Nyílvessző a végtelenbe és A láthatatlan írás című műveiben kivételes önreflexióval ír szellemi fejlődéséről. A magyar fővárost 15 éves korában, 1920-ban elhagyó s családjával Bécsbe költöző ifjú gondolkodását nagy mértékben áthatotta korának technikai haladása. A reáltudományok iránti érdeklődése határozottan érzékelhető fiatalkori politikai gondolkodásán: az akkor uralkodó optimista tudományfelfogásnak megfelelően a sürgető társadalmi problémákra világos és egyértelmű megoldásokat, ha úgy tetszik, egyfajta képletet kívánt találni. Ez a fajta utópikus lelkesültség sokáig végigkísérte nézeteit: ez mutatkozott meg abban is, ahogy a cionizmus ügyét magáénak érezve egy palesztinai kibucba költözött. Ezen rövid kalandot követően tudósítóként dolgozott a Közel-Kelet különböző országaiban, majd Európába visszatérve Párizsban, később Berlinben folytatott újságírói tevékenységet.
A döntése mögött húzódó okokat bámulatos aprólékossággal tárja fel önéletrajzi írásában. Ahogy a fiatalkori önmagára visszatekintve fogalmaz: „Huszonöt évesen még mindig úgy képzeltem, hogy a boldogság társadalomtervezés kérdése.” Saját elmondása szerint delejező erővel hatott rá az ígéret, hogy a kommunizmus ideológiájával kiküszöbölhető az emberi együttélés összes problémája, s általa megteremthető a tökéletes társadalmi berendezkedés. Ezen cél érdekében munkálkodva politikáról alkotott vélekedése drasztikus átalakuláson ment keresztül: gondolkodásában többet nem volt helye kételynek és ellenvetésnek, hiszen minden (ön)kritika a közelgő utópia lehetőségét veszélyeztette volna.
A Szovjetunióban szerzett tapasztalatai ugyan gyengítették elkötelezettségét, s világosan látta az eszme gyakorlatban megnyilvánuló embertelenségét, ám az ideológiákkal járó zárt gondolkodási keret miatt továbbra sem kérdőjelezte meg annak elvi alapjait. Ily’ módon továbbra is a kommunista párthoz köthető szervezeteknél dolgozott, s ezen munkáival összefüggésben tudósított a spanyol polgárháborúról. Ott azonban élete újabb fordulópontjához érkezett, amikor jobboldali erők fogságába esve a kivégzés rémével kellett szembenéznie. A börtönben töltött hónapok s az egzisztenciális kitettség nem csupán személyes habitusát változtatták meg, hanem politikai gondolkodására is nagy hatást gyakoroltak.
Ezzel párhuzamosan az őt hatalmába kerítő óceánérzés mint sajátos lelkiállapot közepette múltjának egykor döntő jelentőségűnek tűnő, ám valójában a lényegi dilemmákat még nem is érintő ideológiai vitái semmivé oldódtak, sőt, az őt megszálló, nehezen leírható érzület még kilátástalannak tetsző helyzetében is átható nyugalommal töltötte el.
Szabadulását követően a cellájában többször átéltek hatására 1938-ban szakított a kommunista párttal, és tapasztalatait alapul véve az általa zárt rendszerként jellemzett kommunista észjárás lényeglátó kritikusává vált. A felfogásában bekövetkezett változásokat a következőképpen foglalta össze:
„E hitet nem tudom világosabban meghatározni, mint úgy, hogy míg fiatalkoromban fizikai egyenletek és társadalmi hatások nyelvén írott, nyitott könyvnek tekintettem a Világegyetemet, ma egyre inkább úgy jelenik meg előttem, mint láthatatlan tintával írt szöveg, melynek csak apró részleteit láthatjuk és fejthetjük meg a kegyelem ritka pillanataiban.”
Ez már csak azért is kiváltképp igaz, mert a földi tökéletességgel kecsegtető utópiák más formában ugyan, de napjainkban is jelen vannak, s ugyanúgy azt az illúziót keltik sokakban, hogy a társadalmi problémák végérvényesen kiküszöbölhetőek valamiféle szisztematikus keretbe foglalt politikai program végrehajtásával. Koestler saját intellektuális fejlődésén keresztül azonban remekül szemlélteti a kritikus gondolkodást kizáró sematikus ideológiák és a beláthatatlanul gazdag valóság közt tátongó szakadékot, s hitet tesz amellett, hogy minden nehézség ellenére is érdemes az utóbbit választani.
Borítókép: modernista.se.
