A Mexikó és az Egyesült Államok közötti szárazföldi határon rögzített jelenetek elfedik azt a tényt, hogy az irreguláris bevándorlás a tengeren át is jelentős. A 2021-es pénzügyi évben a két óceánon át érkezők száma a 2020-as 7 600-hoz képest csaknem megduplázódott, 14 500-ra nőtt. Ebben az adatban benne vannak az elfogott migránsok (ezek aránya csökkent!) és azok is, akik anélkül jutottak be az Államok területére, hogy a hatóságokkal kapcsolatba kerültek volna (ezek aránya viszont nagyot nőtt és ebből ered a rekord). A tengeri migránsok zöme a két legsanyarúbb sorsú karibi államból, a spanyol nyelvű Kubából és a francia nyelvű Haitiból érkezett és érkezik.
A nyugati félteke hosszú ideje legszegényebb országának számító Haitit az elmúlt időszakban sorozatosan érték csapások: a koronavírus-járványon túl 2021 nyarán az elnök meggyilkolása, földrengés, trópusi viharok, 2022 januárjában pedig a miniszterelnök elleni sikertelen merénylet. Mindezek mellett vagy épp ezek következményeképp állandósult az alkotmányos válság, a gyenge kormányzás, a gazdasági összeomlás. A lakosság többsége nyomorog, a bűnbandák akadálytalanul garázdálkodnak. Utóbbi nem csak közbiztonsági probléma, ugyanis e fegyveres csoportok két évtizedes csúcsra juttatták az emberrablások számát, ez pedig az üzemanyagellátást és a segélyek eljuttatását is akadályozza. Mindezek önmagukban is úgynevezett push factorok, azaz az ország elhagyására sarkalló tényezők, ám együttesen
Kuba a Fidel és Raúl Castro nevével fémjelzett szocialista berendezkedéséről és turisztikai vonzerejéről ismert, mely utóbbit a gazdaság más szektoraihoz hasonlóan a covid igencsak megtépázta. A járvány és a Trump-kormányzat által bevezetett szankciók hatása a gazdasági mutatókon is meglátszott, tavaly 70%-os átlagos áremelkedés volt az országban, az év közepén szokatlanul széles körű tüntetések törtek ki, melyekre a rezsim tömeges letartoztatásokkal és letartóztatásokkal válaszolt. Nem csoda, hogy a félelem vagy a reményvesztettség okán egyre többen döntöttek az ország elhagyása mellett.
Fontos megjegyeznünk, hogy nemcsak a tengeri, de a szárazföldi határon próbálkozó kubaiak és haitiak száma is nő. A 2010-es haiti földrengések után sokan dél-amerikai országokba vándoroltak, melyek ekkoriban – a futball-világbajnoksággal és a nyári olimpiával összefüggő beruházások által generált –munkaerőigényük miatt befogadóbb vízumpolitikát folytattak. A rendezvények után a munkalehetőségek ritkultak, majd kitört a pandémia, így mind több haiti is az USA felé vette az irányt. A Trump-kormány alatt ezrével toloncolták vissza őket hazájukba, de a Nemzetközi Migrációs Szervezet idei felmérése szerint a jövőben szinte mindegyikük újra migrálni szándkozik.
Azon kubaiak számára pedig, akik megengedhették maguknak a repülőjegyvásárlást, nagy könnyebbséget jelentett, hogy a tengeri útvonal helyett a szárazföldit is választani tudták. Nicaragua ugyanis négy éve lazított a turistavízum-követelményeken, majd tavaly novemberben eltörölte azokat.
A vonatkozó törvény felhatalmazza a belbiztonsági minisztert arra, hogy mérlegelési jogkörében, ideiglenesen engedélyezze egyes nem amerikai állampolgárok beutazását vagy az Egyesült Államokban való tartózkodását, ha azok befogadásért folyamodnak, de nincs jogalapjuk a befogadásra. Ezt sürgős humanitárius vagy jelentős közérdekű ok indokolhatja. A tartózkodási engedély határozott időtartamra szól, s a cél elérése után a kedvezményezettől elvárják, hogy elhagyja az országot, ha nem biztosítanak neki más címen tartózkodást. Ezt az engedélyt parole-nak hívják. (Az amerikai büntetőjogban feltételes szabadlábra helyezést jelent a szó, a bevándorlási jogi értelmű használatának viszont nincs megfelelője a magyar nyelvben, ezért nem fordítjuk.)
Idei döntés alapján a Biden-kormányzat azoknak a kubaiaknak és haitiknek, akik családegyesítési céllal vándorolnának be az USA-ba, újra lehetővé tette, hogy a parole segítségével felgyorsítsák ügyük intéződését. Ezt, a Barack Obama által hozott döntést Donald Trump sokáig hatályban hagyta, csupán elnöksége végén függesztette fel. Joe Biden most ezt a felfüggesztést törölte el. A lépés kritikusainak egyrészt jogi aggályai vannak. Szerintük a demokraták a parole-t annak eredeti célja helyett másra használják és nem kértek hozzá kongresszusi felhatalmazást.
Van azonban egy talán még fontosabb, filozofikusabb kérdés is, mely ez esetben is – mint a migráció kapcsán a világ számos pontján – felmerül a bírálók körében: ha a két országot elhagyni képeseket beengedi az USA, ki marad azokban változást eszközölni, egy élhető országért, jobb életért küzdeni? Vagyis: az elnyomásra (vagy az anarchiára) hivatkozó befogadó politika nem épp a potenciális ellenállást gyengíti, közvetve elősegítve az elnyomás (vagy az anarchia) fennmaradását? Válasz vagy legalábbis az ügy újragondolása leghamarabb a novemberi félidős választások után várható, amikor egy új, republikánus törvényhozási többség ismét a korlátozás felé mozdíthatja az amerikai bevándorlási politikát.
