Az emberrel egyidősek a kapcsolatai. Társas lényként akkor tudunk jól működni a mindennapokban, ha az emberi kapcsolataink szőttese szakadásoktól mentes, és lehetőleg kiegyensúlyozott rend uralkodik benne. Ahogyan egy ruhadarabnál, úgy kapcsolataink esetében is belső igényünk, hogy szakadatlan egység vegyen körbe bennünket. Ahogyan néha a ruhánk elszakad, úgy előfordul, hogy egy-egy kapcsolatunkban törés következik be. Ekkor pedig az ember veleszületett igényének megfelelően „lelki” tűt és cérnát ragadunk, hogy helyreállítsuk azt, ami megsebződött. Elindulunk a megbocsátás útján.
Megbocsátani fontos és jó
Az elmúlt két évtizedben számos kutatás foglalkozott azzal, hogy milyen erőforrásokat szabadít fel és milyen kihívások elé állít bennünket sebzettségeink megbocsátása. A tudományos világ egybehangzóan állítja, hogy megbocsátani nem csak praktikus – helyreállnak kapcsolataink -, hanem pozitív hatással van a fizikai és mentális egészségünkre is. Szondy Máté összefoglaló cikkében idézi különböző kutatók eredményeit, amelyek a megbocsátás fiziológiai szintű pozitív hatásai közé sorolják a szívritmus és vérnyomás csökkenését, továbbá a kardiovaszkuláris rendszer egészségesebb működését is. A mentális egészségre gyakorolt hatásoknál csökkenő szorongás, düh és depresszió, ritkábban fellépő poszttraumás tünetek és a pszichiátriai problémák előfordulásának csökkenő valószínűsége is megfigyelhető. Fenti, és azzal összhangban lévő más tudományos kutatásokra alapozva számtalan ismeretterjesztő cikk jelenik meg azért, hogy az olvasó tudomására adja:
Ezen cikkek általában tippek-szekciót is tartalmaznak, mintegy útmutatóul a sikeres megbocsátáshoz. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a megbocsátásnak nem kizárólag előnyei vannak. Például a családon belüli erőszak esetén a megbocsátás, ugyan gyakran előforduló, de önmagában nem feltétlenül előremutató választás.
(Kép: WSJ.com)
A megbocsátás összhangzata
Everett Worthington és munkatársai a megbocsátás két típusát különböztetik meg: döntési és érzelmi megbocsátás. Előbbi esetében úgy döntünk, hogy nem keressük a bosszú lehetőségét, de a negatív érzéseink nem változnak. Utóbbinál egy új belső egyensúly kialakulása mentén szűnik meg az igény a bosszúra. Ameddig tehát „csak” a döntésünk mentén vagyunk képesek megbocsátani, addig óhatatlanul együtt kell élnünk a belső feszültséggel, hogy az érzelmeink (bosszúvágy) nincsenek összhangban a cselekedeteinkkel (a bosszú hiánya).
A két dimenzió
A kutatásokból és életmód-cikkekből jól ismert, hogy a megbocsátásnak több dimenziója van. A legismertebb, amikor egy jogos, vagy annak vélt sérelmet megbocsátunk („Megbocsátok neked, mert ártottál nekem.”) Legalább ennyire fontos, amikor mi magunk - akár szándék nélkül - sebzünk meg mást, és mégis kimondjuk: „Bocsánatot kérek Tőled, és megbocsátom magamnak, hogy rosszat tettem.” Megbocsátólag felmentjük magunkat a vádlottak padjáról, és utat nyitunk az új és egészséges kapcsolódások irányába. Gondolhatunk itt például a nevelésében hibát elkövető szülőre. Ameddig önmagát bűnösként, rossz szülőként, definiálja, addig nagy valószínűséggel nem fogja tudni kamatoztatni azokat a szülői képességeit sem, amelyek a korábbi hibáját helyre tudnák hozni. Amikor megbocsát önmagának és bocsánatot kér a gyermekétől, akkor – fentiekkel ellentétben – gyógyulás születhet.
Ezek alapján megkülönböztethetünk helyzeteket. Amikor bennünket ért sérelem, így tőlünk kérnek bocsánatot, mi pedig megbocsáthatunk. Másfelől, amikor mi okoztunk sebeket, így mi kérhetünk bocsánatot és reméljük a megbocsátást. A megbocsátás említett két dimenziója tehát nem képes elkülönülni egymástól.
A megbocsátás "fárasztó kistestvér" dimenziója
Eljuthatunk-e a teljes érzelmi megbocsátáshoz pusztán azáltal, hogy a minket sebzőnek megbocsátunk? A kérdés akkor sem veszít a létjogosultságából, ha egy olyan helyzetből indulunk ki, amikor látszólagosan teljesen egyértelmű, hogy a másik fél vétett. Itt szemléltetésként, jóllehet bármilyen kapcsolati törés példáját (rokonok közötti konfliktus, baráti kapcsolatok sérülése, stb.) segítségül hívhatnánk, jelen írásban a párkapcsolati hűtlenség esetén keresztül szemléltetem a sebzettségünk ellenére szükséges, önmagunknak történő megbocsátás működésmódját.
Adott a példa: Egy férj megcsalja a várandós feleségét. A félrelépés kiderül, azonban mindketten a házasság megmentése mellett döntenek. A hűtlenné vált fél bocsánatot kér és jól láthatóan törekszik a házastársi bizalom felépítésére. A megcsalt fél megbocsát, látja és érzékeli, hogy a párja mindent megtesz a házasságért, a legkisebb gyanúra sem ad okot.
(Kép: dramykellermft)
Elméletileg mindkét fél megtette, amit csak tudott, beállhatna az új egyensúly és létrejöhetne az érzelmi megbocsátás. Párterápiás tapasztalataim szerint azonban nem elégséges a fent leírt megoldási stratégia. A házastársak ugyan megtesznek minden tőlük telhetőt, de a megcsalt személy – saját elmondása szerint – minden igyekezete ellenére feszültséget él át, és féltékenység gyötri, annak ellenére, hogy hűtlenné vált párja erre semmilyen okot nem ad már, sőt még elhivatottabban tesz a kapcsolatért.
A példában láthatóvá válik, hogy megbocsátásban kizárólag a hűtlen fél részesül, pedig legalább ennyire fontos, hogy a sebzett személy önmagának is meg tudjon bocsátani: nem tudta magát védeni a sebződés ellen. Ennek szükségességét fedezhetjük fel, ha a Viktor E. Frankl nevével fémjelzett logoterápia szemüvegén keresztül szemléljük a helyzetet. Eszerint ugyanis mindenkinek emberségéből fakadó törekvése, hogy „jó” döntéseket hozzon. Olyan döntéseket, amelyek értelemmel bírnak és értéket teremnek. Így például mérlegel a szerelmes mielőtt megkéri választottja kezét. Szeretné, hogy a kapcsolat jól működjön, a társa mindhalálig hűséges legyen, és bízik abban, hogy „jó” döntést hoz, amikor felteszi a nagy kérdést.
Óhatatlanul csalódik önmagában is. Azzal szembesül, hogy nem sikerült elég „jó” döntést hoznia. Nem sikerült olyan házastársat találni, aki nem sebzi meg. Azt is kénytelen látni, hogy elveszítette a sebzetlenség szűziességét. Ebből fakadhat, hogy a kifelé történő megbocsátás után is jelen marad feszültség és féltékenység. A hűtlen fél pusztán a jelenlétével mindaddig emlékeztetni, fogja a megcsalt személyt a „rossz” döntésére. Mindez így marad ameddig meg nem bocsát önmagának és gyógyulás útjára nem tudja engedni a korábbi döntése nyomán kialakuló sebet.
Gyógyító elfogadás
A fenti feszültségre az egyik megoldási stratégia, hogy továbbra is a másikra fókuszálva a megcsalt fél féltékeny és bizalmatlan, s újra meg újra kiadhatja feszültségét a hűtlenné vált társa irányába. Ez a viselkedésmód egyfelől időszakos megkönnyebbüléshez, másfelől a kapcsolat eróziójához vezet. Egy sikeresebb út, hogy láthatóvá teszi önmaga számára:„rossz” döntést hozott. Szemlélheti a megsebzett belső Én-t és őfelé fordulva mintegy magának kimondhatja: ”Tudom, hogy jót akartál. Nem haragszom rád. Elfogadlak és szeretlek a döntésed által sebzetten is, mindennel, ami vagy.”.
Egy kapcsolatban bekövetkező törés - bármilyen ember-ember kapcsolatról legyen szó – minden esetben mindkét felet érinti. Ahogyan a kapcsolat kialakulásához és fenntartásához, úgy annak töréséhez is mindkét fél – ha különböző mértékben is – hozzájárul. Ahhoz, hogy egy törés egészen meg tudjon gyógyulni, fontos, hogy az érintett személyek a kapcsolat minden olyan területét (én, te, mi) látni tudják, ahol a törés kárt okozott. Ezután kezdődhetnek a helyreállítási munkálatok. Első tehát: minden, ami van (kár), annak szabad lennie. Ezután következhet a második lépés: Bocsánatot kérek. És végül: „Megbocsátok önmagamnak mert elkövettem. Elfogadom és szeretem magamat mindazzal, ami vagyok.” vagy „Megbocsátok önmagamnak, mert engedtem, hogy megtörténjen. Elfogadom és szeretem magamat mindazzal, ami vagyok.”.
A szerző pszichológus, az MCC Mindset-Pszichológia Iskola kutatótanára.
Borítókép: CNN.
