Az MCC meghívott kutatójaként a bakui székhelyű AIR Center think-tank nyugati egyetemeken doktorizott kutatóinak vendéglátását élvezve sikerült eljutnom Azerbajdzsánba, és a különösen érdekes Agdamba. Nem váratlan, hogy a hivatalos azeri narratívát szerették volna megismertetni velünk, épp ezért próbáltam nem csak a hivatalos szervezők véleményét megtudni. Ennek ellenére mindenkitől meglepően visszafogott véleményeket hallottam, inkább a visszafoglalt „senkiföldje” miatt érzett örömöt tapasztaltam,
A magyar közbeszédben felszínesen ismert csupán Örményország és Azerbajdzsán konfliktusa. Idehaza mindezt szokás úgy interpretálni, hogy az Azerbajdzsán határain belül található Hegyi-Karabah egy ottani Erdély, amit az örmény nép jogosan foglalt el 1992-1994 között és tart de facto uralma alatt. A hazai sajtóban nem teljesen megfelelő Trianon-párhuzam talán úgy lehetne pontosabb, ha Hegyi-Karabah esetében igazából nem is Erdélyt, hanem inkább Székelyföldet látjuk magunk előtt, amit a környező síkságon 1994-ig hét azeri többségű körzet vett körbe, de ezeket az örmény győzelem után a védelmi vonalak biztosítása érdekében ki kellett üríteni, százezreket kényszerítve lakhelyük elhagyására.
A 2020-as úgy nevezett 44 napos háború során ezeket a szinte teljesen lakatlan területeket és az örmény Şuşa városát sikerült visszaszereznie Bakunak. Amennyire megalázó volt az azerieknek a 94-es fegyverszünet, olyan dicsőséges a tavalyi.
Mi történik a győzelem után Azerbajdzsánban?
Bő nyolc hónappal a fegyverszüneti megállapodás után a hangulat érthetően pozitív, bizakodó, sőt talán eufórikusnak is mondható Azerbajdzsánban. Ehhez még csak nem is kell senkivel sem szóba elegyednie azon szerencséseknek, akik a járványhelyzet közepette el tudnak jutni az országba, mert már a repülőtéren plakátokon hirdetik a területek visszahódítását, országszerte gyakran lehet találkozni a „Qarabağ Azərbaycandır”(„Karabah Azerbajdzsáné”) feliratokkal. Ha jobban figyel az ember, találhat kifejezetten a visszahódított területeken található egykori sokezres városok újjáépítését hirdető plakátokat is. Az idősebb generáció tagjai oroszul, illetve a fiatalabbak angolul kommunikálnak és ha rákérdez az ember – mert meglepő módon maguktól nem hozzák fel a témát - akkor meghatottan beszélnek a tavalyi harcokról és arról milyen mérhetetlen munka előtt áll az ország, ha újra élhetővé akarják tenni a visszahódított régiót.
A „két ország – egy nemzet” elv határozottan él köztük, a tavalyi háborút pedig hivatalosan csak török gyártású drónok, illetve tanácsadók, de nem hivatalos vélemények szerint török katonák is elősegítették.
A 44 napos háború lezárását egyértelműen Şuşa városának elfoglalása jelentette. A kis, mindössze 4-5000 fős település mind az örmények, mind az azeriek történelmében fontos, mert számos írójuk, költőjük, de például a független Örményország két elnöke is itt született. Az azeri fél szerint a speciális alakulataik váratlan akciójának köszönhetően, klasszikus kézitusával foglalták el az örmények lakta Şuşat. A történelmi értékekben gazdag város jövőjéről egyelőre keveset tudni, de egyes sejtések szerint egyfajta skanzenként fogják megtartani.
Előreláthatóan hosszú évekre viszont az abszolút legfontosabb, legimpozánsabb nemzeti projekt lesz az újjáépítés.
Erre az Agdam város környékéről átadott aknatérképek alapján lehet következtetni, mert eszerint csak az agdami régióban közel 98.000 robbanószerkezet van elrejtve a föld alatt. Az újjáépítés értelemszerűen csak akkor kezdődhet meg, ha ezt a gigászi tisztítási feladatok elvégzik.
Mindemellett az egykori harmincezres Agdam szellemvárosa nem egy filmbeli háborús képet sugall, hanem sokkal inkább egy letűnt civilizáció lenyomata: a természet erői miatt leromlott, buja növényzettel benőtt épületek. A minket elkísérő fiatal kutató – aki menekültként maga is egy kórház parkolójában felállított menekülttáborban nőtt fel – mesél a városról. Különösen fájó számukra, hogy a helyi mecsetben állatokat, muszlim szempontból különösképp megalázóan, többek között disznókat is tartottak. A terv szerint egy modern, zöld és fejlett okosvárost terveznek építeni, ami a tervek szerint százezer menekülnek adhat otthont. Példákat a településtervezéshez nyugati városok tapasztalataiból merítenek. Ebben a munkában egyébként szívesen várják az olyan baráti országok beruházóit, mint Magyarország, de több állami képviselő is megosztotta velünk, hogy olasz és izraeli cégek már most jelen vannak.
Jogos a kérdés, hogy mégis ki szeretne az egykori frontvonal új városaiba visszaköltözni, ahol ma még romok, tankcsapdák, lövészárkok, harckocsiállások és drótakadályok tarkítják a tájat. Az ezzel kapcsolatos azeri feltételezésekről annyit lehet tudni, hogy várhatóan csak az állam által adott ingyenes lakás és munkahely megléte esetén várható jelentősebb repatriáció. Vélhetően az egykori otthonukhoz még kötődő idősebbek körében népszerűbb a visszatérés, mint azon fiatalok esetében, akik már például a gazdag és világvárosi profillal bíró Bakuban nőttek fel. Kérdés még tehát, hogy a példátlan építkezés, valóban mennyiben lesz képes újra benépesíteni (kényszer nélkülÖ a régiót.
Változóban a geopolitikai status quo?
A helyiek véleménye megoszlik a 2020-as fegyverszüneti megállapodásról.
Katonái állomásoztatására a szerződés értelmében csak öt évre van lehetősége, ha az azeriek úgy döntenek, elviekben ki kell vonulniuk 2025-ben (erre a többi orosz példa alapján vajmi kevés az esély). Az orosz térnyerés bár első ránézésre korlátolt, azonban az azerieknek ez is sok. Ahogy azt több szakértő is kifejtette informális beszélgetésekben, az azeriek szemében tavaly kezdte el Oroszország elveszíteni az addig még meglévő pozitív, vagy semleges képét. Visszavonhatatlanul Örményország támogatójának tekintik Moszkvát, békefenntartói állomásoztatását pedig csak ideiglenes megoldásnak tekintik. Ezzel szembeni a testvéri Törökországban látják azt a potenciált, ami képes ellensúlyozni a Kreml befolyását.
A nemzetközi kutatói körökben is erősen megjelenik az az értelmezés, hogy Törökország térnyerése a Kaukázusban, sőt, a közvetlen összeköttetés megteremtésével a Kaszpi-tenger és akár Közép-Ázsia türk népei körében is egyre elkerülhetetlenebb. Oroszország geopolitikájában ez rendkívül érzékeny terület, így az elindult folyamatok a Kreml döntéshozóit egész biztosan komoly kihívások elé fogják állítani már az elkövetkezendő években.
Hogy mi lesz 2025-ben, amikor elvileg felmondhatja Baku a fegyverszüneti megállapodást, aminek értelmében az orosz csapatoknak el kell hagyniuk Hegyi-Karabahot, egyelőre nehéz megmondani. Vannak elképzelések arról, hogy őket többoldalú megállapodások keretében nemzetközi békefenntartók válthatnák, de az oroszok befolyása valószínűsíthetően így is csökkenni fog. A Kaukázus pedig láthatóan megmarad annak, ami évezredek óta volt: nagyhatalmak ütközőzónájának, mely népeinek történelme újabb dicsőséggel és igazságtalansággal bővült.
Borítókép és képek: a szerző saját felvételei.
