Az évek óta egyszólamú német tömegtájékoztatás e hírnévromlást begyűrűzteti a német társadalomba is, s gyengíti vagy megkérdőjelezi a magyarok iránti rokonszenvet. A kölcsönös bizalom visszaszerezéséhez új kezdeményezésekre van szükség. A bajorországi Magyar Intézet megalakulásának hatvanadik – és a magyar–német alapszerződés szintén idén harmincadik – évfordulóján tudományos és kulturális kínálatokkal kíván arra emlékeztetni, hogy eljött az önvizsgálat ideje mind német, mind magyar oldalon is. Szálljunk magunkba. Mit tehetünk mi, magyarok, azért, hogy a magyar–német viszony alakítói visszatérjenek a józan párbeszéd útjára?
Előbb fel kell tárnunk a német–magyar elhidegülés fontos okai közül legalább kettőt.
1. A magyar és a német nemzettudat szétfejlődése
A rendszerváltás kezdetén feléledt a 20. század első negyedétől hagyományos magyar kultúrharc, amelyben egy balliberális és egy jobbkonzervatív áramlat külön-külön behatárolt kulturális azonosságtudattal hordozta és mozgatta a viszályterhes zsidó–keresztény viszonyt is. Az illető önmeghatározásokból két kizárólagossági igény alakult ki az 1990-es évek elején: a baloldal szerint a liberális nem lehet nemzeti szemszög is, a jobboldal szerint a nemzeti nem lehet liberális látásmód is.
Az 1990-ben négy évtized után első szabadon választott kormány Antall József vezetésével a magyar politika-, társadalom- és kultúraszervezés történeti mintái közül a személyes szabadság és nemzeti függetlenség alapelveihez igazodó nemzeti liberalizmust igyekezett kereszténydemokrata jelleggel meghonosítani és népszerűsíteni. E jobbkonzervatív elképzelésből a kultúrharc belpolitikai megpróbáltatásai során fokozatosan kiveszett a liberalizmus. Ezt a folyamatot az a körülmény gyorsította fel, hogy a fiatal magyarországi többpártrendszer baloldala bejelentette kizárólagos képviseleti jogát mind a liberalizmusra, mind a demokráciára. Egyidejűleg nemcsak maga számára utasította el a nemzeti gondolatot, hanem ennek védelmezőinek a szemére vetette, hogy képtelenek a demokráciára. Ezért aztán a jobboldal nemzetietlenséggel, hovatovább nemzetellenességgel vádolta a baloldalt. A németországi sajtó és kulturális meg politikai közélet pedig elejétől fogva egyoldalúan avatkozott be a magyar kultúrharcba: a nemzetet elvető liberalizmus oldalára állt – és áll ott mindmáig, az évek során megnövekedett elszántsággal.
E német pártfogás eredetileg egy összetett, de így is rövid magyar mondatot használt fel önmaga igazolására: Antall József azon 1990-es és 1992-ben megismételt kijelentését, hogy „tízmillió magyar állampolgár kormányfője, de lélekben és érzésekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”. Már akkoriban fölsejlett a hamarosan negyedik közhatalom, a média egyik sajátossága: a tények tudatos vagy képzetlenségből elkövetett ferdítése vagy hamisítása. A rendszerváltás első éveiben a németországi hangadó sajtó rendszerint a 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok alakban, a lélekben szót elhagyva idézte a miniszterelnököt, és a hiányosan tájékozott olvasók kedvéért hozzáfűzte, hogy Magyarországnak csak 10 millió lakosa van. Így alapozódott meg külföldön – német közvetítéssel – a nagymagyar nacionalizmus és antiszemitizmus vádja, amelyhez a későbbiekben hozzá tapadt a roma- és a muszlimellenesség bélyege is.
E korai német–magyar eszmei szembenállást mélyebbről az a körülmény fűtötte, hogy a két ország egyszerre érkezett az új szabadság kapujába, ahonnan a magyar és a német nemzet más-más irányban lépett tovább. A két világháborús vesztes addig párhuzamosan fojtotta el saját nemzettudatát. 1990-ben azonban Magyarországon újjáéledt a kulturális-nyelvi gyökerű nemzeti hazafiság – amely nem tévesztendő össze a támadó és kirekesztő, a hazát dicsőítő indulattal. Ellenben Németországban a nemzetiszocialista embertelenségek idején megtépázott nemzeti érzés ellenszere, az 1970-es évek Német Szövetségi Köztársaságának államérdekéből fakadó alkotmányos patriotizmus („Verfassungspatriotismus”) az egyesült két német állam teljes szuverenitásának megszerzésével nem kapott új erőre, hanem megrekedt, majd hanyatlani kezdett. Ugyanis az újraegyesüléssel nagyhatalmi szerepbe visszanőtt Németország azzal a határozott elvárással szembesült mind belpolitikai, mind külpolitikai színtéren, hogy tartsa kordában s lehetőleg számolja fel a vélt vagy valódi német nacionalizmust. Saját politikai-erkölcsi tisztaságának töretlen bizonyítása folytán az alkotmányos patriotizmus háttérbe szorult, és helyére szélesedő befolyással a nemzetek s nemzetállamok fölé helyezendő Európa eszménye lépett.
Napjainkban a minél több Európa németül minél kevesebb nemzetet jelent. Ez a program húzódik meg az Európai Unión belül többségi politikai akaratban, amely a tagállami önrendelkezés kívánalmát szuverenizmusként szidalmazza, nyersebb megfogalmazásban nacionalista európaellenességet vetve az illető pártszövetségek és választóik szemére. A magyar kormány ekképp szenvedő alanya annak a földrészünket behálózó műveletnek, amely átírja a hagyományos politika- és jogtudományi szemléletet: kiforgatja eredeti lényéből az egység a sokféleségben elvére épülő európai szövetség gondolatát.
2. A liberális demokrácia felsőbbrendűség-tudata
Súlyos körülmény, hogy a nemzet német bírálata összefonódott egy határok fölötti ideológiai átrendeződéssel. 1990 körül a kommunista eszmét széles egyetértés és bizakodás közepette felváltotta a liberalizmus, amely a következő évek során – önmagát mintegy a többi demokratikus párt fölé emelve – nemzetközi kihatású hatalomvágyra gerjedt. A ma már eltökélten „liberális demokráciá”-nak nevezett, határokon átívelő politikai áramlat a maga németországi szerepképében a haladó európaiság, ezzel a nemzetbíráló világkép zászlóvivője.
A német liberáldemokratizmus magyar irányú különös érzékenységét az 1990-es évek kezdetétől a budapesti kultúrharc nemzetközi publicisztikájából kölcsönzött azon vélemény alapozta meg, amely szerint Magyarországon a „liberális” a jobboldalnak egyúttal „zsidó”-t jelent, és a „liberális” tulajdonképpen szitokszó, amely az antiszemitizmust kódolja. Erre az értelmezésre célozva vagy hivatkozva észlelték a német nyelvű sajtótermékek már a 2010. április 11–25-i magyarországi parlamenti választás eredményhirdetése előtt a megújuló „kultúrharc előszelét”, ecsetelték egyenesen a feltámadó „neofasizmus” szellemét Magyarországon, ott, ahol „a zsidóknak ismét kell félniük”. Az ilyen vészjelzések azután kezdtek összesűrűsödni az idegenellenes tekintélyuralom, majd diktatúra vádjában, hogy a budapesti országházban a 2002-től kormányzó balliberális oldal hátrányára valóban megváltoztak a belpolitikai erőviszonyok.
A liberális demokrácia német tábora 2010-től emelt fokon utasítja el a magyar kormányzat tevékenységét, és ellenzi „a Nyugat és mindenekelőtt Németország messzemenő liberalitása” jegyében a magyar „társadalomkép”-et. A második világháborúban fegyverbarát ország pellengérre állításával Németország újabb kori nemzettörténelmétől is elhatárolódhat, vagyis azt a politikai-erkölcsi jóemberséget tanúsíthatja, amelynek parancsolatát az újraegyesült ország hűen követi. Egyfajta ideológiai árúkapcsolás megy végbe a bírálatözönben, amelynek politikai és társadalmi hatékonyságát Németországban tovább növelte Orbán Viktor 2014. július 26-án Tusványoson tartott beszéde. Ebben hangzott el a bevezetőben említett két mondat közül a második, benne az a külföldön hírhedté vált álláspont, miszerint „az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz“. Ebből a Székelyföldön meghirdetett magyar „illiberalizmus”-ból a német lapok és portálok jóformán egyhangúan, a világnézeti határok bármelyik oldalán is megszólalva, a polgári és kisebbségi szabadságjogok megnyirbálásának, magának a demokrácia felszámolásának a célzatát és gyakorlatát olvasták ki és közvetítik azóta lankadatlanul. Nem akad számottevő fórum, amely az orbáni illiberalizmus magyarázatául utalna a bel- és gazdaságpolitikai indíttatású ellentétetre egyfelől az énközpontú, gazdasági hasznot leső liberális, másfelől a kulturális közösségelvűségre törekvő nemzeti világnézet között. A német bírálók azon sem tünődtek el, hogy a mégoly szerencsétlenül használt fogalom ingerszóként sem liberalizmusellenességet, hanem liberalizmusmentességet jelent.
Amint Antall József 1990-es kijelentése, úgy Orbán Viktor 2014-es államszervezési felvetése sem teljes tartalmi hitelességével terjedt el a német politikai közvéleményben: mindkét esetben az a szó, illetve az a szövegelem hullott át a szerkesztői rostán, amelynek pontos megnevezése tisztázhatta volna a szerző netán félre is érthető s értelmezhető mondanivalója mögött meghúzódó valódi szándékot. A zsurnalizmus egyik aranyszabályának e megsértése két politikai előítélet utólagos igazolását szolgálta: Antallnál a magyar revizionizmusét, Orbánnál a magyar diktatúráét. Csak az utóbbi megbélyegzés érzékelteti a mai Németország politikai közéletére és társadalmi közvéleményére jellemző Magyarország-kép egész horderejét, mivel a kultúrkritikát egybefonja a rendszerkritikával: a nacionalista-antiszemita idegenellenességet és az emberjogi szabadságellenességet egyazon eltévelyedés tartozékainak láttatja.
3. Az egyenrangúság elszántsága
A fogalom- és identitászavarok korában élünk. Liberális demokraták felsőbbrendűség-tudatukban egyetlen véleményt hajlandóak demokratikusnak elfogadni, süllyednek így antiliberalizmusba. Az európai föderalizmus egyszólamba akar szűkülni. A nemzeti elkötelezettséget nacionalizmussá silányítják, pedig nem támad és rombol, hanem védekezik és építkezik.
A magyar–német viszály oldásának esélyeit mérlegelve – gyógyírt keresve az elhidegülésre –, elsőként a kulcsfogalom tisztázása kínálkozik annak érdekében, hogy visszatérhessünk eredeti értelméhez, amelynek jegyében talán újraindítható az értelmes párbeszéd. Eközben érdemes tudatosítani, hogy a törésvonal a magyar–német viszonyban, de az Európai Unió jelentékeny kapcsolatrendszereiben is, nem a demokrácia és az antidemokrácia, hanem egyfelől az egyneműségre törekvő, másfelől a sokféleségével is egységes Európa hívei között húzódik.
Az a felfogás, hogy a liberális és a nemzeti érdek ellentmondanak egymásnak, a két világképet mindkét oldalon úgy versenyezteti egymással, hogy csak az egyiket hajlandó győztesnek elismerni. Ha megszabadulunk az egyik vagy a másik kizárólagossági igény kísértésétől, akkor hozzáfoghatunk a nemzet és a liberalizmus kölcsönös kibékítéséhez. A nyílt beszélőviszony elengedhetetlen feltétele annak, hogy végre kiderüljön: a magyar „illiberalizmus”-ról félreértésből vagy félremagyarázásból híresztelik azt, hogy a szabadságjogokat antidemokratikusan korlátozza vagy akár diktatórikusan fel is számolja. Csattanósan helyes toldás ebben az összefüggésben, hogy mi több: a magyar „illiberalizmus”-ként rossz hírbe hozott politikai eszme éppenséggel ősliberális módon ragaszkodik a szabad akarat jogosultságához az uniós tagországok vitáiban. Csak ez az önkéntesség nemesíti a liberalizmust a szabadság, a szuverenitás és az egyenrangúság eszméjévé, azon erővé, amelyre a pluralista demokráciában pártok fölött szükség van.
Az elmúlt fél évtizedben a szociális kereszténydemokrácia felé próbált tágulni ez a szerte Európában heves nemtetszést kiváltó fogalmiság, mindenesetre megtartva és időnként kidomborítva legfőbb igazodási értékét, a jog uralmát, amely korlátok közé szorítja a kormányzati munkát is. Ebből a szemszögből akár törölhető az „illiberalizmus” a magyar politikai szókészletből – már csak azért is, mert nem jellegmeghatározó eleme a magyar állami és társadalmi berendezkedésnek.
A Mathias Corvinus Collegium, a Magyar–Német Intézet az Európai Együttműködésért és a Rubicon Intézet „Magyar önkép – német tükörben. Mit tehetünk a magyar–német viszony javulásáért” című, 2022. április 28-i teltházas budapesti estjén tartalmas eszmecsere zajlott a fenti gondolatokról és a belőlük kibontakozó néhány további kérdéskörről. Meglepetést okozott a közönségben és részben a színpadon a kölcsönös szó- és megértés akadályainak a jelenkortörténeti magyarázata, nevezetesen, hogy a magyar és a német szemlélet főleg a nemzet megítélésében nemcsak nem azonos, hanem a magyar és a német rendszerváltásra következő három évtizedben fokozatosan gyorsuló ütemben eltávolódott egymástól. A pódiumbeszélgetés rávilágított az önbírálat egyik lélektani mozzanatára is: a mindenkori helyszín saját problémáit ismeri a legjobban, amelyeket így néha fel is nagyít, főleg, ha a külső viszonylatokról felszínes és ellenőrizetlen ismeretekkel rendelkezik. Magyar–német ügyekben nem egy példával szemléltethető, hogy a jogos vagy túlméretezett önkritika magyar fórumokon szokott megnyilvánulni, míg a németeken a résztvevők rendszerint maradéktalan meggyőződéssel hangoztatják saját igazukat.
Az elhúzódó eszmecsere a nemzetközi kapcsolatrendszer két egyenlőtlen adottságú hordozójának egymáshoz fűződő viszonyáról és egymásról alkotott képéről szólt. A helyszín varázsa hellyel-közzel hagyta elmosódni az erősebb európai fél alakját és a kétoldalú viszony jelenlegi állapotáért vállalandó felelősségét. Éppen ezért rögzülhetett tanulságként, hogy nem ajánlatos alábecsülni a németországi folyamatok jelentőségét. Nem célravezető az sem, ha bármilyen elfogultságnak engedve az egyik vagy a másik közeg ideológiai peremét központi szerepbe illesztjük. A szélsőségek az összképbe tartoznak, de sem itt, sem ott nem mérvadóak. Mindenesetre indokolatlan jóhiszeműség volna lemondani arról, ami a gyengébb félnek is kijár: a politikai-erkölcsi tisztaság feltételezése eltérő vagy ellentétes vélemény esetén is. Aki pedig erre a vélelemre a gyakorlatban rászolgál, az merjen a liberális demokratákkal szemben is egyenrangú lenni.
