Sokan úgy látják, hogy az EU akadályozza Franciaország szuverenitását a migráció terén, de az Egyesült Királyság is küzd a saját politikai válságával a témában. Meg lehet-e felelni a bevándorlók ellenőrzésének kihívásának anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az egyes országokra jellemző normák hierarchiáját? 

Atlantico: Az Egyesült Királyságban és Franciaországban is egyik kormány a másik után bukott el az új bevándorlási törvények bevezetésével. De lehetséges-e úgy megfelelni a bevándorlók ellenőrzésének kihívásának, hogy közben nem kérdőjelezzük meg a témával kapcsolatos összes jelenlegi normát? 

Rodrigo Ballester: Franciaországban a közelmúltbeli jogalkotási kudarc mindenekelőtt a politikai nézeteltérések, - és egész pontosan a többség hiánya - közvetlen következménye volt. De az igazi kérdés továbbra is az: vajon most már jogilag lehetséges-e megváltoztatni a migrációs politika irányát? Megtehetik-e a kormányok és a jogalkotók azt, amit a polgárok nagy többsége követel? Vagy ezeket a kormányokat kézzel-lábbal kötik a nemzeti, európai és nemzetközi jogszabályok és az ítélkezési gyakorlat? A londoni Legfelsőbb Bíróság által a menedékjogról szóló genfi egyezmény nevében a brit kormánynak novemberben adott pofon, valamint a franciaországi Alkotmánytanács, az Európai Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott számos ítélet után a kormányok tehetetlennek bizonyulnak, és úgy tűnik, hogy mozgásterük minimálisra csökkent. 

Ez a bírósági ellenőrzés és általában véve ez a politikai lemondás egy ilyen égető kérdéssel szemben, ahol a polgároknak az a benyomásuk (jogosan vagy tévesen), hogy inkább alávetik őket, mintsem, hogy döntsenek, az egyik legfontosabb politikai kérdés Európában. Számos országban már most is meghatározó tényező volt, és az európai választási kampány középpontjában is ez fog állni. 

Atlantico: Mivel a közvélemény úgy véli, hogy elvesztette szuverenitását, a populisták megpróbálnak válaszolni, és a jobboldali pártok megkeményednek. A bevándorlás problémája valóban azon múlik, hogy mit lehet törvénybe iktatni, és mit nem? 

Rodrigo Ballester: Ha még mindig hiszünk abban, hogy a demokrácia mindenekelőtt (még ha nem is csak) a nép kormánya, akkor kétségtelenül igen. És pontosan itt van a probléma: az európai polgárok nagy többségének - akár tetszik, akár nem - az a benyomása, hogy bármit is szavaznak, bármit is mondanak vagy éreznek, a migráció elkerülhetetlen, amit senki sem tud megfékezni, és hogy a kocka el van vetve, főként nemzetközi szinten, de a nemzeti kormányok is, amelyek vonakodnak a szarvuknál fogva ragadni a bikát, és nyilatkozatokat tenni anélkül, hogy valódi irányváltás történne. Természetesen egy demokráciában minden vitát a játékszabályoknak és a hatalmi ágak szétválasztásának kell irányítania, de ami a migrációt illeti, ez nem tesz lehetővé egy legitim vitát. Miért lenne lehetetlen hatékonyabbá tenni a határellenőrzéseket, jobban alkalmazni a menedékjogot, kitoloncolni az illegális migránsokat (különösen, ha bűncselekményt követtek el), nem visszatoloncolni minden tengeren kimentett migránst, vagy újra szabályozni a családegyesítést? Számomra mindez lehetségesnek tűnik, az alapvető jogok tiszteletben tartása mellett. De ma úgy tűnik, hogy az egyezmények, törvények és joggyakorlatok labirintusa megsemmisítő elutasítást ad nekünk. Feltevődik tehát a kérdés: ez a demokrácia megtagadása?

Atlantico: A bevándorlás elhozhatja az európai demokráciák halálát? Mennyire destabilizálhatja őket, ha nem teszünk semmit?

Rodrigo Ballester: A bevándorlás az európai demokráciák halálos ítéletét vagy inkább mentőövét jelenti? Olaszországban, Svédországban és Finnországban ez a kérdés volt a kulcsa a történelmi változásoknak. Svédországban a jobboldal nem győzte volna le a szociáldemokraták hetvenéves hegemóniáját, ha a nagyvárosok egyes külvárosai nem váltak volna törvénytelen zónákká, Meloni pedig valószínűleg még mindig ellenzékben lenne, ha az olaszok nem lettek volna szemtanúi az elmúlt húsz évben a lampedusai eseményeknek. Ha már hatalmon vannak, ezek a vezetők azzal a realitással is szembesülnek, hogy a mozgástér nagyon korlátozott, amit az is bizonyít, hogy Olaszország képtelen csökkenteni a területére illegálisan beáramlók számát. Európai polgárok milliói fognak azalapján szavazni, hogy vezetőik képesek-e kézzelfogható eredményekkel megfékezni ezt a problémát. 

Ugyanez vonatkozik az Európai Unióra is. A következő európai parlamenti választásokon az Unió hitelességének nagy részét erre az alapvető kérdésre fogja feltenni. Az Unió már húsz éve nem tud közös álláspontot kialakítani ebben a kérdésben. Hogyan lehet közös nevezőre jutni, amikor a tagállamok érdekei gyakran ellentétesek? Hogyan egyeztethető össze a külső tengeri határral rendelkező országok, például Olaszország vagy Görögország álláspontja Németország vagy Svédország álláspontjával, amelyek a legtöbb menedékkérőt fogadják? Hogyan egyeztethető össze Málta szolidaritási követelése Magyarország és Lengyelország szilárdságával, amelyeknek sikerült megtartaniuk szárazföldi határaikat, és hallani sem akarnak a migránskvótákról? Nehéz Európának egy hangon beszélni.

Mindezek ellenére Brüsszel részben hibás, és egy olyan "bevándorláspárti" ideológiában vergődik, amely egyenesen a falnak vezeti. Az európai elitnek sürgősen figyelembe kell vennie az általános érzéseket, és nem szabad elvek (például a visszaküldés tilalmának "dogmája"), elfogultságok ("a migráció az egyetlen megoldás a demográfiai csökkenésre, tehát mi értelme megállítani?) alapján politizálnia. Fel kellene hagynia ideológiai vakságával, különösen a "kétirányú integráció" tekintetében, vagy abban, hogy ahelyett, hogy ellenőrzik és felügyelik azokat, akik ellenőrzik a határaikat; segítenék a tagállamokat a határellenőrzésben. A Frontex korábbi vezetője, a francia Fabrice Leggeri 2022-es lemondása körüli vita árulkodó: a Törökország által táplált, a migrációpárti "civil társadalom" által vezetett, és az Európai Parlament és az Európai Bizottság által tudatosan táplált összeesküvés után bedobta a törülközőt. Az alapkérdés kínos: vajon az EU-nak valóban megvan-e a politikai akarata ahhoz, hogy ellenőrizze a határait? 

Atlantico: Hogyan veszítettük el az ellenőrzést ezekben a kérdésekben, akár EU-s, akár nem EU-s országokban, például az Egyesült Királyságban? Milyen megoldások állnak rendelkezésünkre? 

Rodrigo Ballester: Ez egy nehéz kérdés. Ausztráliának például sikerült megfékeznie az illegális bevándorlók áramlását egy nagyon határozott, de hatékony kitoloncolási politikával. Dániát is szokták példaként említeni, noha nagyon különleges körülmények között él: egyrészt a földrajzi elhelyezkedése, de mindenekelőtt az, hogy nem kötik az európai migrációs jogszabályok - szuverén maradt. A dán kormány még azt is fontolgatja, hogy "kiszervezi" menekültpolitikáját Ruandába, ahogyan az Egyesült Királyság is ezt tervezi. Vajon meg fogja próbálni? Meglátjuk. 

Egyébként úgy tűnik számomra, hogy sürgősen tisztázni kell a "visszaküldés tilalma" elvének hatályát, amelyet jelenleg olyan tágan értelmeznek, hogy gyakorlatilag megakadályozza Európa határainak hatékony ellenőrzését. Nem az a határőrség munkájának lényege, hogy a kijelölt belépési pontokon kívül visszafordítson egy illegális bevándorlót? Csakhogy a jogi helyzet annyira homályos, hogy a határőr nem tudja, merre forduljon: ha így jár el, akkor a munkáját végzi, vagy a genfi egyezmény megsértésében vétkes? Ha továbbra is minden illegális bevándorlót potenciális menedékkérőnek tekintünk, akkor Európának soha nem fog sikerülni megfékeznie az illegális migrációt. 

Végezetül az EU-nak meg kellene szabadulnia a bevándorláspárti szervezetek teljesen aránytalan befolyásától, amelyek torzítják a vitát, különösen az Európai Parlament szintjén. Az európai választások megmutatják majd, hogy milyen nagy a szakadék Európa polgárai és vezetői között, és attól tartok, hogy ez a szakadék nagyon széles lesz. A migráció lesz az európai demokráciák sírásója vagy mentőkötele? A labda a kérdést illetően az európai vezetők térfelén van.

-

A cikk eredetije itt olvasható.