Gazdasági válság, a környező országokból érkező menekültek tömegei, a polgárháború máig élő sebei, a síita Hezbollah Izraellel folytatott harca. A tájékozott hírfogyasztónak talán ezek ugranak be elsőként Libanon neve hallattán. A valaha „kelet Svájcaként” emlegetett, Dél-Dunántúl méretű közel-keleti ország politikailag és gazdaságilag is a szakadék szélén táncol. Miközben viszont az anyaország a túlélésért küzd, a diaszpóra virágzik. Libanon 4,3 millió polgárával szemben az emigrációban élők száma egyes becslések szerint a 15 milliót is eléri. Latin-Amerikában 7 millió, az Egyesült Államokban félmillió, Ausztráliában 270 ezer, Kanadában 190 ezer, Franciaországban 250 ezer libanoni él, jelentős közösségeik vannak Nyugat-Afrikában, az Arab-öbölben és a világ számos országában.
Elég csak a világ leggazdagabb emberére, a mexikói telekom vállalkozó Carlos Slimre, a Swatch vezér Nick Hayekre, az amerikai elnökjelöltként induló Ralph Naderre, vagy a szórakoztatóipar olyan hírességeire gondolni, mint Salma Hayek vagy Shakira. Emellett az ő diaszpóráik adták az arab világ szinte valamennyi tudományos Nobel-díjasát. A fenti dicsőség-listáról csak 2018-ban csúszott le a Renault-Nissan vezér Carlos Ghosn, miután egy hangszeresdobozba bújva szökött haza az őt korrupciós vádak miatt üldöző japán hatóságok elől.
A kivándorlás első hulláma a 19. század második felében kezdődött a Libanoni-hegység maronita keresztényei és drúzai közötti harcok, majd az olcsó kínai selyem európai dömpingje nyomán, amely tönkretette a Libanoni-hegység lakóinak a megélhetését. Az emigrációs kedvet növelte az is, hogy az európai misszionáriusoknak köszönhetően javult az egészségügyi helyzet, nőtt a népesség, a helyi gazdaság pedig nem tudta munkával ellátni az ugyancsak nyugati misszionáriusok által üzemeletetett iskolákban képzett helyieket. 1860 és 1914 között így a Libanoni-hegység lakosságának közel fele kivándorolt, többnyire Latin-Amerikába és az Egyesült Államokba. Így került Bostonba még gyermekként Halíl Dzsibrán (1883-1931) is, aki korának egyik legmeghatározóbb költője lett.
Az I. világháború alatt a tengeri blokád, az Egyesült Államok által bevezetett bevándorlási kvótarendszer, no meg Libanon francia mandátummá válásával beköszöntő stabilitás leállította, sőt időlegesen visszafordította a kivándorlást. Az 1925-ös a szíriai drúz felkelés, és a franciákat sújtó gazdasági válság viszont ismét fokozta a migrációs kedvet, mely az 1950-es években a Szuezi válság, majd az arab országok Izraellel folytatott háborúját kísérő regionális instabilitás miatt tovább nőtt. A célpont Európa és az arab országok lettek.
Noha 1990-ben beköszöntött a béke, Szíria a rákövetkező másfél évtizedben gyakorlatilag megszállás alatt tartotta és gazdaságilag kizsigerelte Libanont, majd a síita Hezbollah felemelkedése 2006-ban újra háborúba sodorta az országot, ezúttal Izraellel. A stabilitás azóta sem állt helyre, a Szíriából érkező menekülthullám és a 2019 óta tartó gazdasági válság miatt pedig a kivándorlási kedv ma nagyobb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Noha a libanoni útlevél kevesebbet ér, mint valaha (összesen 44, jellemzően szegényebb közel-keleti afrikai, és dél-amerikai országba jogosít fel vízummentes vagy érkezéskor kapott vízummal való belépésre), külföldi rokonaik segítségével a libanoniak ma is nagy számban hagyják el hazájukat. A libanoni kivándorlás ugyanis a láncmigráció iskolapéldája: az úttörők gyökeret eresztenek, majd rokonaiknak és környezetüknek is segítenek a kijutásban. A különböző országok, és azon belül városok libanoni közösségei így általában az anyaország egy adott területéről és felekezetéből érkeztek.
Elsősorban annak, hogy a nyugati-típusú oktatási intézményeknek köszönhetően a libanoni kivándorlók az arab mellett jellemzően jól beszélnek angolul és franciául. Emellett felmérések szerint a kivándorlóknak legalább a fele egyetemet végzett, diplomáik pedig nemzetközileg is akkreditáltak. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kivándorlók többségét adó maronita keresztények hamar beilleszkednek a helyi katolikus közösségekbe, a muszlim kivándorlók körében pedig a vallás hagyományosan kevésbé fontos, mint sok más arabnál, így kevésbé gátolja az integrációjukat. Természetesen vannak kivételek is: az elmúlt évtizedben számos, már otthon is alacsonyabb társadalmi helyzetű csoport indult útnak Ausztrália, Németország és más országok irányába, akik klán-mentalitásukkal gondokat okoztak a befogadóiknak. S akkor még nem is beszéltünk a Hezbollah gazdasági hátországához kötődő hálózatok terjeszkedéséről.
Számos olyan, libanoniak által is elismert kulturális tényező van, amely segíti a többnyire kereskedelemmel, vendéglátással foglalkozó, vagy fehérgalléros munkakörökben elhelyezkedő diaszpóra-béliek érvényesülését. A libanoniak – legalábbis sokan közülük – a föníciaiakra vezetik vissza a gyökereiket, akik kereskedőnépként már az ókorban sikeres nemzetközi kereskedő-hálózatokat működtettek. Utódjaiknak később gyakran fegyverek árnyékában kellett prosperálniuk, így más arabokhoz képest rugalmasság, pragmatizmus és simulékonyság jellemzi őket. Noha a vallás fontos szervezője a társadalmuknak, a libanoni kultúra valójában a velejéig materialista és érdekközpontú. Jól mutatja ezt, hogy a polgárháború éveiben a különböző frakciókhoz kötődő kereskedők még akkor is zavartalanul üzleteltek egymással, mikor az ellenőrzőpontokon a milíciák vallási alapon gyilkolták az áthaladókat.
Míg a szírek, algírok, irakiak és mások gyakran a diaszpóráikba is exportálják otthoni konfliktusaikat, a libanoniak inkább igyekeznek maguk mögött hagyni a múltat és tőkét kovácsolni a közös gyökerekből. Sok más közösséggel szemben ők nemhogy nem alakítanak ki zárványokat, de egyenesen keresik a kapcsolatokat a helyiekkel, és mivel hierarchikus kultúrából érkeztek, nagy tehetséggel ismerik fel, hogy kik állnak felettük, vagyis kikkel kell jó kapcsolatot ápolniuk a siker érdekében.
Jó megítélésüket segíti, hogy míg a Közel-Kelet más országaiból érkezők rossz hírű honfi- és hittársaikról igyekeznek nem tudomást venni (így sokak szemében maguk is cinkosokká válva), addig a libanoniak könnyen elhatárolódnak azoktól, akik rájuk is rossz fényt vethetnek. Ilyenkor identitásaik egyéb rétegeit hangsúlyozzák ki, próbálva azzal egyéni megítélést kiharcolni. Általában sikerrel.
A libanoni saga ma is a szemünk előtt zajlik, és a vége még messze nem látszik. Az anyaország körülményeinek köszönhetően a diaszpórák utánpótlása várhatóan a jövőben is bőséges marad.
Borítókép: shutterstock.
