Egy rendkívül érdekes esetben kellett ítéletet hoznia az Európai Bíróságnak 2020 végén, egy olyan ügyben, amely első ránézésre nem is tűnik olyan bonyolultnak. A kérdés az volt: betilthatók-e az olyan mészárosi állatlevágások, ahol az állatokat nem kábítják el az ölés előtt? Végül is már 2020 van, legyünk emberségesek az állatokkal, használjuk a levágásuk előtt a rendelkezésünkre álló bódítási eszközöket – mondhatná bárki. Egyébként végül pontosan ezt mondta az Európai Bíróság is. 

Mi ezzel a baj? Miért érdekes a számunkra ez az eset? Nos, vallási szempontból ott kezd érdekessé válni az ügy, amikor rádöbbenünk, hogy van Európában két többszáz, de inkább többezer éves vallási hagyomány, amelyet alapjaiban támad ez a szabályozás. 

Kezdjük ott, hogy mindegyik vallás mond valamit az étkezésről, mint lelkiségi szempontból kiemelt fontosságú emberi cselekedetről. Az egyistenhívő vallások emberközpontúak, és élesebb választóvonalat húznak az ember és az összes többi élőlény – így a hozzánk legközelebb állók, az állatok – közé, mint a többistenhívők. Önbírálattal átfogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy az ábrahámi egyistenhívő vallások általában véve kegyetlenebbek vagy érzéketlenebbek az állatokkal, mint a többi vallás (például amelyek hisznek a visszaszületésben vagy lélekvándorlásban). 

A zsidóságnak, a kereszténységnek és az iszlámnak (történeti és logikai sorrendjükben említve most őket) szinte nincs is növényevő, vegetáriánus hagyománya. A kereszténységnek az állatok leölésére tulajdonképpen nincs is erkölcsi jellegű előírása, az erkölcstan számára az állatvilághoz fűződő viszony gyakorlatilag szabályozatlan, az erkölcs által nem érintett terület volt.

Talán nem véletlen, hogy az állati jogoknak a gondolata – mintegy ellenhatásként? – pont a kereszténység által meghatározott kultúrkörben fejlődött ki.

A zsidóság, és jóval később az iszlám viszont már akkor szabályokat tartalmazott az állatok szenvedésének az enyhítésére a kóser és a halal előírások között, amikor az állati jogoknak a világi gondolata még – ahogy mondani szokás – pajzán gondolat sem volt. 

Mindezt nem árt észben tartani, amikor most visszatérünk az Európai Bíróság ítéletére. Jelenleg ugyanis ott tart az európai érzékenység az állatok iránt, valamint a fájdalomcsillapítás is ott jár az egészségügyben és az állatgyógyászatban, hogy – noha a vágóhidakon tömeges, gépies ölés zajlik, mégpedig egyre fokozódó mértékben – a levágás előtti percekben az előírások megkívánják az állatok bódítását, csökkenteni próbálva a halál előtti szenvedéseiket. 

Amennyiben egy vallás dolgozik az aranykorhoz hasonló eszmével, képzettel, akkor azt vagy a jövőbe képzeli el, vagy pedig a múltba. Az iszlám és a zsidóság – vallástudományi szempontból nézve – minden vallási „megújulását” ahhoz méri, hogy az mennyire hűséges a múltban adott mércéhez. Az iszlám alapvetően az előírásoknak egy ilyen mérvű megváltoztatására – mint amelyet a bíróság ítélete megkívánna – ellenségesen tekint, benne a vallásjogi szabályoknak a megszegését, az elárulását látja. A zsidóságban a felekezeti sokszínűség pedig (az ortodoxiától a progresszióig) pontosan az előírások értelmezésének és megtartásának a szószerintisége szerint rendeződik. 

A törvényvallásokban nem egy (dogmatikai) tanrendszer áll a középpontban, amely egyszersmind az adott valláshoz tartozást is megszabná, hanem a gyakorlati, a mindennapi életnek a megfelelő szabályok szerinti vezetése a lényeges (ideértve az étkezési előírásokat is). A törvénynek a logikájára fölépülő vallási rendszerekben mind a hozzájuk tartozó, elkötelezett emberek, mind pedig az érdeklődő kívülállók igyekeztek legalább valamennyire megfejteni, hogy miért pontosan így szól és ezt és ezt rendeli el egy adott előírás, és nem mást.

Az Isten mindenhatóságát és kifürkészhetetlenségét előtérbe állító vallási fölfogásokban nem az az elsődleges, hogy egy parancsnak megtaláljuk az értelmét – így van, mert így lett elrendelve. Az ésszerűséget, az emberi észt jobban hangsúlyozó irányzatokban viszont minden előíráshoz, így a bódítás nélküli vágáshoz is valamilyen racionális magyarázatot igyekeznek keresni. Például, némelyek szerint azért kell a saját lábán állnia (tehát bódítatlanul) az állatnak a levágásakor, mert ez egyfajta bizonyíték arra, hogy egészéges, tehát hogy nem betegség miatt vágják le.

Vagyis, alapvető higiéniai, „fogyasztóvédelmi”, az embereket óvó megfontolások állhatnak a többszáz éves szabály mögött – jóval megelőzve bármely fogyasztóvédelmi hatóság létrehozását. 

Az emberi (és ezek szerint állati) jogok ügyében ítélkező bíróságokra fölmérhetetlen teher hárul e jogi eszközökkel vívott civilizációs háborúban. Pokol Béla a „jurisztokrácia” kifejezést javasolja az Európában tért hódító kormányformára, igaz, ő csak az alkotmánybíráskodástól elvárt szerepre érti ezt. Alapvető társadalomirányítási kérdéseknek az eldöntését nem a népuralomtól, a nép döntésétől, hanem jogászi szakemberek, bírók ítéletétől várja e berendezkedés. 

Nehéz megjósolni, hogy a zsidó és a muszlim közösség hogyan reagál a vallásszabadságukat egy nagyon húsbavágó ponton korlátozó rendelkezésre, amely mögött rengeteg a jogi köntösbe öltöztetett civilizációs képmutatás.

Lehetséges, hogy a vallásjogi szabályok módosításával felelnek, legalább is Európára érvényes módon, a két vallás különféleképpen. Az is lehet, hogy a tömeges polgári engedetlenség módszeréhez folyamodnak. A húsbehozatal is szóba jöhet, bár az európai szabályok lehet, hogy ez ellen hamarosan szintén föllépnek. 

Némelyek már az elvándorlást is belengették, bár erre nagy méretekben nem valószínű, hogy sor kerül. Az ítéletnek azonban van egy áttételes üzenete is: ha vallási kérdésekről van szó, Európa az állatai miatt könnyedén beáldozza az embereit, különösen, ha ezzel még az elvallástalanodást is elősegítheti. 

A szerző az MCC Jog és Társadalom Műhelyének vezetője, egyetemi oktató, az állam- és jogtudományok, valamint a hittudomány doktora. 

Borítókép: Yaakov Naumi/Flash90