2021. június 13-án hivatalosan is megalakult a Benett–Lapid-kormány, ezzel véget vetve Benjamin Netanjahu 12 éves uralmának. Az ország történelmének leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökének posztját átvenni persze nem könnyű feladat. A választási eredmények ezt a feladatot még jobban megnehezítették Naftali Bennettnek és Yair Lapidnak, hiszen egy széles nagykoalíció élén vették át az ország vezetését: nacionalisták, progresszívek, baloldali és jobboldali pártok is helyet kaptak az úgynevezett „változás kormányában”. A helyzet pikantériája, hogy az eleve megosztott politikai frontba bekerült a Ra’am párt is, amely ezzel az első független arab, kormánykoalícióban részt vevő párt lett.
Nyilvánvaló: az ennyire különböző ideológiájú pártok nagyon nehezen alkotnak egységes belpolitikai irányt, a döntéshozás így az utóbbi időben döcögőssé vált. A kormány egyetlen szerencséje, hogy június óta az elsődleges feladatuk a járványkezelés és az oltási program menedzselése volt, így nem szorultak még átfogó belpolitikai döntések meghozatalára. Továbbá nehézkes helyzetet teremt a koalíció megalakulásának egyik feltétele: a jelenlegi négyéves ciklusnak két miniszterelnökkel vágott neki a kormány. Naftali Bennett 2023-ig irányítja az országot, majd 2023. augusztus 27-én átadja helyét Yair Lapidnak, aki a következő, 2025-ös választásokig fog kormányozni.
A 2021-es év végéhez érve megállapítható tehát, hogy nem alakult ki egységes belpolitikai irány – bár az lett volna inkább a meglepő, ha kialakul ilyen. A válságot azonban kifejezetten jól kezelik, Izrael globálisan élen jár oltási programjával. Mindezen felül a kormány érdeme, hogy körvonalazódni látszik egy egységes külpolitika, ami nem egy szerény másolata az előző Netanjahu-éra politikájának, hanem számos területen nagyon is egyedi.
Új kormány, új külpolitika?
Az elmúlt évek fordulatot hoztak a Közel-Kelet politikai realitásaiban. A gyengülő Egyesült Államok már nem tudja a korábbi évtizedekhez hasonló erővel projektálni hatalmát a térségre, és ezt a regionális középhatalmak is felismerték. Netanjahu 12 éve röviden így írható le: elkötelezett szövetségese volt az USA-nak, és megalkuvást nem ismerő politikát folytatott az arab államokkal szemben, külpolitikájának középpontjában egyetlen kérdés állt: Palesztina.
A nagyjából százéves palesztin kérdés az előző kormány ideje alatt egyértelműen a középpontban volt, sőt, a Netanjahu-kabinet egy rendkívül militáns narratívát vitt végig e téren. Bár messzemenő következtetéseket levonni még nem volna szerencsés, de látszólag a Bennett–Lapid-kormány szakított az említett külpolitikával. A palesztin kérdés mintha STOP táblát kapott volna: a szakértők jelenleg csak találgatnak, hogy miként fog fellépni a palesztinokkal szemben Izrael. Bár nyilvánvalóan erre a kérdésre nem az lesz a válasz, hogy „kesztyűs kézzel”. Ugyan Benny Gantz, izraeli védelmi miniszter nemrég találkozott Mahmoud Abbassal, a Palesztin Autonóm Hatóság elnökével, és számos vitás kérdést megtárgyaltak, a találkozó eredménye megkérdőjelezhető: az egyeztetést követően mindkét fél elítélte partnere álláspontját és saját oldalának igazát bizonygatta. Ugyan nem vezetett eredményre, de az nem csekély érdem, hogy évek óta nem történt ilyen magas szintű találkozó a két fél között.
A történelmi szintű találkozókból nem volt elég egy a félév során. Szeptember 13-án Bennett elutazott Egyiptomba el-Sisi elnökkel tárgyalni. Mindennek az adott különösen nagy hangsúlyt, hogy 11 éve nem tett az izraeli miniszterelnök sajtónyilvános látogatást Kairóban. Az egyiptomi út körvonalazta igazán a Bennett-féle (és minden bizonnyal később Lapid-féle) külpolitikát. El-Sisivel a szokásos palesztin kérdésen kívül a fő beszédtéma Irán fenyegető térhódítása volt.
Az izraeli kormány már Netanjahu alatt csatlakozott ahhoz a narratívához, amit az Egyesült Államok kürtölt szét a sajtóban, miszerint Irán atomfegyver kifejlesztésével foglalkozik. Ez persze érthető: Izrael, mint egyetlen állam a térségben, amely de facto rendelkezik atomtöltettel, nem szeretné elveszíteni ezen monopóliumát. Tehát már a korábbi rezsim során is aktívan fordította Irán ellen a többi arab államot az ország külpolitikája, ezzel terelve el magáról a figyelmet. A 2020-as Ábrahám-egyezmény során is egyértelművé vált, hogy Izrael a térség államaival való megbékéléshez próbálja egy új közös ellenség képét nyújtani. Ez a manőver pedig úgy látszik, hogy sikeresnek bizonyul, mivel Egyiptomban ma már egyértelműen napirenden van a perzsa állam visszaszorítása.
Izrael novemberben Jordániával és az Egyesült Arab Emirátusokkal is kötött egy átfogó szerződést, melyben energia és vízbiztonsági kérdéseket szabályoztak. A közös zöldpolitika minden bizonnyal közvetetten a palesztin kérdés megoldására irányul. A javuló kapcsolatok a klasszikus Izrael-ellenes arab országokkal, illetve az arab hangok a kormányon belül, azt eredményezhetik, hogy a palesztinok kontrollált visszaszorítása nem ütközik akkora ellenállásba. A Netanjahu-kormány határozottan beleállt a konfliktusba, míg Bennették láthatóan inkább el akarják terelni róla a nemzetközi figyelmet és belpolitikai kérdéssé alakítani. A palesztin relációk javításának további oka a kormány azon felismerése, miszerint a palesztin közösségek kisebb fenyegetést jelentenek az országnak, mint a Hamasz.
A magyar-izraeli kapcsolatok
A Hamasz elleni küzdelemben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is felszólalt – igaz ez még pont az izraeli kormányváltás előtti hónapban történt. Ennek ellenére a magyar–izraeli kapcsolatok lényegében változatlanok maradtak. Bár nem mondható kifejezetten aktívnak a két ország interakciója, egyelőre „win-win” ügyleteket kötnek meg egymás között. A magyar hadiipar egyes technológiákban izraeli fejlesztésekre hagyatkozik.
