Egyesek szerint a dopping az élsport természetes velejárója, hiszen az élsportolók nap mint nap olyan hatásoknak teszik ki a testüket, ami néhány tiltott szer használatánál jóval károsabb az egészségre. Más, talán a hagyományosabb felfogás szerint a doppingolás nemcsak, hogy az emberi életet veszélyeztető, így szankcionálandó cselekmény, de az a csalásnak az egyik legsúlyosabb formája, komoly vétek a sportszerűség ellen. Bár a doppingolásról alkotott vélemények rendkívül megosztóak, az alaptalan előítéletek és álláspontok kialakulása ellen hatékony orvosságként szolgálhat a legjelentősebb doppingbotrányok, valamint annak áttekintése, hogy mi is vezethet egy doppingvétség miatt kiszabott szankcióhoz. A helyzet ugyanis gyakran jóval összetettebb, mint egy pozitív minta.

A dopping szó hallatán talán az első név, ami a legtöbb embernek eszébe jut, az Lance Armstrong. A sportoló, aki rákos betegségből épült fel, hétszer nyerte meg a Tour de France-t, majd doppingolás miatt az összes címétől megfosztották. A mintavételi eljárás hiányosságait jól illusztrálja, hogy Armstrong az egyik legtöbbet tesztelt sportoló volt, azonban pozitív mintát egyszer sem produkált. Végül 2013-ban a sportoló az Oprah Winfreynek adott interjúban ismerte be, hogy a vele szemben megfogalmazott doppingvádak igazak.

A doppingolás nem csupán tiltott szer használatával, de tiltott módszer alkalmazásával is megvalósulhat. Így történt az „Operation Aderlass” esetében is, amikor egy csapat osztrák sífutót a rendőrség éppen akkor leplezett le, amikor illegális vérátömlesztést hajtottak végre. A módszer lényege az volt, hogy a sportolóktól versenyidőszakon kívül vett vért egy bizonyos idővel a versenyszám előtt újra beadták a sífutóknak, illetve kerékpárosoknak, így a többletvér révén jobb teljesítményt voltak képesek nyújtani. A versenyszám befejezését követően a felesleges vért újra lecsapolták, így a mintavétel során nem volt tetten érhető a módszer.

Jelenleg zajlik az egyik legismertebb doppingbotrány, a 2014. évi, Szocsiban rendezett téli olimpiát körülölelő, oroszok által államilag szervezett doppingprogram utolsó ügyeinek elbírálása. Az ezen a területen érvényben lévő tízéves elévülési idő ugyanis éppen most jár le, így az utolsó hullámban előkerülő új bizonyítékok alapján még lehetőség van a fegyelmi eljárás megindítására.

Míg a 2010. évi vancouveri olimpián az orosz delegáció 3 arany, 5 ezüst és 7 bronzéremmel az éremtábla 11. helyén végeztek, addig csupán négy évvel később 13 arany, 11 ezüst és 9 bronzéremmel magabiztosan nyerték meg az összesített éremtáblát. Évekkel később, nemzetközi sportszervezetek, bűnüldöző szervek és a média biztosította eszközök segítségével sikerült végül bizonyítani azt, hogy ezen ugrásszerű fejlődés oka nem csupán a sportteljesítménynek volt betudható. A moszkvai laboratórium vezetője, Grigorij Rodcsenkov nevével fémjelzett doppingprogram során először kiválasztották a doppingra „érdemes” sportolókat – azokat, akiknek megvolt az esélye arra, hogy a világversenyeken eredményesen szerepeljenek. Ők kerültek föl egy listára és még mielőtt elkezdték volna őket a személyre szabott „Rodcsenkov-koktéllal” kezelni, vettek tőlük mintát, amit gondosan elraktároztak a moszkvai laboratórium egyik, a levett minták hivatalos vizsgálatára szolgáló termével szomszédos helyiségben.

Az olimpia alatt levett mintákat, amelyek immár javában tartalmaztak tiltott szereket, egy erre a célra kialakított „egérlyukon” keresztül cserélték ki a korábban levett, tiszta mintákra. Azonban nem csak az üvegek kicserélésére volt szükség, hiszen doppingellenőrzés során a mintát egy egyedi azonosítószámmal ellátott „A” és „B” üvegbe teszik, amelyet – 2014-es tudás szerint – nem lehetett fölbontani anélkül, hogy annak ne legyen külső jele. A moszkvai laboratóriumban azonban túljártak a tudomány eszén és képesek voltak az üvegeket úgy felbontani, hogy azon a manipuláció nyomai csak mikroszkóppal voltak láthatóak. Problémát jelentett azonban az, hogy a korábban és az olimpia alatt levett minták sűrűsége gyakran nem egyezett meg, amit úgy orvosoltak, hogy sót adtak az alacsonyabb sűrűségű mintához. A tömegesen előforduló, magyarázat nélküli magas sótartalommal rendelkező minták gyanúra adtak okot. Évekbe telt azonban, amíg a gyanú bizonyítékká erősödött volna, hiszen az államszintű doppingprogram minden részlete pontosan ki volt dolgozva.

A legjelentősebb doppingbotrányok mellett azonban érdemes áttekinteni a doppingügyek menetét a sportolók szempontjából is, hiszen a szabályok érvényesítése gyakran komoly terheket ró rájuk. Egyrészt az egyenlő bánásmód elve gyakran nem érvényesül teljesen, hiszen elképzelhető, hogy ugyanazon versenyen részt vevő, ugyanazon tiltott doppingcselekményt megvalósító két sportoló eltérő szankcióban részesül. Vannak ugyanis országok, ahol a dopping bűncselekményt valósít meg, míg máshol csupán szövetségi szinten indítanak fegyelmi eljárást a sportoló ellen. Ezen terület harmonizációja, büntetőjogi érintettsége következtében nem hajtható végre teljes mértékben nemzetközi szinten. 

Az egyéni sportoló szempontjából több nehézséget is magával von a doppingellenőrzés, valamint az esetleges doppingügyek. Egyrészt a kiemelkedő sportolók bekerülnek egy rendszerbe, ahol negyedévente előre, napi szintre lebontva meg kell adni a tartózkodásuk helyét és biztosítani legalább egy órát, amikor várják az esetleges mintavételt, a doppingellenőrök érkezését. Ez jelentős beavatkozást jelent a sportoló magán- és családi életébe. A doppingellenőrzést követően a mintát A és B részre osztják és külön üvegbe zárják. Amennyiben a labortóriumi ellenőrzés során az A minta pozitív eredményt ad, e tényről tájékoztatják a sportolót. Bár jogi szempontból ezen lépés még semmiképp sem jelenti azt, hogy a sportoló doppingolt volna, azonban a közvélemény már ezen a ponton gyakran csalóként könyveli el az érintett sportolót, örök sebet ejtve annak jóhírnevén.

A versenyző itt jogosult kérni a B minta megvizsgálását is, ami amennyiben igazolja az A minta eredményét, szövetségi szinten elindítja a doppingeljárást. A szövetség döntése, amely pozitív teszt esetén főszabály szerint négy évre tilthatja el a sportolót, a Nemzetközi Sportdöntőbíróság előtt fellebbezhető meg. Mivel a sportolók szigorú felelősséggel tartoznak mindazért, ami a testükbe kerül, ezért a szövetség, majd a Nemzetközi Sportdöntőbíróság eltiltó döntést fog hozni abban az esetben is, ha a doppingszer minimális mennyiségben, a sportoló ellenőrzési körén kívül eső okból, szennyeződés útján került a szervezetébe. Az egyedüli mentesülési ok annak igazolása, hogy a sportoló eljárása nem volt vétkes, ennek érdekében azonban a sportolót terheli annak bizonyítása, hogy a tiltott szer milyen forrásból, pontosan mikor jutott a szervezetébe. Ezt pedig – nem vétkes eljárás esetén – szinte lehetetlen utólag, hónapokkal a mintavételt követően bizonyítani. 

A dopping a 2024-es nyári megasportesemények előtt is a sport tisztaságát fenyegető egyik legkomolyabb problémát jelenti. Az egyéni sportolók felelősségének és terheinek tisztázása mellett az is kiemelkedő fontosságú, hogy az edzők, klubok, szövetségek is kivegyék részüket a tiszta sportért folytatott elkötelezett küzdelemben, így biztosítva azt, hogy a jövő generációja a sportszerűség elvét képviselő sporttársadalmat, versenyközeget örököljön.