a klónok támadásától tartott.) Ezzel párhuzamosan, de a határozattól függetlenül az EUB döntései, illetve főtanácsnoki indítványai között megjelentek olyan álláspontok, amelyek a tagállami rendes bíróságok számára lehetővé kívánják tenni a tagállami alkotmánybíróságok döntéseinek figyelmen kívül hagyását és megkerülését, amennyiben felmerül az uniós jog sérelmének lehetősége. (Akár azt is mondhatnánk: a birodalom visszavág.)
Ami a német PSPP döntés követését illeti, a várakozások sokáig alaptalannak bizonyultak, ugyanis egyetlen tagállami alkotmánybíróság sem követte a német mintát, legalább is, ami az érvelés logikáját illeti. Egészen 2021. október 7-ig, mikor is a Lengyel Alkotmánybíróság közzétette K3/21-es számú határozatát. A német döntés logikája azonban csak részben jelenik meg a határozatban, a lengyel testület ugyanis messze túllépett az ultra vires akutsok és az alkotmányos identitás hatókörén: egyenesen az Alapító Szerződések egyes rendelkezéseit nyilvánította alkotmányellenessé, amennyiben azok meghatározott eredményre vezetnek a belső jogban. A döntés megszületésekor sokan baljós árnyak megjelenését vizionálták.
A Lengyel Alkotmánybíróság 2021. október 7-i határozatában többek között megállapította, hogy az EUSZ 1. cikk első két fordulatának meghatározott értelmezése ellentétes a lengyel alkotmánnyal. A testület szerint az alkotmányellenesség akkor következik be, ha az EUSZ érintett fordulatait úgy kell értelmezni, hogy Európai Unió esetében „az Európa népei közötti egyre szorosabb egység”, és az integráció „új szakasza” az uniós jog, illetve EUB jogértelmezésére épülve azt jelenti, hogy: (i) az Európai Unió szervei a Lengyel Köztársaság által a Szerződésekben átruházott hatásköröket túllépve működnek, (ii) az alkotmány megszűnik a Lengyel Köztársaság legmagasabb szinten kötelező és alkalmazandó jogszabályaként funkcionálni, illetve (iii) a Lengyel Köztársaság nem működhet úgy, mint egy szuverén, demokratikus állam.
A testület ezzel lényegében Lengyelország vonatkozásában pontot tett egy több évtizede húzódó európai alkotmányjogi vita végére: kinyilvánította a lengyel alkotmány elsőbbségét, intézményesítette a hatáskörtúllépő aktusok felülvizsgálatának lehetőségét és meghatározta az EUB és az alkotmánybíróság határozatai közötti relációt. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Lengyel Alkotmánybíróság nem általános értelemben nyilvánította alkotmányellenesnek az EUSZ rendelkezéseit, sokkal inkább a „lopakodó föderalizmusnak” nevezett jelenségnek kívánja elejét venni. Ez pedig annyit tesz, hogy alapvetően a Szerződések rendelkezéseinek EUB általi kiterjesztő értelmezését tekinti a lengyel alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek.
A lengyel döntés látszólag számos problémára válasszal szolgál, számos, a politikai szereplők által az európai (alkotmány)bírói fórumokra hárított vitát igyekszik lezárni. Ugyanakkor kérdéses, hogy egy olyan rendszerben, amelyet a konszenzus, a kompromisszum és természetesen a közös érdekek tartanak életben, vajon fel lehet-e oldani ilyen mélységű problémákat ennyire egyoldalú módon.
Hogy a lengyel döntésnek pontosan milyen jogkövetkezményei lesznek és maga a döntés, illetve a lengyel alkotmányértelmező testület stratégiája milyen életutat fut be, az ma még nem állapítható meg egyértelműen. A legnagyobb kérdés ugyanakkor nem is feltétlen a döntés jövője, hanem az, hogy a Lengyel Alkotmánybíróság a tagállami alkotmányok és az uniós jog, illetve az EUB döntéseinek és a tagállami alkotmánybíróságok határozatainak kapcsolatáról szóló vitát egy drasztikus döntéssel kiélezte és előre vitte-e, vagy megfosztotta a fejlődés lehetőségétől és rövidre zárta. A kérdés pedig már csak az marad, hogy az érkezik-e majd új remény, amely a jelenlegi helyzetre megoldással szolgálhat, vagy pedig visszatér a Jedi, hogy a maga módján ismét rendet tegyen az Európai Unióban?
