1. A tanárok szerepének megerősítése a tanulás-tanítás folyamatában

Meglepő módon az online oktatás és a Covid-időszak tapasztalatai adtak válaszokat a tanárok jövőbeli szerepét érintő kérdésekre. Az ebben az időszakban végzett kutatásaink alapján azt láttuk, hogy a tanár, az oktatási folyamat klasszikus tényezője, nem tűnhet el a jövő iskolájából sem, bár szerepe folyamatosan változik. Az ismeretszerzési utakat tekintve továbbra is a tanár feladata lesz, hogy megkönnyítse a diákok önálló kutatását, rávilágítson a digitális tér kínálta lehetőségekre és a benne rejlő kockázatokra: segítsen nekik kiválasztani a hasznos és releváns információkat. A tanítási folyamatban betöltött szerepét nemcsak lexikális, hanem episztemológiai többlettudása is erősítik. Feladata átláthatóvá tenni az ismeretszerzés új útjait és segíteni az adatok információvá, majd műveltséggé való rendszerezését.

Nicholas Tate az MCC Press gondozásában kiadott Konzervatív iskola című könyvében rámutat, hogy a szókratészi mester-tanítvány kapcsolat ma is érvényes pedagógiai dinamika, amely a tanár és a saját tapasztalatait hozó tanuló közötti élő, személyes párbeszédre épül. A keretek változhatnak, a technikai fejlődés új módszertani lehetőségeket nyújthat, de ez csak a felszín: a tanítási folyamat motorja a tanár munkája – közel kétezer-ötszáz éve.

2. A klasszikus tudás meghatározó szerepe

Az elmúlt évtizedek egyik fő oktatásfilozófiai vitája a kompetenciák fejlesztése és a tárgyi tudás átadása körül forgott. A kreativitás tanítását hangsúlyozó tendenciák megerősödtek, miközben az iskola korábbi szociálpedagógiai funkciója vitatottá vált. Előtérbe került az a felfogás, hogy az iskola elsődleges feladata a társadalmi jóllét és az egyéni kibontakozás biztosítása, míg a klasszikus tudás átadása a második helyre szorult. E megközelítés szerint a boldoguláshoz szükséges kompetenciákat (például a kreativitást) az osztályteremben kell fejleszteni.

Ezzel szemben A konzervatív iskola című könyvben idézett gondolkodók, elsősorban T.S. Eliot és Oakeshott szerint az általános és középfokú oktatás fő feladata a kulturális indoktrináció, a klasszikus tudásalapra épülő normák elsajátítása és alkalmazása. Ennek előfeltétele egy kulturális kánon elismerése és az abba való beavatás szükségessége.

Ahogy T. S. Eliot rámutat, ez a kulturális kánon nem áll ellentétben a kreatív képesség fejlesztésével. A kreativitáskutatók egyetértenek abban, hogy szilárd tudásbázis nélkül nem lehet beindítani valami új létrehozásának a folyamatát, és hogy a klasszikus alapok, a korábbi ismeretek elsajátítása segíti az új felfedezését. Mint Nancy Salay, a Queen's University kutatója hangsúlyozta, a kreativitás fejlesztésének is alapját képező kiterjedt ideghálózatot csak széles körű tárgyi tudás elsajátítása révén lehet kiépíteni. 

Vagyis a műveltség átadása, a nemzedékeken átívelő közös eszmékbe való beavatás alapvető oktatási cél, még akkor is, ha a kánon idővel, természetszerűleg, az új feltalálóknak és új felfedezéseknek köszönhetően megváltozik.

3. Az oktatás mint közösségépítő eszköz

Az MCC Tanuláskutató Intézete által nemrégiben megjelentetett Reclaiming Classical Education című tanulmánykötetben már írtam az oktatás arisztotelészi örökségéről. Kifejtettem, hogy a retorikaoktatás miért lényeges része még mindíg a klasszikus tudományosságnak, két és fél ezer évvel az ókori aranykor után. Úgy gondolom, hogy napjainkban, amikor az Alfa generáció tagjai az offline mellett az online térben is élnek, a valódi közösségek szerepe felértékelődik. A digitális világban létrehozott identitások, a kortárs nyomás és az őket körülvevő környezet torzíthatja a valódi emberi kapcsolatok értékét. Az identitást egyre jobban meghatározza a digitális önmegjelenítés, és ebben a környezetben az oktatásnak alapvető szerepe van a tanulók valódi, emberi kapcsolatokon keresztüli újbóli összekapcsolásában. 

Ennek egyik eszköze a retorika, amely megtaníthatja a diákokat arra, hogyan teremtsenek közösséget a nyelv segítségével. Az ókori rétorok öröksége segít megérteni, hogyan lehet megtalálni a nyelvi formulákba és metakommunikációs jelekbe kódolt azonosulási pontokat és közös értékeket.

A közösségi kapcsolatok feltárása a tanár felelőssége, ami visszavezet az első ponthoz: szükség van a tanár személyiségére, személyes jelenlétére, közösségszervező erejére. Ez a szerep kiegészíti a kulturális beavatás feladatát, és jövőbiztossá teszi az oktatást az Alfa generáció és a következő generációk számára.