A 19-20. század fordulóján az addig ismert háború képét teljesen átalakította a II. ipari forradalomként fémjelzett időszak és az utána következő I. világháború. A vegyipar, az acélgyártás és az elektromos áram felhasználásának fejlődése lehetővé tette a tömeggyártást és a tömeghadseregek felszerelését. A belső égésű motorok, a kőolaj felhasználás kiszélesedése a katonák gyors mozgósítását és új, addig soha nem látott pusztító hadigépek megjelenését tette lehetővé. A távközlés fejlődése pedig biztosította az óriási hadseregek irányítását. Megjelent a modern háború, melyben nem a becsület, a kitartás és a bátorság hozza meg a sikert, hanem a túlélés. A háború célja többé már nem az ellenfél legyőzése, hanem az ellenség elpusztítása lett. 

Az első világháborús német haditerv már ebben az új szellemiségben készült. A katonai döntéshozók bíztak Németország fejlettségében, az volt a céljuk, hogy a védelmi vonalakat északon megkerülve hat hét alatt elfoglalják Franciaországot és utána a nyugaton győztes katonákat átirányítsák az addig az Osztrák-Magyar Monarchia által biztosított orosz frontra. A gyors német mozgósítást a német vasúthálózat tette lehetővé, melyet teljes egészében a hadsereg irányítása alá vontak. Ezeket a vasútvonalakat az egységes Németország megszületése után úgy tervezték, hogy a katonai központokból sugárszerűen vezessenek a stratégiai helyek felé. A precíz menetrendekkel és az azt segítő távközlés támogatásával a legjobban kiképzett támadó alakulatokat sikerült mozgósítani, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy bár nagyjából ugyanannyi idő alatt a franciák több mint kétszer annyi katonát mozgósítottak, jó ideig mégsem tudták megakadályozni a német előretörést. 

A fordulópontot végül is az jelentette, hogy a gyorsan haladó német hadsereget nem tudta megfelelően követni a hátországban kiépülő ellátási lánc. A kötöttpályás vasutak a határokig megfelelőnek bizonyultak, de az elfoglalt területen a kiépítésük meglehetősen nehéz volt. Ezért a németek ellátása gyakran csak a már kiépült vasúti csomópontokig volt teljesen biztosított. A franciák viszont a megrövidült ellátási vonalak miatt gépjárműveikkel gyorsan tudtak ellátást vagy katonákat szállítani a front bármely pontjára.  Ezt használták ki 1914 szeptemberének végén, amikor a Marne folyó völgyében a francia felderítő repülők észrevettek egy rést a német arcvonalon. A francia katonák és a brit expedíciós erők a résbe benyomulva megakasztották az ellenséges előrenyomulást. A központi hatalmak csapatai kénytelenek voltak a verduni állásaikba visszavonulni, ahol beásták magukat, eközben keleten a vártnál hamarabb megérkezett az orosz mozgósítás, amit a Monarchia csapatainak nem sikerült feltartóztatniuk. Megkezdődött a borzalmas többfrontos állóháború. 

Új cél kellett tehát, megtörni a kialakult status quo-t. Ez roppant nehéz feladatnak bizonyult, hiszen az új fegyverek többnyire hatékonyabbak voltak védekezésben, mint támadásban. 

A korabeli géppuskákat a súlyuk és nagy méretük miatt nem volt könnyű hordozni, ezért gyakran védett géppuskaállásokat (géppuskafészkeket) terveztek, ahonnan könnyen be lehetett lőni a harcmező lehető legnagyobb részét. A géppuskák hatékonyságát növelte a harcteret többsorban átszelő szögesdrót akadály, mely átvágása vagy megkerülése az ellenséges katonákat gyakran megakadályozta abban, hogy azelőtt érjék el a géppuska fészket, hogy az onnan tüzelő géppuskás el ne találta volna őket.  A géppuskák megjelenése megszüntette az addig áttörő sikereket hozó lovasrohamokat, hiszen a lovasokat könnyebb volt észrevenni és nagyobb célpontot is jelentettek. Így tehát a fő támadó egységek a gyalogos alakulatok lettek.

A gyalogos katona fő fegyvere az ismétlőpuska volt, amit a zárdugattyú segítségével könnyebb volt újratölteni, mint a korábbi elöltöltő fegyvereket, de a géppuskával szemben még így is rendszerint alulmaradtak a rohamozó katonák. Ezért az új háborúban kerülték a nyílt rohamokat, igyekeztek minél hamarabb elérni az ellenséges árkot és ott közelharcban elpusztítani az ellenséget. 

Az eddigi nyílt terepen indított rohamoknál a hosszú szurony és puska jól bevált, de a szűk lövészárkokban a katonák könnyen elakadtak. Ezért a rendszeresített szurony hossza megrövidült, megjelentek a kombinált szuronykések. Emellett a hordozható belső gyújtószerkezettel rendelkező kézigránátok is segítették a lövészárokharcok sikerességét. De maguk a katonák is igyekeztek rövidebb, hatékonyabb fegyvereket találni. Otthonról vadászpuskákat kértek, melyeknek lefűrészelték a csövét így kisebb lőtávon hatékonyabb fegyvert kaptak, de az árokban kialakult kézitusában hasznosnak bizonyult a rövidnyelű gyalogsági ásó, a kisbalta, vagy egynéhány egyedi készítésű szögesbot is.  

A gyalogos rohamok megindítása előtt a támadó fél gyakran precíziós tüzérséggel lőtte az ellenséges állásokat, ez ellen a védők csak annyit tehettek, hogy visszahúzódtak a hátsó árkokba vagy mélyre ásott föld alatti üregekbe, úgy nevezett „rókalyukakba” bújtak. Ezzel lehetetlenné vált számukra a közvetlen védekezés, de távközlési eszközeik segítségével ellencsapást tudtak kérni saját tüzérségüktől. A tüzérség fő problémája a szállíthatóságban rejlett. Ha a gyalogságnak sikerült elfoglalni az ellenséges árkot, szembe kellett néznie azzal, hogy saját tüzérsége nem tudja támogatni. Az ágyuk és lövegek hordozhatóvá tétele, az új tüzérségi állások kiépítése és ott a tüzérségi eszközök ismételt összeszerelése általában elegendő időt biztosított ahhoz, hogy a tartalékhoz visszavonult ellenség visszavegye elfoglalt lövészárkát. 

A harcoló felek hamar rájöttek, hogy a statikus háborút csak új támadófegyverekkel lehet dinamikussá változtatni. 

1915-ben a lövészárokharcászat forradalmasítására megjelennek a lángszórók. A nyugati fronton általában Richard Fiedler lángszóróját használták, mely egész árokrészeket volt képes lángba borítani, hátránya azonban, hogy roppant nehéz, és két embernek kellett szállítania, valamint működtetnie. A Monarchia frontjain a magyar származású Schreck Károly által tervezett könnyebb, de rövidebb távú tűzvető volt az elterjedtebb. Az antant csapatok is használtak lángszórókat a szűk árokharcban, de számukra az 1917-ben amerikaiak által rendszeresített Trench Gun hozta meg a sikert, ami lényegében egy pumpálós sörétes puska, rövid késszerű szuronnyal. 

Hogy az ellenséges árkok elérését segítsék, a németek 1915 április 22-én az Ypres-i csatában klórgázt vetettek be, tömeges sérüléseket és óriási pánikot okozva. Ezzel megnyitották az utat a vegyifegyverek alkalmazása elött. Nemsokára az antant csapatok is előálltak saját fejlesztésű harci gázokkal. Így mindkét oldalon hamarosan a katonák kötelező felszerelésévé tették a gázálarcot is. De ez sem jelentett teljes védelmet, többek között az 1917-ben bevetetett mustárgáz ellen. Az újfajta mérgesgáz előnye volt, hogy a ruhán áthatolva kémiai égési sérüléseket okozott, a sérült katonák hosszú hetekkel a támadás után kórházi ágyakon, hólyagos testtel, iszonyú kínok között haltak meg. Ez volt többek közt az oka annak, hogy az 1925-ös Genfi jegyzőkönyvben betiltották a mérgesgázok hadi alkalmazását. 

Kevésbé a tömegpusztításra szakosodott fegyver volt a hordozható géppuska. Célja, hogy fedezőtüzet nyújtson az előretörő gyalogságnak. A fejlesztés nehézségét az okozta, hogy a tűzgyorsaság miatt könnyen túlmelegedett a puskacső, amit kezdetben vízhűtéssel, később léghűtéssel oldottak meg. A német hordozható géppuskák megtartották a vízhűtéses rendszert, szemben az amerikaiak által fejlesztett és angolok által bevetett Lewis Gun-nal, ami már levegő hűtéses és dobtáras rendszerű, így 8-10 kilóval könnyebb volt német társánál. 

A hordozható géppuskák a légiharcászat fejlődéséhez is nagymértékben hozzájárultak. Repülőgépeket már a világháború előtt is használtak felderítő, illetve kisebb támadó akciókra, de ez utóbbi meglehetősen nehézkes, kockázatos és költséges is volt. Hiszen az első gépek kis teherbírásuk miatt kevés robbanóanyagot tudtak szállítani, amit a pilóta saját kezűleg dobott ki a fülkéből, ezzel a gép a bombázás ideje alatt elvesztette manöverező képességét és könnyű célponttá válhatott. De ugyancsak a nehéz irányíthatósággal kellett megküzdenie akkor is, amikor kézi fegyverét használta egy másik gép ellen, ilyenkor az a veszély is fennállt, hogy saját gépe propellerét találja el. Ezt a problémát oldotta meg az 1915-ben feltalált szinkronizáló, ami csak akkor engedte elsülni a propeller elé szerelt géppuskát amikor éppen nem volt előtte a légcsavarlapát. Így alakultak ki a vadászgépek, melyeket kezdetben olyan fiatal nemesek használtak, akiknek passzióból már a háború előtt is volt repülőgépük. Ennek köszönhetően kellő tapasztalattal rendelkeztek. A háború vége felé megjelentek a stratégiai bombázó gépek is, melyeket már nagymennyiségű robbanóanyag szállítására terveztek, ezzel helyenként képesek voltak kiváltani a lassan mozgó tüzérséget. 

A hagyományos tüzérségi feladatok ellátására voltak hivatva az 1917-ben megjelenő első harckocsik. Az első tankok megjelenése a harctéren óriási pánikot váltott ki. A monumentális járművek minden akadályon, sokszor még a lövészárkokon is áthaladva törtek előre. A tankok ellen viszonylag hatékony védelmet jelentő páncéltörő puskát már csak a háború utolsó évére sikerült kifejleszteni. 

A háborús fejlesztések rengeteg pénzbe és erőforrásba kerültek mindkét oldalon. A németek tengeralattjáróik (U-Boot) miatt kezdetben tengeri fölényt élvezhettek, így el tudták vágni a briteket és a franciákat a megfelelő ellátástól. Viszont az antant hatalmak által bevezetett konvoj rendszert már nem tudták feltartóztatni. Emellett az Egyesült Államok hadba lepése után, a Központi Hatalmak elszigetelődtek a tengeren. Ez oda vezetett, hogy míg a Központi Hatalmak nyersanyagaik nagyrészét csak saját európai területeikről tudták beszerezni, addig az Antant hatalmak gyarmataikról és az Egyesült Államoktól felvett hitelből egyszerűbben tudták finanszírozni a háborút. 

Az elszigetelődés, a többfrontos háború és a fegyverkezési versenyben való lemaradás végül a Központi Hatalmak vereségéhez vezetett, de közben a háború régi arca megváltozott.  Az I. világháborúban találkozott a régi és az új megközelítés és a korábbi átadta a stafétát az újnak, a huszárokat befedte a géppuskatűz, a gyalogsági rohamok lövészárkok alján lelték végzetüket, a postagalambok pedig a villanypóznáról nézték hogyan alakul át a világ.