Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1936. március 22-én hunyta le örökre a szemét berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert, a XIX–XX. század fordulójának kétségkívül meghatározó, napjainkban azonban méltatlanul kevéssé ismert kultúrpolitikusa, aki a parlamenti pályáján túl (történet)íróként és tudományszervezőként is egész életét a magyar kultúrának szentelte.
1920 tavaszán például alapító elnöke lett a Corvin Mátyás Magyar–Olasz Tudományos, Irodalmi, Művészeti és Társadalmi Egyesületnek, amely Corvina címmel jelentette meg olasz nyelvű folyóiratát.
Berzeviczy Albert az egyik legrégebbi – a XIII. századból eredeztetett – magyar nemesi családból származott, és anyai ágon a neves impresszionista festő, Szinyei Merse Pál unokatestvére volt. 1874-ben a Kassai Jogakadémián tett bírói államvizsgát, majd három esztendővel később államtudományi doktorrá avatták a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen. A végzést követően szülővármegyéjében, a „magyar Gascogne”-nak is nevezett Sáros vármegyében előbb jegyzőként helyezkedett el, aztán az Eperjesi Evangélikus Kollégium tanára lett. Az oktatással akkor hagyott fel, amikor az 1881-ben megrendezett országgyűlési választáson a ’67-es közjogi alapon álló liberális kormányzópárt, a Szabadelvű Párt színeiben mandátumot szerzett az eperjesi választókerület képviseletében.
A képviselőházban igen gyorsan felfigyelt a szorgalmára, valamint a tehetségére Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter. Az idős politikus már 1883-ban miniszteri tanácsosi címet kínált fel neki, és azt jósolta, hogy a kultuszminisztériumban akár államtitkár, de még miniszter is lehet belőle. Mindez annak fényében, hogy Trefort az egyik legnagyobb formátumú oktatási miniszterünk volt, igazán kivételesnek tekinthető. Az ifjú képviselő 1884-ben fogadta el Trefort ajánlatát, és 1887-ig tanácsosi, majd 1894-ig államtitkári rangban szolgált a kultusztárcánál. 1894-ben az államtitkári beosztásából távozva jelentette meg a legjelentősebb oktatáspolitikai munkáját Közművelődésünk és a harmadik egyetem címmel, amiben a budapesti és pozsonyi egyetemek mellett egy harmadik felsőoktatási intézmény felállítása mellett érvelt.
Berzeviczy oktatáspolitikai elképzeléseinek mindvégig két lényegi eleme volt: a magyar nemzeti szellemű nevelés meghonosítása az iskolákban, valamint a magyar államnyelv tanításának fokozott(abb) érvényesítése. Sok kortársához hasonlóan ő is a magyar „kultúrfölény” hívének számított, és legfőbb tanügyi célkitűzése az 1868-as népoktatási törvény revíziója volt, mivel álláspontja szerint a báró Eötvös József által megalkotott jogszabály képtelen volt megteremteni az ország nyelvi homogenitását. Ennek érdekében kultuszminisztériumi karrierje csúcsán, gróf Tisza István első kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztereként, 1904 őszén törvényjavaslatot nyújtott be, amiben a tankötelezettség következetesebb betartására, a tanítók fizetésének emelésére, képzésük szigorítására, valamint a tanfelügyelet hatékonyabbá tételére tett javaslatokat.
Forrás: mnm.hu
A Tisza–kabinet 1905 nyarán történt bukása miatt ez a jogszabálytervezet nem emelkedett törvényi erőre. Számos eleme viszont beépült, és kiindulópontja lett Apponyi Albert 1907-es népiskolai törvényének. S bár a népoktatási reformtörekvése zátonyra futott, az 1903 és 1905 közötti rövid kultuszminisztersége mégsem tekinthető eredménytelennek, hiszen ekkor kezdődtek meg a Zeneakadémia építési munkálatai, fejeződött be a jáki templom helyreállítása, és költözött új épületbe az Országos Színművészeti Akadémia. Sokat tett az országos népkönyvtárhálózat kiépítéséért is.
A Tisza-kormány távozása, valamint a Szabadelvű Párt 1906-os feloszlása miatt Berzeviczy ideiglenesen visszavonult a politikai életből, és írói, illetve tudományszervezői ambícióinak szentelt nagyobb figyelmet. Ekkor már ismert embernek számított e téren, hiszen 1900-ban tagjává választotta a rangos irodalmi egyesület, a magyar kultúra meghatározó fóruma és alakítója, a Kisfaludy Társaság. Művészettörténeti és publicisztikai munkássága elismeréseként pedig 1904 májusában tiszteleti tagjává fogadta a Magyar Tudományos Akadémia. Fél évvel később hivatalban lévő kultuszminiszterként bekerült a tudós társaság Igazgatótanácsába is. Végül 1905. november 27-én az MTA elnökévé választották. 31 éven keresztül, a háláig vezette az Akadémiát, s ezzel mindmáig ő számít az MTA leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökének.
Berzeviczy tényleges írói és tudományos pályafutása az elnökké választását követően indult meg. Olaszországi vakációi során olyannyira az érdeklődése előterébe került az érett itáliai reneszánsz művészete, hogy 1906-ban monográfiát is írt A cinquecento festészete és szobrászata címmel. Egy évre rá kiadta talán mind közül a legkedvesebb könyvét, a Régi emlékek 1853–1870 című visszaemlékezését a gyerek- és ifjúkoráról. 1908-ban közölte az első igazán figyelemre méltó történeti munkáját, Aragóniai Beatrix magyar királynéról. A Beatrix királyné (1457–1508). Történelmi élet- és korrajz az egyik legfontosabb alapműnek számít e témában, mivel magyar nyelven azóta sem készült jobb áttekintés sem népszerűsítő, sem tudományos jelleggel. Szerzője széles műveltségére, és sokoldalú érdeklődésére vall, hogy 1910-ben a tollából még olyan színvonalas ismeretterjesztő kötetek születtek, mint A természetfölötti elem Shakespeare színműveiben, valamint A tájképfestés a XVII. században.
A Benczur Társaság Zichy Mihály születésének 100. évfordulóján rendezett ünnepén (Berzeviczy az ülő sorban jobbról az első). Forrás: europeana.eu
Berzeviczy Albert az országos nagypolitikában – noha az MTA elnökeként helyet foglalt az 1927-ben az egykori főrendiház örökébe szervezett felsőházban – az első világháború végével háttérbe húzódott. Tudományszervezői és történetírói tevékenységét ugyanakkor a Horthy-korszakban is folytatta. 1919 augusztusában visszatért a Magyarországi Tanácsköztársaság által felfüggesztett Magyar Tudományos Akadémia elnöki székébe, a következő év májusában pedig alapító elnöke lett a már fentebb említett Corvin Mátyás Társaságnak, ami az Olasz- és Magyarország közötti tudományos és kulturális kapcsolatok fejlesztését és ápolását jelölte meg céljául, különös tekintettel az irodalomra, a művészetekre, valamint a nyelvi képzésre.
A Magyar Tudományos Akadémia és a Corvin Mátyás Társaság mellett 1923 februárjától a Kisfaludy Társaság elnöki tisztségét is betöltötte, 1922 és 1937 között pedig négy részletben (az utolsót poszthumusz) adta közre történetírói munkássága csúcsát, Az absolutismus kora Magyarországon 1849–1865 címet viselő művét. A rendkívül adatgazdag könyvsorozat sokáig kánonalkotónak számított, és még napjainkban is alapműként hivatkoznak rá a korszakkal foglalkozó történészek. 1930-ban Horthy Miklóstól az elsők között vehette át a Corvin–lánc kitüntetést, ami igen rangos állami elismerésnek számított. Azoknak az íróknak, művészeknek és tudósoknak ítélték ugyanis oda, akik a magyar művelődés, illetve szellemi élet terén kimagasló érdemeket szereztek.
S mi sem bizonyítja talán jobban, hogy Berzeviczy Albert egész életét a magyar kultúra és tudományosság szolgálatának szentelte, mintsem az utolsó szavai, melyek a halálos ágya mellett jelenlévők visszaemlékezése szerint az alábbiak voltak: „magyar… kultúra… tudomány… győzelme… magyar…”. A kimagasló kultúrpolitikus Budapesten hunyt el. Végakaratának megfelelően holttestét először az MTA palotájának előcsarnokában ravatalozták fel, majd egy nappal később onnan szállították át végső nyughelyére, a berzevicei családi sírboltba.
