November 4-én Magyarország a szovjet elnyomás elleni 1956-os budapesti felkelésre és annak véres elnyomására emlékezett. Azok, akik nem felejtik el, hogy a történelem milyen tragikus, tisztelegnek a hősök előtt, akik fegyvert ragadtak és kötélnek állították az országot megszálló, apparatcsikokból álló bábkormányon keresztül mindenható Szovjetuniót. Egy múló remény, csupán néhány nap, míg Moszkva beküldte a tankokat, és a szokásos brutalitással elnyomta a szabadságvágyat.
A forradalom elbukott, de a lángot meggyújtották. A magyarok voltak az elsők, akik vért ontottak, hogy elítéljék a szovjet totalitarizmus baljós valóságát. Elültették az 1968-as prágai tavasz magvait, és bátorítást adtak a gdanski hajógyári munkásoknak, akiknek sztrájkja a kommunista rémálom végének kezdetét jelentette. Magyarország úttörő volt. Az ország az árral szemben azonnal érezte, hogy a történelem szele nem abba az irányba fúj, amit mások természetesnek tartottak.
Igaza van minden esélye ellenére, mások előtt látja, ahogy a fű nő, figyeli a Holdat akkor, amikor mások még ujjal mutogatnak rá. Úgy tűnik, ez a sorsa ennek az országnak és általában véve Közép-Európának, amelynek földrajzi elhelyezkedése Kelet és Nyugat között és tragikus múltja hatodik geopolitikai érzékkel és azzal a képességgel ruházta fel, hogy ellenálljon azok támadásának, akik a kényelem kedvéért a jelent az ideológia rövid életű fényében értelmezik.
amely annyira vágyik a történelem végére, hogy ragaszkodik a lassú tűzzel való öngyilkossághoz. A zűrzavar és a kakofónia idején Magyarország hangja továbbra is az őrszem hangja, amely figyel és figyelmeztet. Orbán az ősei tisztánlátásával tekint a világra, vállalja az amnézia idején az egzisztenciális veszélyek érzékelésének hálátlan szerepét, és pontos diagnózisokat állít fel, amikor mások erkölcsi pózolásban vergődnek. Kasszandra a vakoknak, próféta az óvatosoknak: a magyar miniszterelnök tizenkét éve teszi rá az ujját számos sebre, amelyek a politikai és médiaelit vakságát mutatják.
Íme négy példa:
• Az első az illegális és tömeges migráció és annak katasztrofális következményei a fogadó országokban. Az ellenőrizetlen migráció és a bűnözés közötti kapcsolat tagadhatatlan. Mint ahogy a sikertelen integráció kulturális hatása is, amely párhuzamos társadalmakba torkollik a République elveszett területein vagy a svéd külvárosokban. Az emberkereskedelem az egyik legjövedelmezőbb formája, polgárok milliói fejezik ki felháborodásukat és undorukat, és... semmi: az elitek továbbra is úgy mesélik el a bevándorlás történetét, mintha az csak egy lehetőség, egy történelmi elkerülhetetlenség és a nyugdíjak kifizetésének egyetlen módja lenne.
• A második, ugyanannak az éremnek a másik oldala egy egész civilizáció demográfiai lejtője, amely a jólét bőségében fuldokolva elvesztette a túlélési ösztönét. Elaltatva, ma kiszervezi a folyamatosságát, hogy holnap még keményebben ássa meg a sírját. Nem riasztja el a kihalás veszélye, hanem ünnepli, vágyik rá, támogatja az éghajlatváltozás és a történelmi bűnösség totemének, a fehér embernek a nevében.
• A harmadik a nemzet védelme. A geopolitika nem csal: az ukrajnai háború újabb bizonyíték arra, hogy a nemzet az együttélés par excellence kerete, és hogy a "boldog globalizáció" a törékenység és a szorongás forrása. A zavaros vizeken való navigálásban a nemzeti érdek, a szuverenitás és a gyökerek sokkal pontosabb iránytűk, mint az elcsépelt és üres egyetemes értékek. A globalista pavlovi reflex azonban továbbra is érvényesíti dogmáit, és bármilyen válság leple alatt erodálja a nemzeteket.
• Negyedszer, az eszmék fontossága a kemény kultúrharc forgatókönyvében. A wokizmus és a hozzá kapcsolódó téveszmék nyoma nem múló hóbort, vagy egy tiszavirág életű elgondolás a nyugati világban. Ez egy totalitárius felhangokkal rendelkező ideológiai offenzíva, amely az új technológiák, a közvetlenség, az amnézia és az érzelmi hisztéria vektorainak kiszolgáltatva veszélyezteti szabadságunkat és örökségünket. Ezek ellen a katasztrofális elképzelések ellen csak ötletekkel lehet harcolni, nem pedig az adók csökkentésével vagy az infláció megfékezésével. Azzal, hogy komolyan megvívjuk a kulturális csatát a szárazföldön, a tengeren és a levegőben, azaz a médiában, az oktatásban és a kultúrában. Mert kormányon lenni nem ugyanaz, mint hatalmon lenni, és a woke-áradat itt van, hogy emlékeztessen minket arra, hogy hegemóniája és kiteljesedése az ideológiailag kasztrált jobboldal kicsinyességének és lustaságának egyenes következménye.
Orbánnak bőven van stratégiai víziója, és energiában sincs hiány, hogy az ötleteket konkrét és ambiciózus politikává alakítsa. 2015-ben ő volt az első, aki kiállt Európa migrációs vaksága ellen. Az elmúlt évtizedben olyan családpolitikát hajtott végre, amelynek nem sok köze van a skandináv országokéhoz, és amelynek súlypontja nem az "egyenlőségen", hanem a születési rátán van. Politikai iránytűje az, hogy megvédje honfitársai nagy többségének érdekeit a nemzetek feletti rögeszmékkel, a városi elit napirendjével és az újmódi kisebbségek szeszélyeivel szemben. És végül, minden csatatéren vívja az eszmék háborúját, bátortalanul vitatva azt, amit a hegemón baloldal a saját kizárólagos örökségének tekint.
Ez egy olyan vízió és őszinteség, amelyért Magyarország (és egyébként Lengyelország) egyre nagyobb árat fizet politikai nyomás, médiarágalmazás és pénzügyi zsarolás formájában.
Olyan tulajdonságok, amelyek az európai uralkodó osztályok körében szembetűnőek a hiányukkal, de Közép-Európában egyértelműen érezhetőek. Különösen Magyarországon, akár 1956-ban, akár - másképp fogalmazva - hatvan évvel később.
