Az igazság utáni politika számos kutató szerint egy új politikatudományi paradigmaként is értelmezhető. Az elmélet egy olyan politikai közeget ír le, amelyben az objektív tények jelentősége háttérbe szorul, helyüket pedig a szubjektív érzelmek és személyes meggyőződések veszik át. Ebben a helyzetben az igazság és a hamisság közötti határvonal elmosódik, így a politikai szereplők könnyen manipulálhatják a közvéleményt, tényeket és félrevezető állításokat vegyítve olyan narratívákat alkothatnak meg, amelyek érzelmi alapon szólítják meg a célzott választói réteget.

Arról nagy vita van a kutatók között, hogy létezik-e ténylegesen egy éles határvonal a post-truth politika és az azt megelőző időszak között. Ezért sokan annak a tudományos megalapozottságát is erősen vitatják. Hiszen, ha azt állítjuk, hogy manapság egy igazság utáni politikai kultúrában élünk, akkor azt kell feltételeznünk, hogy olyan politikai elemek tarkítják a mindennapjainkat, amelyek eddig nem képezték részét az életünknek. Ha elfogadjuk teljes mértékben, hogy egy paradigmaváltás kellős közepén állunk azt nem lehet csupán a post-truth politics fentebb meghatározott definíciójával megmagyarázni, hiszen akkor elutasítjuk azt a tényt, hogy a politikának már az antik kor óta része a manipuláció. Elutasítjuk Platón a kegyes hazugságról írt fejtegetéseit, amelyet a társadalmi elit „terjeszt” egy „magasabb társadalmi jó” elérésének érdekében. Vagy a sokak által ismert Niccolò Machiavelli A fejedelem című műve, amely a politikai vezetés egyik alapvető eszközeként értelmezi a manipulációt. Machiavelli szerint a sikeres uralkodó nem feltétlenül követheti mindig az erkölcsi normákat vagy az igazmondást, mivel a hatalom megtartása érdekében szükséges, hogy képes legyen manipulálni és félrevezetni a környezetét, ha ez az állam érdekét szolgálja.

Számos példán keresztül lehetne még érzékeltetni milyen problémák merülnek fel a post truth kapcsán, az leszögezhető, hogy csupán az, hogy a modern időkben a manipuláció mennyiségi szinten megnövekedett (vagy több manipulációra derül fény) nem lehet alapja egy teljes paradigmaváltásnak. Ezért egyes kutatók nem a keretrendszert kérdőjelezik meg, hanem azt, hogy a post truth mint kifejezés azt sejteti, hogy előtte létezett a politikának egy kizárólag igaz műfaja. Olyan politikai folyamatokra gondolunk, ahol az egyén érzelmei és a hiedelemvilág az objektivitást megelőzi, sőt annak helyébe lép. Más kutatók ezt a gondolatmenetet továbbgondolva ebből kifolyólag egyenesen post truth kultúráról beszélnek, amely azt jelenti, hogy az adott állításoknak nem az igazságtartalmát kérdőjelezik meg, hanem az igazság objektív kereteit utasítják el.

Fontos alapja a post truth elméletnek, hogy a politika professzionalizálódásával és az új infokommunikációs eszközökkel a politikai kampányok változása is elkerülhetetlenné válik, amely a legkevésbé sem hasonlítható össze a korábbi kampánydinamikákkal. Ezért számos kutató azt mondja, hogy egy igazság utáni érához érkeztünk meg a politikai kommunikáció kapcsán, amely azt jelenti, hogy a politikai kampányokban nincs többé objektivitás, hanem minden igazság tulajdonképpen nézőpont és leginkább politikai hovatartozás kérdésévé válik. A kampányok legfőbb célja ezáltal a személyek érzelmeire való hatásgyakorlás, amely során a politikai szereplők az identitáspolitika eszközeit is gyakran alkalmazzák. Az érzelmi alapú kommunikáció révén a választópolgárok politikai döntéseiket nem racionális mérlegelés vagy objektív tények, hanem személyes identitásuk és csoporthoz tartozásuk mentén hozzák meg.

Lee McIntyre (2018) a PostTruth című könyvében hangsúlyozza, hogy az igazság utáni politikai klíma nem pusztán azt jelenti, hogy elfogadjuk, valamint befogadjuk a hazugságok létezését, hanem egy olyan kulturális átalakulást is, amelyben a tények jelentősége marginálissá válik a közösségi kohéziót és politikai lojalitást erősítő érzelmi narratívákhoz képest. Ez a jelenség különösen jól tetten érhető a közösségi média felületein, ahol a politikai szereplők a politikai marketing szabályainak megfelelő, személyre szabott (pl.: mikrotargetálás), érzelmekre ható üzeneteket közvetítenek. 

A tényalapú politika – ha egyáltalán létezett ilyen - visszaszorulni látszódik és alárendelődik minden a figyelemnek. Ebben a helyzetben különösen nagy veszélyt jelent a digitális manipuláció innovációja, a deepfake tartalmak célzott alkalmazása, de jól illeszkednek ebbe a politikai klímába a különböző összeesküvés-elméletek, valamint a fake news tartalmak is. A deepfake tartalmak lehetővé teszik a politikai aktorok számára, hogy még meggyőzőbb és nehezebben ellenőrizhető álhírekkel, manipulált információkkal hassanak az érzelmi alapon reagáló közönségre. A mesterséges intelligencia lehetővé teszi olyan audiovizuális tartalmak létrehozását, amelyekben emberek szavai és cselekedetei manipulálhatók, így valósághű, de hamis tartalmak hozhatók létre.

A deepfake tartalmak alkalmasak lehetnek politikai narratívák minél hatékonyabb közlésére, mivel a technológia által generált audiovizuális anyagok jelentős érzelmi reakciókat válthatnak ki a közönségből. A szakirodalom szerint ezek az érzelmek – például a harag, a félelem vagy éppen a lelkesedés – növelik annak valószínűségét, hogy az emberek elhiszik és tovább is osztják a manipulált politikai tartalmakat. Ezáltal a deepfake technológia különösen hatékony eszközzé válhat politikai dezinformációs kampányok során, melyek képesek lehetnek nem csupán a rövid távú, hanem a hosszabb távú politikai véleményformálásra is, hiszen a kutatások szerint ezek a tartalmak alkalmasak a hamis emlékek és téves meggyőződések kialakítására is, amelyek még jóval a tartalommal való találkozás után is képesek befolyásolni a politikai attitűdöket. A rendelkezésre álló empirikus kutatások azt mutatják, hogy a digitális műveltség és a kritikai gondolkodás képessége jelentősen csökkentheti a deepfake tartalmak elfogadásának és terjesztésének valószínűségét, miközben az érzelmi reaktivitás – különösen a negatív érzelmek, mint például a harag és a félelem – növelheti a hajlandóságot ezek megosztására.

Összességében elmondható, hogy a deepfakek megjelenése nem feltétlenül magának az „igazság utáni politika” paradigmának a terméke, hanem sokkal inkább egy új technológiai innováció, amely képes felerősíteni és hatékonyabbá tenni az érzelmi alapú politikai befolyásolást. A deepfake tartalmak alkalmazása révén a politikai szereplők olyan audiovizuális anyagokat hozhatnak létre, amelyek korábban nem látott mértékben képesek a valóság manipulációjára, ezáltal növelve az üzenetek hatását és gyorsítva azok terjedését. Ugyanakkor éppen e hitelesség látszatának radikális megteremtése hordozza magában azt a veszélyt, hogy visszaüt felhasználójára: ha egy politikai szereplőről kiderül, hogy szándékosan használt manipulált tartalmakat, az súlyosan alááshatja hitelességét, csökkentheti politikai tőkéjét és hosszabb távon éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit eredetileg el kívánt érni. Ezáltal a deepfake technológia nemcsak társadalmi szinten jelent kihívást, hanem magukat a politikai aktorokat is új, komplex kommunikációs helyzet elé állítja. 

Felhasznált szakirodalom

Lewandowsky, S., Ecker, U. K. H., & Cook, J. (2017). Beyond Misinformation: Understanding and Coping with the 'Post-Truth' Era. Journal of Applied Research in Memory and Cognition, 6(4), 353–369.

McIntyre, L. (2018). Post-Truth. MIT Press.

Kollár, D. és Pillók, P. (2023). A Crisis of Values? Conspiracy Theories and the Rise of Post Truth Culture. In Pillók, P. és Székely, L. (Szerk.) Hard times create strong youth. The Impact of the Era of Crisis on Future Generations. Budapest: Nemzeti Ifjúsági Tanács, pp. 153-166.

Szabó, G. és Kiss, B. (2021). Politikai kommunikáció és expresszivitás. In Politikatudományi Szemle, XXX (1), pp. 39-59.

https://www.ebsco.com/research-starters/religion-and-philosophy/post-truth-politics