A Vitaakadémia négy részes sorozatban mutatja be a nemzetközi kapcsolatok elméleti fejlődésén keresztül, hogy miként alakítja a vita a tudományos diskurzust. A második rész az úgynevezett “behaviorizmus” körüli vitára koncentrál, mely szerint a nemzetközi kapcsolatok mint önálló terület, csak a természettudományos módszerek átvételével válhat igazán tudományossá. Az első részben bemutatott, liberalizmus és realizmus közötti lételméleti (ontológiai) vitával szemben a behaviorizmus egy módszertani (pontosabban episztemológiai) vitára épült. A kérdés már nem az volt, hogy mi a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatának tárgya, hanem, hogy milyen módjai vannak a megismerésnek.

A nemzetközi kapcsolatok elméletei körül forgó második nagy vita az 1960-as évek második felétől bontakozott ki. Meg kell említeni, hogy az évtizedre jellemző (egyébként eredetileg a pszichológia területének számító) behaviorizmus nyomta rá a bélyegét és határozta meg a tudományos diskurzus fejlődését. Az irányzat arra kereste a választ, miért és milyen körülmények között változik meg az ember viselkedése. Bár a behaviorizmus több eltérő irányzattal rendelkezik, közös vonásuk, hogy a viselkedési mintákat örökölhetőnek tekintik. A tanult magatartásformák pedig megfelelő körülmények között meghatározzák és előrejelezhetővé teszik a jövőbeli cselekedeteket. A pszichológia területéről eredő megközelítés nem sokkal később átszivárgott a politikatudományok területére is, éles vitákat generálva. A nemzetközi kapcsolatok elméletei korábban arra igyekeztek választ találni, hogy milyen kritériumok mentén lehet meghatározni a világpolitika szereplőit és azok sajátosságait. A behaviorizmussal azonban egy olyan vita vette kezdetét, ahol a kérdés már nem az volt, hogy mit értünk a nemzetközi politika természetén és elsődleges színterein, hanem, hogy mely tényezők alakítják ezeket és hogyan lehet megismerni. A nemzetközi politikaelmélet megújítását és (természet)tudományos alapokra való helyezését a behaviorizmus képviselői (másként fogalmazva a “szcientisták”) kezdeményezték. Szerintük a korábbi generációkat a historizmus és a múlt megértése iránti szeretet hatotta át, elterelve a figyelmet az aktuális nemzetközi problémák valós megértéséről. A behaviorizmussal szembeni értelmezéseket olyan neves kutatók képviselték mint E. H. Carr vagy H. Morgenthau. A behavioristák által “tradicionalistáknak” vagy “realistáknak” nevezett irányzat képviselői a kritikusok szerint túlságosan nagy szerepet szántak a történelemközpontú értelmezéseknek. Az új megközelítés a történelem sajátos interpretálása helyett a nemzetközi rendszerből eredő viselkedési kényszerek és az ok-okozati összefüggések feltárására tett kísérletet. Szerintük az ellenőrizhetőségnek, igazolhatóságnak és empirikus vizsgálati lehetőségeknek prioritást kell élvezniük, elvégre ezek hiányában nem beszélhetünk tudományosságról. A nemzetközi kapcsolatokról felállított koncepcióink megbízhatósága azon áll vagy bukik, hogy milyen módon jutunk hozzá a világpolitikáról szerzett ismereteinkhez. A behavioristák szerint a társadalomtudományok és a természettudományok (a vizsgálódás szintjén) nem különbözhetnek egymástól, elvégre mindkét esetben tudományos módszereket kell alkalmazni. A megközelítés a tudomány egységét emelte ki, mely szerint nincs több fajta tudomány, csak hatékony és kevésbé hatékony módszer. A társadalomtudományok pedig az elmúlt fél évszázadban nem a megfelelő (pontosabb előrejelzéseket biztosító, számszerűsíthető, kvantitatív adatokkal dolgozó) megközelítéseket alkalmazták, ezért ezen változtatni kell. A behaviorizmus ezt a pozitivista (adatalapú) megközelítést kötötte össze azzal, hogy a nemzetközi politika szereplői vissza-visszatérő viselkedési mintákat követve alakítják ki a stratégiáikat, melyek végül is a nemzetközi politikaelmélet törvényeit alkotják. 

A behaviorizmusról folytatott diskurzus legjobban (a tradicionalista) Hedley Bull és (az új irányzatot képviselő) Morton Kaplan vitáján keresztül mutatható be. Bull szerint attól, hogy a természettudományos módszerek megbízható eredményekhez vezettek a saját területükön, még nem biztos, hogy a nemzetközi politika értelmezésében is hasonlóan hasznosak lesznek. A világpolitika értelmezésében ugyanis sokszor a megfigyelőn, az eseményeket értelmező személyen múlik az eredmény, mely a nemzetközi kapcsolatokat végő soron interpretatívvá teszi. Bull szerint tehát a nemzetközi politika eseményei értelmezéstől függenek, mely megállapítást tovább erősít az a körülmény, hogy az események egy jelentékeny része morális meggyőződésekre vezethető vissza. Bull azzal érvel, hogy a nemzetközi kapcsolatok tudományterülete túlságosan sokrétű ahhoz, hogy egy, a behavioristák által javasolt szigorú és rugalmatlan elemzési keretbe helyezzük a világpolitika eseményeit. A (nemzetközi) jog, a történelem és a filozófia szerves részei a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának, mely tudományok eszközeihez időről-időre egyénileg is érdemes fordulni. Kaplan erre úgy reagált, hogy Bullnak igaza van és tényleg túlságosan sokrétű a nemzetközi kapcsolatok jelenlegi tudományos eszköztára, mely végsősoron lehetetlenné teszi a korokon átívelő nagy általánosítások elkerülését. Ezzel szerinte elveszik a nemzetközi politikaelmélet fejleszthetőségének és ellenőrizhetőségének lehetősége is. A behavioristák szerint pedig, ha egy elmélet már nem ellenőrizhető empirikusan, akkor az elveszítette elmélet jellegét. Az elmélet feladata ugyanis az, hogy egy referenciapontot állítson a valóság értelmezésére annak érdekében, hogy képesek legyünk rendet rakni az információs halmazban. Ennek működését pedig empirikus vizsgálatokkal lehet ellenőrizni, melyek hiányában inkább beszélhetünk ötletelésről vagy gondolatkísérletekről mintsem elméletalkotásról. Ha egy kutatási kérdés megválaszolása az adott személy interpretációjától függ, akkor az eredmény hitelessége is megkérdőjelezhető lesz. Ez viszont már nem tudomány. Kaplan szerint a nemzetközi politika dinamizmusait úgy lehet megérteni, ha bizonyos fokú egyszerűsítéseket alkalmazunk. A modellek a valóság leegyszerűsített másolatai, melyek segítenek a nagy egész áttekintésében. Ennek megfelelően a behavioristák a nemzetállamot tekintik a nemzetközi politika legfőbb szereplőjének és a döntések meghozójának. Szerintük a Morgenthau által említett moralitás és etika irrelevánsak a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásban. A morál nem tények alapján, hanem személyes értékítélet mentén jön létre, így az tudományosan nem mérhető.

A behaviorizmussal szembeni kritikák a túlzott pozitivizmust helyezték a középpontba. A társadalomtudományoktól ugyanis nem lehet elvárni, hogy olyan szempontokat zárjanak ki az elemzésből mint az egyéni percepció vagy a személyes motiváció. A nemzetközi politika sokszor az utóbbiakból következik, melyek figyelembevétele nélkül a nemzetközi politika egy lényeges része is elveszne. Az elmélet és az értékek elszigetelésének szándéka a megfigyeléstől és tapasztalatszerzéstől szintén éles kritikát váltottak ki a tradicionalisták részéről. A behaviorizmus nemzetközi kapcsolatokbeli megjelenése mégis termékenynek bizonyult.

A behaviorizmus számos új megközelítést és perspektívát hozott a modern nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásába és jelentősen hozzájárult a politikaelmélet tudományának fejlődéséhez. Olyan új megközelítések előtt nyitotta meg az utat, melyek később a úgynevezett “neo” irányzatok alapjaivá váltak. A Kenneth Waltz nevéhez köthető strukturális neorealizmus és az interdependencia elméletet megfogalmazó neoliberalizmus is ideértendő. A jobb vizsgálati eszközök utáni kutatás hívta életre az összehasonlító külpolitikai elemzést és segítette a nemzetközi kapcsolatokat a módszertani finomhangolás elérésében, utat nyitva a nemzetközi politikaelmélet harmadik nagy vitájának.