Bosznia-Hercegovina ugyanis egyike azon államoknak, amelyek az ENSZ-ben támogatták az Irán elleni agressziót elítélő határozatot. Albánia és Koszovó ezzel szemben Washington támogatása mellett döntött.

Annál a kérdésnél, hogy Albánia és Koszovó miért állt gyorsan az amerikai oldalra, még érdekfeszítőbb, hogy kik miatt lehet Albánia egyáltalán felrajzolva az iráni stratégiai térképre? Itt kerül a képbe a Mudzsahedin-e Halk (مجاهدین خلق), röviden a MEK, más néven PMOI. A szervezetet 1965-ben alapította három iráni ellenzéki értelmiségi: Mohamed Hanifnezsád محمد حنیف‌نژاد ), Szaíd Mohszen (سعید محسن) és Ali Aszgar Badizádegán ( سید علی‌اصغر بدیع‌زادگان.) Eredetileg a sah rendszere ellen szerveződtek, és az ideológiájuk már akkor is rendhagyó katyvasznak számított: forradalmi iszlám, baloldali antikapitalista hevület és imperializmus-ellenes retorika sajátos elegye. 1979-ben, a sah bukása után azonban rövid időn belül világossá vált, hogy a MEK nem hajlandó beállni Khomeini ajatollah teokráciájának zászlaja alá sem. Innen datálható a végzetes szakításuk az iszlám köztársasággal.

Egy forradalmi mozgalom hosszú árnyéka

A nyolcvanas években a MEK már nyílt fegyveres ellenfelévé vált az iráni rezsimnek. Az országot a forradalmi gárda segedelmével irányító klérus hazaárulással vádolta őket, különösen amiatt, hogy a szervezet Irakba tette át székhelyét, és Szaddám Huszein rendszerével is együttműködött az iráni–iraki háború idején. A MEK múltjának megítélése ezért napjainkban is felemás. Saját narratívájuk szerint ők a teokratikus diktatúra elleni szervezett ellenállás zászlóvivői, bírálóik azonban olyan mozgalomnak tekintik őket, amely több évtizedes, fegyveres erőszaktól sem visszariadó múlttal, valamint személyi kultusszal átszőtt belső hierarchiával terhelt. Az iráni társadalom jelentős része pedig távol áll attól, hogy hős hazafikat lásson bennük. Egységes megítélésről nem beszélhetünk.

Megbízható háttérforrások szerint a MEK-nek dokumentáltan erőszakos múltja van ̶  beleértve iráni célpontok, valamint az 1970-es években amerikaiak elleni támadásokat is –, ezért kerültek fel 1997-ben az amerikai terrorszervezeti listára, ahonnan csak 2012-ben vették le őket. Ugyanakkor nem bizonyított, hogy az Albániában élő iráni mudzsahedinek Nyugat-Európában terrortevékenységet folytattak volna. Ami biztosabbnak tűnik: a szervezetet mindmáig gyanakvás övezi, különösen a kibertevékenység, a zárt szervezeti működés és az intenzív politikai lobbizás miatt.

Miért éppen Albánia?

Úgy kerültek Albániába, hogy Irakból kellett őket kimenekíteni. A 2010-es évek elején az Irakban táborozó MEK-tagok helyzete egyre tarthatatlanabbá vált, ezért az ENSZ, az Egyesült Államok és több partnerország új befogadó államokat keresett számukra.  Albánia előbb 210 fő befogadását vállalta, majd fokozatosan további csoportok is oda kerültek át Irakból. Ma már mintegy 3000 körüli MEK-tag él Albániában, főként a Durrës megyei Manzë közelében fekvő, erősen őrzött Ashraf 3 nevű komplexumban.

A státuszuk sem egészen hétköznapi. Formálisan nem valamiféle romantikus forradalmi emigrációról van szó, hanem döntően humanitárius és politikai alapon áttelepített közösségről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy különösebben beépültek volna az albán társadalomba. Éppen ellenkezőleg: az Ashraf 3 tábor inkább egy zárt, félig politikai, félig biztonsági enklávéként működik, semmint klasszikus diaszpóraközösségként. Albánia tehát nem úgy fogadta be őket, mint mondjuk egy közel-keleti kereskedőkolóniát vagy egy csendesen asszimilálódó menekültcsoportot, hanem inkább geopolitikai csomagként.

A kapcsolat az albán állammal ezért eleve kényes. Tirana befogadta a MEK-et, de nem azért, mert az albán politikai döntéshozók rejtett vágya évtizedes harci múlttal rendelkező iráni ellenzéki mozgalmárok hazájukba csalogatása lett volna, hanem mert ez beleillett az Egyesült Államokkal fenntartott szoros viszonyba. A nyugat-balkáni állam és Irán között még inkább fokozódott a feszültség, amikor Albánia 2022-ben Iránt tette felelőssé az albán kormányzati rendszereket ért súlyos kibertámadásért, majd megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Teheránnal. Ettől kezdve a MEK jelenléte már nem csupán egy régi közel-keleti örökség, hanem egy élő balkáni–iráni konfliktuszóna részévé vált.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy Tirana szerint a MEK-esek megszegték azt az egyezséget, miszerint Albániában nem folytatnak politikai tevékenységet. 2023 júniusában az albán rendőrség razziát tartott az Ashraf 3 táborban. A hatóságok hivatalosan bírósági végzés alapján jártak el, és elektronikus eszközök, illetve egyéb  jogsértésekre utaló tárgyi bizonyítékok után kutattak. Az akció halálos áldozattal és számos sérülttel járt, miközben az albán fél jelezte: nem tűri el, hogy területét  kibertámadások kiindulópontjaként használják. Tehát az albán állam és a MEK között sincs idilli szövetség, hanem inkább kényszerű együttélés, szigorú ellenőrzéssel és időnkénti nyílt konfliktussal.

Koszovó helyzete

 Fontos különválasztani a politikai rokonszenvet a tényleges szervezeti jelenléttől. Koszovóban ugyanis nincsenek jelen az iráni mudzsahedinek; a MEK balkáni bázisa egyértelműen Albánia, nem Koszovó. Koszovó azonban szintén villámgyorsan az Egyesült Államok pártjára áll a konfliktusban, már az Irán elleni első csapásokat követően. Vjosa Osmani államfő arról beszélt, hogy „eljött a szabadság órája az iráni nép számára”, és hogy Koszovó rendületlenül az USA és szövetségesei mellett áll. Abban az országban, ahol a főváros, Prihstina központjában a 3 és fél méteres ̶̶   és legalább olyan magas talapzaton álló ̶   Bill Clinton szobra integet, az 1999-ben, a szerb agresszor ellen vívott függetlenségi háború sorsfordító amerikai szerepvállalásának emlékezete gyakorlatilag államalkotó mítosz. Ezért a jelenlegi iráni fegyveres konfliktus esetében álláspontjuk nem meglepő.

Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy Albánia és Koszovó automatikusan katonai célponttá válna. Albánia esetében a kockázat azért komolyabb, mert ott van egy fizikailag is létező, Teherán által gyűlölt iráni ellenzéki infrastruktúra. Koszovó esetében inkább a nyílt atlantista politikai lojalitás az, ami miatt ellenszenves lehet Irán szemében. A kettő között tehát minőségi különbség van: Albánia az ellenzéki menedék miatt érzékenyebb, Koszovó inkább politikai-pszichológiai okokból kerülhet rá a térképre.

Ha pedig a perzsa államból valóban megindulna egy nagyobb kivándorlási hullám vagy részleges exodus, akkor aligha reális az a feltevés, hogy Albánia és Koszovó majd tárt karokkal várja az irániakat. A MEK befogadása kivételes, egyszeri és erősen geopolitikai alapú művelet volt, ráadásul Tiranának már a jelenleg is az országban élő iráni közösséggel is szenzitív a kapcsolata, Koszovó pedig intézményi és kapacitásbeli okokból sem tűnik tömeges célországnak. Az a forgatókönyv tehát, hogy a Balkán az iráni ellenzék új nagy gyűjtőhelyévé válik, jelenleg inkább spekuláció, mint komolyan megalapozott előrejelzés.

Amikor a dubajiak szarajevóznak: boszniai villák arab pénzből

A boszniai szál egészen más természetű. Rájuk ugyanis nem mudzsahedinek, hanem (az egyelőre még) dúsgazdag olajmonarchiákból áramló tőke ̶   azon belül is az ingatlanfejlesztések – apropóján érdemes figyelni. A szarajevói oknyomozó portál, a CIN már évekkel ezelőtt arról írt, hogy arab országok állampolgárai és cégei Szarajevóban és környékén legalább 15,3 millió négyzetméternyi ingatlant szereztek meg, emellett 524 lakást is bejegyeztek a nevükre vagy vállalkozásaikra. A beruházások jelentős része a főváros peremén, Ilidža–Hadžići térségben összpontosult, ahol az elmúlt másfél évtizedben több olyan projekt is megjelent, amelyet a helyiek arab lakóparkként vagy üdülőfaluként emlegetnek.

Fontos azonban itt is meghúzni a határt: arra nincs megbízható, nyilvános adat, hogy az arab világ elitjéből, vagy kifejezetten az öbölmenti olajmonarchiák felső köreiből hányan vásároltak Bosznia-Hercegovinában luxusapartmant vagy villát. A tendencia ettől még valós: az Öböl-országokból érkező turizmus, a nyári ingatlanhasználat, valamint a zárt vagy félig zárt lakóparkok fejlesztése egyértelműen erősödött a 2010-es évektől kezdve. Vagyis az az állítás, hogy Boszniában létezik olyan ingatlanos háttér, amely adott esetben vonzó lehet tehetős közel-keleti családok számára, nem alaptalan. Az viszont már túlzás volna, ha biztosra vennénk, hogy egy komolyabb öbölháborús eszkaláció esetén tömegesen cserélnék dubai vagy rijádi életüket szarajevói és boszniai bázisokra.

Összességében Albánia azért érdekes, mert ott van a MEK balkáni főhadiszállása; egy olyan szervezeté, amelyet Teherán történelmi ellenségnek tekint. Koszovó pedig azért,  mert reflexszerűen és látványosan az amerikai oldalra állt, ami a balkáni történelmi emlékezet ismeretében aligha meglepő. Bosznia-Hercegovina pedig figyelemre méltó, mert ott nem mudzsahedinek, hanem villák, apartmanok, földterületek és öbölbéli tőke testesíti meg a közel-keleti kapcsolatokat. Három muszlim többségű balkáni ország (Bosznia-Hercegovina csak relatív), három teljesen különböző viszony Iránhoz – és egyik sem fér bele abba a klisébe, miszerint „a közös iszlám hit azonos külpolitikai irányvonalat is  jelent”.