A Tigris és az Eufrátesz folyók jóvoltából Irak a régió egyik leggazdagabb országának számított a vízkészletek tekintetében, mára azonban lakosainak milliói szenvednek a tiszta víz hiányától. Milyen tényezők játsszák a döntő szerepet a válság kibontakozásában?
Az iraki hatóságok képtelenek voltak csaknem harminc éven keresztül megfelelően bánni Irak vízkészleteivel. Az 1980-as évek óta tapasztalható többszörös kormányzati kudarcok, köztük a források rossz kezelése, a szennyvíz nem megfelelő tisztítása és elvezetése, valamint a vízi infrastruktúra karbantartásának krónikus elhanyagolása miatt az ország vizeinek minősége jelentősen leromlott. 2018 nyarán például a helyzet odáig fajult, hogy Baszrában legalább 118 000 ember betegedett meg szennyezett víz fogyasztása miatt. Emberek százai kezdtek özönleni a baszrai kórházakba kiütésekkel, hasi fájdalommal, hányással és hasmenéssel, túlterhelve a személyzetet és a rendelkezésre álló gyógyszerkészleteket. A Baszrai Egészségügyi Igazgatóság a vízszennyeződést jelölte meg valószínű okként, és igazgatója, Riyad Abd al-Amir felszólította az embereket, hogy forralják fel az összes vizet, mielőtt inni szándékoznának belőle.
A számos folyamatos kihívás – mint például a korrupció, a politikai zűrzavar, a világjárvány okozta egészségügyi krízishelyzet, a kőolajár ingadozása és az újjáépítési törekvések – gyakran beárnyékolja az ország vízkészleteinek bizonytalan állapotát, sőt a vízhiány ezek közül sokat súlyosbít. Tanulmányok kimutatták, hogy a vízhez való egyenlő hozzáférés létfontosságú a konfliktus utáni helyreállítás, a fenntartható fejlődés és a tartós béke előmozdítása tekintetében, mivel a víz a közegészségügy, az élelmiszerelőállítás és az energiatermelés alapja.
Irak 40 milliós lakossága ráadásul várhatóan megduplázódik 2050-re, miközben az éghajlatváltozás hatásai tovább rontják a vízügyi helyzetet. Iraki és nemzetközi szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az instabilitás mindaddig folytatódni fog az országban, amíg nem kezelik megfelelően a régóta elhanyagolt vízválságot.
Tizenhárom segélyszervezet egy 2021. augusztusi jelentésben arra figyelmeztetett, hogy Irakban és Szíriában több mint 12 millió ember veszítheti el a vízhez, élelemhez és elektromos áramhoz való hozzáférését, a vízválság leküzdése érdekében pedig sürgős intézkedésekre szólítottak fel. „A szíriai és iraki lakosság egy részének víz- és élelmiszertermelése az összeomlás küszöbén áll” – mondta Carsten Hansen, a Norvég Menekültügyi Tanács regionális igazgatója. „A kibontakozó vízválság hamarosan példátlan katasztrófává válik, amely egyre inkább kiszorítja az embereket a lakóhelyükről” – tette hozzá.
Mivel a Tigris és az Eufrátesz folyó is Törökországban ered, gyakran találkozhatunk olyan véleményekkel, hogy legjelentősebb részben Ankara a felelős az iraki vízhiányért. A valóságban azonban a kép ennél jóval árnyaltabb. A vízhiány Törökországban is egyre komolyabb kihívást okoz. Az egy főre eső elérhető vízmennyiség folyamatosan csökken, 2030-ra pedig a török kormány előrejelzése szerint eléri az 1 000 köbmétert, vagyis Törökország rövidesen az ENSZ besorolása szerint vízhiányos országgá válik.
Az egy főre jutó vízmennyiség csökkenésének okai között alapvetően három tényezőt emelhetünk ki: a népességnövekedést (Törökország lakossága 1962-ben még csak 28,8 millió fő volt, mostanra azonban meghaladta a 84 millió főt), a globális klímaváltozást (amelynek következményeként Törökországban a hőmérséklet emelkedő, míg ezzel párhuzamosan a csapadék mennyisége csökkenő tendenciát mutat), valamint az elégtelen vízgazdálkodást.
Az utóbbi években a török döntéshozók a vízmenedzsmentet tekintve elsősorban gátak építésére koncentráltak. Az elmúlt 19 évben, az Igazság és Fejlődés Pártja kormányzása alatt 600 gát építését fejezték be. Szakértők szerint ugyanakkor legalább ennyire fontos lenne az öntözési rendszerek és a vízvezetékek korszerűsítése.
A vízkérdés, elsősorban a határon átnyúló folyók ügye visszatérő konfliktusforrás a szomszédos államokkal. A legtöbb feszültséget a Délkelet-anatóliai Projekt (Güneydoğu Anadolu Projesi – GAP) gerjeszti. Az 1977-ben indult projekt a Törökországban eredő Tigris és Eufrátesz folyók vízgyűjtő területére koncentrál, és a kis-ázsiai állam kilenc délkeleti tartományát érinti. A GAP keretében összesen 22 gátat és 19 vízerőművet terveznek megvalósítani, illetve 1,8 millió hektárnyi terület öntözését biztosítani.
Irak és Szíria azzal vádolja Ankarát, hogy a törökországi építkezések jelentősen csökkentik az országaik számára létfontosságú Tigris és Eufrátesz vízhozamát.
Törökország a kritikákra azzal válaszol, hogy mindig is szem előtt tartotta a folyón lejjebb fekvő, úgynevezett alvízi államok szükségleteit, még a száraz időszakokban is. Ankarában gyakran hozzák fel példaként a Tigris folyó legnagyobb duzzasztógátját, az Ilısu gátat, melynek feltöltését Törökország iraki kérésre háromszor is elhalasztotta. A 11 milliárd köbméter tárolókapacitású és 1 200 megawatt vízenergia előállítására képes Ilısu gátat 2021 novemberében avatták fel. Ankara emellett azzal érvel, hogy a törökországi gátak építése az alvízi államoknak is hasznára válik, mivel lehetővé teszi a vízhozam-ingadozások szabályozását. A török fél a globális klímaváltozás mellett a helyieket tekinti felelősnek az országaikban kialakult vízhiányért, elsődleges okként a rossz vízgazdálkodást nevezi meg, valamint kiemeli az elmaradt infrastruktúra-fejlesztéseket, illetve az elmúlt évtizedek háborúit, embargóit, mint a vízhiány mögötti tényezőket. Törökország felelősségét azonban vitatják.
Mindenképpen meg kell említenünk továbbá Irak egy másik szomszédjának, Iránnak a szerepét is az iraki vízkrízisben. Irán szám szerint öt Irakban is megtalálható folyót csapolt le az elmúlt időszakban: a Kanjan Jem, a Kalal Badra, a Jankilat, a Karkh és a Khobin szinte teljesen kiszáradtak. A kiszáradás több tucat határ menti falu lakosainak elvándorlásához vezetett, és radikális változás ment végbe a régió életrendjében és környezeti rendszerében.
Irán legnagyobb gondja az volt, hogy az országból kilépő 10,2 milliárd köbméternyi víz mintegy kétharmada ténylegesen átfolyik a határain keresztül Irakba, ami 2036-ra jelentős vízhiányhoz vezetne a perzsa ország határain belül. A probléma megoldására a korábbi iráni elnök, Haszan Róháni olyan modernnek titulált öntözési projekteket indított el az Irakkal határos nyugati területeken, amelyek célja az iráni mezőgazdasági termékek mennyiségének megnégyszerezése. A valóságban azonban ezek a projektek nem túl modernek, és számos kis gát megépítésével járnak együtt. 2019-ben például Irán bejelentette, hogy 109 új gátat épít az elkövetkezendő években, és az ezek tározóiban lévő extra vizet az ország más, aszálynak kitett tartományaiba irányítja. Az iraki kormány a maga részéről azt állítja, hogy saját vízellátási bizonytalansága akut, és Iránnak be kell fejeznie a vízelzáró gátak építését.
Az ENSZ 2018-as jelentése szerint 2050-re közel 6 milliárd ember szenved majd a tiszta ivóvíz hiányától. Ez a növekvő vízigénynek, a vízkészletek csökkenésének és a víz egyre növekvő szennyezésének az eredménye, amit a drámai népesség- és gazdasági növekedés vezérel. A vízhiány már eddig is hozzájárult az iraki válság mélyüléséhez, fokozódása pedig várhatóan a konfliktusok számának növekedéséhez fog vezetni mind államon belüli, mind államok közötti viszonylatban.
