Az immáron hónapok óta tartó tragikus orosz-ukrán háború amellett, hogy fontos geopolitikai vagy energiaellátási kérdéseket vet fel, a nemzetközi jogi szempontjából is kiemelkedő jelentőségű. Sőt kisebb vagy nagyobb mértékben, közvetlen vagy közvetett módon a nemzetközi jog szinte valamennyi területét érinti. A háború a kitörésekor rögtön megoldhatatlan próbatétel elé állította a nemzetközi jog kollektív biztonsági rendszerét, majd jelenleg is hatást gyakorol a Boszporusz, a Dardanellák, illetve a Fekete-tenger helyzete miatt a tengerjogra, vagy a légtér lezárására irányuló javaslatok nyomán a légijogra. A háború és az annak nyomán elrendelt szankciós intézkedések hatással vannak a kereskedelmi jogra vagy a beruházások védelmére. Éppen a szankciók és a fegyverszállítások kérdése miatt a háború felveti a semlegesség nemzetközi jogi kérdéseit is. Oroszország kilépése az Európa Tanácsból átrajzolja az európai emberi jogvédelmi rendszert. A nemzetközi közösségnek ismét szembe kell néznie a legsúlyosabb bűntettek elkövetésével, valamint a felelősségre vonás nehézkességével. Ezen túl a háború hatása alól a nemzetközi jog olyan kevéssé ismert területei, mint például az északi-sarkvidék meglehetősen összetett jogi helyzete és geopolitikai egyensúlya sem maradnak ki. A sor pedig folytatható…
A mostani háborút a korábbiaktól leginkább az különbözteti meg, hogy a konfliktust nemcsak fegyverekkel a harctéren, hanem a különféle nemzetközi bíróságok és intézmények előtt a nemzetközi jog eszközeivel vívják. Erre jó példa, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának bénultságát látva Ukrajna egy rendhagyó jellegű keresetet terjesztett elő a Nemzetközi Bíróságnál annak megállapítását kérve, hogy hamisak azok az erőszak alkalmazását igazolásaként előadott orosz állítások, miszerint Ukrajnában népírtást követnek el az orosz nemzetiségű csoportok ellen. Tömören fogalmazva azt kérte a nemzetközi bírói fórumtól, mondja ki, hogy Ukrajna nem követett el népírtást. Mindeközben pedig a Nemzetközi Bíróság által márciusban meghozott ideiglenes intézkedés azért jelentős, mert egyértelműsítette a fennálló jogi helyzetet. A Biztonsági Tanács határozatának hiányában is nyilvánvalóvá tette, hogy a háború folytatása ellentétes a nemzetközi joggal, ami kihathat többek között a foganatosított ellenintézkedések jogszerűségének vagy a háborúban való semlegességnek a megítélésére, illetőleg az esetleges későbbi jóvátételre vagy büntetőjogi felelősségre vonásokra.
Ami azonban sajnos a korábbiakhoz hasonlóan a jelenlegi fegyveres konfliktusra is igaz, az az, hogy a háború mindig értelmetlen szenvedéssel jár együtt, az emberek legsötétebb ösztöneit hozza felszínre, és a legsúlyosabb atrocitások elkövetése előtt ágyaz meg. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban is egyre több híradás érkezik a nemzetközi humanitárius jog szabályainak megsértéséről, valamint olyan bűntettek elkövetéséről, amelyek a nemzetközi jog alapján is üldözendők. Bár a nemzetközi büntetőjog szabály-, és intézményrendszere az elmúlt évszázad során látványos fejlődésen ment keresztül, csakúgy, mint korábban, a legnagyobb a kérdést ezúttal is az jelenti, hogyan lehet a felelősségre vonást akár az állami büntetőjoghatóságtól függetlenítve is biztosítani. De melyek is azok a „legfőbb bűnök” – úgynevezett „supreme crimes” – amelyek a nemzetközi jog alapján is üldözendők, hogyan is alakult üldözésük története, és melyek a mostani a konfliktusban felvetődő legfontosabb kihívások?
Bár gyakran a második világháborút követő felelősségre vonásokkal azonosítják a nemzetközi büntetőjog megszületését, történeti gyökerei korábbra nyúlnak vissza. Az előzmények között említhető Breisach volt kormányzójának, Peter von Hagenbach-nak az elszámoltatása a 15. század második felében, valamint Gustav Moynier svájci nemzetközi jogász és a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottság alapítójának elképzelése egy olyan nemzetközi ad hoc bírói fórum felállításáról, amely az 1864-es genfi humanitárius egyezmény megtartása felett őrködött volna. Az elmúlt századfordulón, az 1899-ben és 1907-ben kelt egyezményekben fogadták el az úgynevezett „hágai jogot”, amelyben a hadviselés szabályait és módozatait – az úgynevezett „jus in bello”-t – rögzítették. Az első világháború folyamán történt tömeges megsértésüket követően azonban a kérdés továbbra is az maradt, vajon milyen fórum előtt érvényesíthetők ezek a szabályok, és milyen feltételek fennállása esetén vonhatók ki állami büntetőjoghatóság alól. A háborús bűncselekmények miatt eljáró lipcsei Legfelsőbb Bíróság eredményesnek semmiképpen sem nevezhető ítélkezését komoly kritika övezte.
A második világháborút követő felelősségre vonások több szempontból is mérföldkövet jelentettek a nemzetközi büntetőjog fejlődésében. A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék létrehozásakor Harry Truman elnök Robert Jackson-t, az amerikai Legfelsőbb Bíróság bíróját nevezte ki főügyésznek, aki a törvényszék statútumánakmegalkotásában is szerepet vállalt. Ennek során Jackson azzal szembesült, hogy a vádak tárgyává tett cselekmények jóval túlmutatnak a hadviselés korábban megállapított szabályainak megsértésén. A legfőbb bűntetteknek ezért négy csoportját különítette el: a háborús bűntetteken kívül rögzítette a béke elleni bűntettet – vagy később elterjedtebb nevén agressziót – az emberiesség elleni bűntettet, valamint bár a statútum kifejezetten nem tartalmazta, de a vádiratban feltűnő népírtás bűntettét. Történelmi érdekesség, hogy a mostani híradások előterében álló ukrajnai Lviv – korábbi nevén Lemberg – városa szimbolikus szerepet játszott e két utóbbi bűncselekményfogalom kidolgozásában. Az emberiesség elleni bűncselekménykategória kimunkálásában kulcsszerepet játszott ugyanis a város jogi karán tanult, az egyik legtöbbet idézett nemzetközi jogtudós, Hersch Lauterpacht, míg a népírtás kategóriájának megalkotása szintén a város egyetemén tanúló lengyel Raphael Lemkin-hez köthető, igaz Lemkin eredetileg a törökök által az örmény népcsoport ellen elkövetett cselekmények miatt dolgozta ki a bűntett fogalmát. Mind a mai napig e négy bűncselekménykategória jelenti a nemzetközi jog alapján üldözendő bűntettek alapját. Emellett a nürnbergi perek azért is jelentenek fordulópontot, mert mind a büntetlenséggel, mind pedig az önhatalmú büntetésekkel szemben első ízben jutott érvényre az eljárásjogi garanciák megtartásával folytatott büntetőjogi felelősségre vonás.
Ugyan a hidegháború forró konfliktusai során nem, de az 1990-es években ismét intézményi formát öltött a nemzetközi büntetőbíráskodás. Először a volt Jugoszlávia, illetőleg Ruanda területén elkövetett bűntettek miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa állított fel ad hoc törvényszékeket, majd pedig hosszú gondolkodás és viták után végül 1998-ban határozták el az államok egy Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozását, amely az új évezred hajnalán meg is kezdte működését. Bár a Nemzetközi Büntetőbíróság nem minden nemzetközi jog alapján üldözendő bűncselekmény miatt járhat el, de a legfontosabbak, így a háborús és az emberiesség elleni bűntettek, a népírtás, valamint a 2010-es kampalai felülvizsgálat óta az agresszió esetében igen. Az agresszió tekintetében ugyanakkor jóval korlátozottabb a nemzetközi büntetőbírói fórum fellépési lehetősége, hiszen nem járhat el nem részes államok – így az orosz-ukrán konfliktus viszonylatában például Oroszország vagy Fehéroroszország – állampolgáraival szemben. Persze ennek oka nem Oroszországban, hanem sokkal inkább abban a nyugati országok által képviselt álláspontban keresendő, amely már csak az afganisztáni vagy iraki beavatkozások nyomán sem volt érdekelt abban, hogy az agresszió tekintetében olyan hatásköri szabályokat támogasson, amely saját állampolgáraikat nemzetközi büntetőeljárás veszélyének tenné ki. A Nemzetközi Büntetőbíróságot övező alapvetően tartózkodó amerikai álláspontot is ez a megközelítés határozza meg.
Dacára annak, hogy Ukrajna olyan nyilatkozatokat nyújtott be a Nemzetközi Büntetőbírósághoz 2014-ben és 2015-ben, amelyben elismeri annak joghatóságát, a bírói fórum a komplementaritás elvét is tiszteletben tartva csak a háborús és emberiesség elleni bűntettek, valamint az esetlegesen felmerülő népírtás ügyében járhat el, ha az ukrán és orosz bíróságok nem tudják vagy nem akarják lefolytatni a büntetőeljárásokat. Ez azonban több szempontból hiányérzetre adhat okot. Egyfelől az agressziós cselekmény indította el azt a folyamatot, amely a másik három bűntett elkövetésének gyanújához vezetett. Agresszió nélkül nem lehetne háborús vagy emberiesség elleni bűntettekről sem beszélni. Másfelől míg a népírtást – még ha ténylegesen meg is történt – a nemzeti csoport elpusztítására irányuló kifejezett szándék folytán rendkívül nehéz bizonyítani, addig a négy bűntett közül az agresszió bizonyítása a legkönnyebb, kiváltképp annak fényében, hogy mind az ENSZ Közgyűlés, mind pedig a Nemzetközi Bíróság megállapította fennálltát.
Az orosz-ukrán konfliktus kapcsán az agressziót övező joghatósági hiátus áthidalására számos jogirodalmi javaslat és politikai nyilatkozat látott napvilágot. Az egyik lehetőség, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa a Nemzetközi Büntetőbíróság elé utalja a helyzet kivizsgálását. Ugyanakkor mindaddig amíg nincsen orosz jóváhagyás – ami jelenleg nyilvánvalóan nem reális forgatókönyv –, addig ez az út nem járható. További javaslatként merül fel akár egy vegyes törvényszék létrehozása, akár a nürnbergi precedens vagy egyetemes joghatóság alapján történő eljárás. Ezekkel a megoldásokkal szemben azonban több aggály is felmerül. Egyfelől nem feltétlenül nyújtanak megoldást a vád alá helyezetteket a nemzetközi jog alapján megillető esetlegesen immunitásra. Másfelől Oroszország nem hasonlítható az egykor legyőzött Németországra, sem pedig kisebb dél-szláv vagy afrikai országokra, hanem a Biztonsági Tanács állandó tagja, így az előbbiek esetében alkalmazott megoldások vele összefüggésben kevéssé hasznosíthatók. Végül, de nem utolsó sorban egy sajátos kettős mérce is kirajzolódik belőlük, hiszen most éppen azok az országok támogatnak ilyen felelősségre vonást, amelyek pár évvel ezelőtt még a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörének megkurtításáért szálltak síkra.
Mindebből az látszik, hogy az orosz-ukrán konfliktus újabb hű lenyomata a nemzetközi büntetőbíráskodás „keserédes” fejlődési pályájának. A nemzetközi büntetőjog szabály-, és intézményrendszere rögös, ámde tekintélyes fejlődésen ment keresztül az utóbbi száz esztendőben. A Nürnbergi Törvényszék statútumában foglalt bűncselekménykategóriák a nemzetközi szokásjog részévé váltak, míg a már huzamosabb ideje dédelgetett állandó Nemzetközi Büntetőbíróság álma az új évezredben valósággá vált. Ezekben testesül meg az a jog mítoszához tartozó igény, miszerint a legszörnyűbb bűntettek elkövetőit tisztességes eljárásban és az alapvető jogi garanciák megtartásával felelősségre kell vonni. Ezzel az igénnyel ugyanakkor szemben áll, hogy a büntető joghatóság gyakorlása és büntető igény érvényesítése az állami szuverenitás legbenső magjához tartozik, amelyet az államok nem szívesen engednek ki kezeik közül. A nemzetközi büntetőjog fejlődése ezért főként nagyhatalmi érdekeknek kiszolgáltatott. Ez egyaránt tetten érhető volt például a politikai csoport népírtás bűntettének áldozati köréből történő kirekesztéséhez ragaszkodó szovjet álláspontban vagy a Nemzetközi Büntetőbíróságot övező hűvös amerikai magatartásban. Igaz ugyanakkor, hogy a nemzetközi büntetőjog fejlődéséhez sok esetben a tragikus háborúk adtak lökéseket. Így volt ez a 19. század derekán vívott solferinói csata, a két világháború vagy a volt Jugoszlávia és Ruanda területén kirobbant polgárháborúk esetében.
