Az egyik ilyen, nagyon is előre látható tény az AfD sikere volt. Már öt évvel ezelőtt is világos volt: Csak idő kérdése és az AfD-nek valamikor lesz polgármestere és járási vezetője is. És ez a polgármester vagy járási vezető egy keletnémet szövetségi államból fog jönni. És mivel ezt ennyire magabiztosan meg lehetett jósolni, akár folytathatjuk is a történetet: Valamikor a jövőben egy CDU-kormány már nem fogja tudni elkerülni, hogy az AfD kívülről támogassa a kisebbségi kormányzását. Kezdetben persze csak egy járási tanácsban vagy városi parlamentben, majd miután a szégyenérzetet leküzdötték, valamelyik keletnémet tartományi parlamentben. Mindenki tudja, hogy ez meg fog történni. De senki sem beszél róla. És éppen ezért biztosan be fog következni.
A CDU tíz éve ringatja magát abba saját maga által kreált hazugságba, hogy az AfD-t figyelmen kívül hagyhatja, jelentéktelenségbe taszíthatja vagy elutasíthatja. Ennek a vágyálomnak az eredménye katasztrofális a CDU számára, mivel ezzel belátható időn belül kizárólag a tőle balra álló pártokkal való szövetségre kötelezte el magát. Ez felőrli a párt programját, amely politikailag veszít a profiljából.
Ahhoz, hogy megértsük az AfD fejlődését, röviden át kell tekinteni a párt történetét. Az AfD pontosan tíz évvel ezelőtt alakult, első elnöke Konrad Adam újságíró volt. Az alapításban fontos szerepet játszott Bernd Lucke közgazdászprofesszor is. Az újonnan alakult párt fő témája a 2008-as pénzügyi válságot követő euróválság volt.
Az euró mellett különösen a bevándorlás vált az AfD központi témájává, különösen a 2015-ös menekültválság nyomán. A kritikusok ebben a nacionalista és etnikai álláspontok felé való elmozdulás kezdetét látják. Egyértelmű, hogy a párt a korábban Németországot kettészelő nyugat-keleti határ mentén megosztott. A régi Nyugat-Németországban a klasszikus konzervatívok és a gazdasági liberálisok dominálnak a frakciókban, míg a keleti szövetségi államokban a nemzeti és államközpontú meggyőződésűek az erősebbek.
Statisztikailag nézve a klasszikus AfD-szavazó a vidéki vagy kisvárosi régióból származó, 40 és 55 év közötti, alkalmazottként dolgozó férfi. Elképzelhető, hogy vannak nagyvárosi, jól szituált nők is, akik AfD-re szavaznak, azonban ez valószínűleg a kivétel. Bár éppen egy ilyen nő, Alice Weidel négy éve az AfD szövetségi szóvivője (pártelnöke).
A párt szavazói – nem meglepő módon – főként a CDU-ból, valamint Nyugat-Németországban az FDP-ből, Kelet-Németországban pedig a Balpártból kerülnek ki. Különösen a szerkezetváltás által érintett egykori ipari régiókban, például a Ruhr-vidéken, az AfD a korábbi SPD-szavazók körében is népszerű.
Az AfD szavazóit sokáig „tiltakozó szavazóként” tartották számon. Ez arra szolgált, hogy megnyugtassa a közvéleményt és egyúttal rossz színben tüntesse fel a párt szavazóit. Időközben világossá kellett, hogy váljon, hogy bizony sok szavazó meggyőződésből szavaz az AfD-re és nem "csak" tiltakozásból. Ebben segíti a pártot, hogy a politikai baloldal egyfajta kultúrharcot indított, amelynek talán leglátványosabb eleme a gender-nyelv (Leser*innen statt Leser), de olyan területekre is kiterjed, mint a táplálkozás (húsról való lemondás) vagy az autózás (belsőégésű motorok betiltása). Az ebből eredő társadalmi szakadékot leegyszerűsítve a "átlagos polgárok" és az "elit" szembenállásaként lehet jellemezni. A szakadék pedig alapvetően a német középosztályt szakítja ketté.
Mivel ez így van, és mivel a felmérések szerint a választók legalább egyharmada szimpatizál az AfD álláspontjaival, a párt továbbra is szilárdan meg fogja vetni a lábát a német politikai életben. Bár az AfD továbbra sem állíthat alelnököt a Szövetségi Parlamentben és továbbra is megvonják tőle a pártalapítványának finanszírozását, az AfD-t nem fogja hagyni, hogy hosszú távon kizárják a rendszerből.
Másrészt sok minden utal arra, hogy az AfD hasonló pályát fog követni, mint a Zöldek. Az 1980-as évek elején senki sem akart a Zöldekkel együttműködni, nemhogy koalíciót kötni velük. Éppen Holger Börner, Hessen tartomány egykori miniszterelnöke – aki kategorikusan kizárta a környezetvédelmi párttal való együttműködést – hagyatkozott 1984-ben a párt külső támogatására, és 1985-ben koalícióra lépett a Zöldekkel.
Ennek hosszú távon az lett a következménye, hogy a Zöldek radikális szárnya („die Fundis”) elvesztette befolyását a pragmatikusokkal („die Realos”) szemben, és a Zöldek így a politikai közép szavazói számára is választhatóvá váltak. Hasonló fejlődés várható az AfD esetében is, bár nagyobb nehézségekkel.
