Aleksandar Vučić szerb elnök is hevesen ellenezte az emléknap beiktatását, mert az szerinte kollektívan népirtó tömeggyilkosokként bélyegzi meg a szerbeket. Egy belgrádi toronyházra „Nem vagyunk népirtó nemzet!”− felirat is került. „Ez nem a megbékélésről szól, hanem inkább régi sebeket nyit fel, ami teljes politikai pusztítást okoz, nemcsak a Balkánon, hanem a teljes ENSZ-tagság között is” − mondta az Egyesült Nemzetek Szervezetének New York-i székházában a határozathozatalkor személyesen megjelenő, magára szerb nemzeti zászlót terítő Vučić. A szerb államfő egyben arra is hivatkozott, hogy még csak többségi álláspontról sem beszélhetünk, mivel az előterjesztést 84 ország támogatta, 19 ellene szavazott, 68 pedig tartózkodott. Magyarország a népirtás emléknappá nyilvánítása ellen szavazott. Szijjártó Péter külügyminiszter minderről így nyilatkozott: „Szerintem abban nincsen vita, hogy ami történt Srebrenicában, az egy elképesztően szomorú, tragikus esemény, amelynek elítélése tekintetében egyértelműen kell fogalmazni. Azt senki nem vitatja, hogy ez egy szörnyű dolog volt, és mindent el kell követni annak érdekében, hogy soha ilyen szörnyűség a jövőben a világ egyetlen pontján se fordulhasson elő, de a kérdés nem ez volt. A kérdés az, hogy egy ilyen határozat harminc esztendő múltán, a jelen pillanatban hozzájárul-e a nyugat-balkáni térség nyugalmához és békéjéhez, vagy éppen ellenkezőleg, olyan ellentéteket szít és éleszt újra a Nyugat-Balkánon, amelyek adott esetben az egész térség számára, így Magyarország számára is veszélyesek lehetnek.”
A múlt század kilencvenes éveinek borzalmai
Európában a második világháborút követő legtöbb áldozattal járó mészárlásra a délszláv háborúban, 1995 júliusában Srebrenica környékén került sor. A Ratko Mladić vezérezredes irányítása alatt álló Szerb Köztársaság Hadserege (Vojska Republike Srpske) elfoglalta az ENSZ védelme alatt álló Srebrenicát, majd miután elkülönítették a nőket és gyermekeket, megöltek mintegy 8700 foglyul ejtett férfit és kamaszfiút. A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményekről ítélkező Hágai Nemzetközi Büntetőtörvényszék Ratko Mladićot jogerősen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, a mészárlást pedig népirtásnak minősítette. A szerb katonai parancsnok mellett mind Hágában, mind bosznia-hercegovinai bíróságok előtt más, alacsonyabb rangfokozatú szerb fegyveresek közül több, mint 50 személyt felelősségre vontak a mészárlásban való részvételért. Később a holland legfelsőbb bíróság a holland állam felelősségétis megállapította. A verdikt szerint ugyanis az ott szolgálatot teljesítő holland ENSZ-békefenntartók súlyos mulasztást követtek el a tragédia idején azzal, hogy nem tettek semmit a foglyok megmentése érdekében, holott tudtak arról, hogy az életük veszélyben forog. A srebrenicai mészárlás megítélése rendkívül megosztó a bosnyák és a szerb fél között. Míg azt a bosnyákok legnagyobb nemzeti tragédiájuknak tartják, addig a szerb narratíva szerint tömeges kivégzésekre ugyan sor került, azonban azokra mint a srebrenicai mészárlást megelőző, a térségben a bosnyákok által elkövetett háborús bűncselekményekre adott viszontválaszként hivatkoznak; valamint a vérengzést szerintük nem lehet népirtásnak nevezni.
A velünk élő múlt
Július 11-én Srebrenicában minden évben tömegek emlékeznek meg az 1995-ös mészárlásról. Ott a glóbusz minden égtája felé – többek között ez a vérengzés által is kiváltva – szétszóródott bosnyák diaszpórának egyfajta világtalálkozója is zajlik ilyenkor. A bosnyákok mellett kisebb számban az iszlám világ más országaiból is érkeznek az évfordulóra. A muzulmán vallási szertartás szerinti tisztelgés zajlik az áldozatok emléke előtt, illetve politikusok is tartanak beszédeket. Majd este és másnap az egymást régen látott rokonok, barátok találkoznak; a zömében helyi balkáni specialitásokat kínáló lacikonyhákban csevapot, pljeskavicát, burekot fogyasztanak. A bosnyák és a szerb etnikum közötti megbékélésre azonban még három évtized távlatából sem került sor. 2015-ben, a genocídium huszadik évfordulóján magam is ott voltama megemlékezésen. Akkor a kerek évforduló apropóján a szokásosnál is többen vettek részt az eseményen. A sátrak közül vonulók egy része Bosznia-Hercegovina zászlajával a hátán sétált, de szaúd-arábiai lobogóba burkolózó gyalogosok is akadtak. Abban az évben a megbékélés jegyében magasrangú szerbiai politikus is felszólalt a megemlékezésen − mégpedig a jelenlegi szerb államfő, akkor kormányfő: Aleksandar Vučić. Bocsánatkérése nem aratott osztatlan sikert. Egy molinóra a délszláv háború alatt tett azon kijelentését írták fel, hogy: „Minden meggyilkolt szerbért 100 muzulmánt ölünk meg.” A tömegből pedig néhányan „Vučić kifelé!”, illetve „Allah akbar, dögölj meg!” – rigmusokat skandáltak. A felháborodott bosnyákok mintegy inverzeként még Srebrenica előtt, szerb aktivisták pedig arra hívták fel a figyelmünket, hogy a bosnyákok mészárlásainak áldozatul esett ártatlan szerbekről ellenben hallgat a világ. Hogy a nemzetek közötti megbékélés mennyire távolinak tűnik, arra az is például szolgált, hogy amikor arról egy, a megemlékezésen részt vevő bosnyákot megkérdeztem: vajon mikor kerülhet sor végre a korábbi sérelmeket lezáró, békés egymás mellett élésre? Az volt a tömör válasza: „Soha!”
Vajon beváltja-e Dodik a fenyegetését és szétszakad-e Bosznia-Hercegovina?
A Szerb Köztársaság elnöke már május 23-án, az ENSZ határozat elfogadásakor bejelentette, hogy kezdeményezi a két entitás, a Szerb Köztársaság és a Boszniai-Horvát Föderáció (Federacija Bosne i Hercegovine) békés szétválását. Korántsem ez volt az első alkalom, amikor Dodik felvetette entitásának kiválását Bosznia-Hercegovinából. Minderre azonban csak abban az esetben kerülhetne sor, ha a még az 1995-ös Daytoni békekötés során megalkotott bosznia-hercegovinai alkotmányt módosítanák; ráadásul népszavazáson is meg kellene erősíteni a szétválást. Mivel az alkotmánymódosításhoz kétharmados többség kellene – amiben viszont a másik entitás nem partner –, ez nem járható út. A szerbek ugyanis a lakosság alig több, mint 30 százalékát teszik ki (a legnagyobb etnikum, a bosnyák a lakosság mintegy 48 százalékát alkotja, míg a horvátok számaránya 15 százalék). Az Amerikai Egyesült Államok szarajevói nagykövetsége arra figyelmeztette Dodikot, hogy a Szerb Köztársaság kiválása körüli spekulációi nem annak függetlenségét hoznák el, hanem megszűnésével fenyegetnek. A független Bosznia-Hercegovinát kis túlzással már a közel három évtizeddel ezelőtti megalakulásától a szétesés veszélyeztetné, ha az egymással háborúzó nemzeteket a Daytoni békeszerződés 4. mellékleteként alkotó alkotmányában nem „betonozták” volna össze azzal, hogy a két entitást gyakorlatilag nem lehet szétválasztani, hiszen kizárt, hogy az alkotmánymódosításhoz bármelyik fél megszerezhesse a kétharmados többséget. Elméletileg ugyan a békeszerződés csupán egyik mellékleteként csatolt alkotmány helyett széleskörű társadalmi támogatottsággal a mindenkori bosznia-hercegovinai politikai elit már réges-rég kidolgozhatott volna egy cizellált alaptörvényt, mivel azonban az etnikai megosztottság továbbra is gátja a közös fejlődésnek, így Bosznia-Hercegovina elvileg átmenetinek szánt alkotmánya esetében is érvényesül azon ökölszabály, miszerint: semmi sem tartósabb, mint az ideiglenes megoldás.