A gyanútlan nézőre nagy benyomást tud tenni Jeff Orlowski tavalyi alkotása, A társadalmi dilemma című dokumentumfilm, amely a közösségi média végzetesen ártalmas hatásairól szól. Részint azért e benyomás, mert itt nem független pszichológusok és egyszerű felhasználók, hanem maguk azok az emberek nyilatkoznak, akik valaha a Facebook, a Google, a Twitter és a többi hasonló oldal vezetői és fejlesztői voltak. Mondhatni: ez itt a gyónásuk, a bűnvallomásuk.

Vannak, akik azért bírálják a filmet, mert szerintük egyoldalú és elfogult. Mint ahogy amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy éppenséggel azon a Netflixen forgalmazták, amely – noha fizetős streaming-csatorna – szintén buzgón gyűjt adatokat a fölhasználóiról; másrészt pedig az egyik legelszántabban, legdörzsöltebben és legkíméletlenebbül harcol az úgynevezett „nyílt társadalomért”.

Az alkotás akkor ülteti el a bogarat a fülünkbe kiszedhetetlenül, amikor Tristan Harris, a film elbeszélésének motorja, a Szilícium-völgy lelkiismerete, egykori Google-fejlesztő a képünkbe vágja: „Ha nem fizetsz a termékért, akkor te vagy a termék”.

Vagyis, ha mi, fölhasználók nem szeretnénk pénzt kiadni azért, hogy zenét hallgassunk a Youtube-on, akkor a hirdetők fognak fizetni a tőlünk begyűjtött adatainkért: kik vagyunk, miket keresünk, miért vagyunk hajlandók összegeket áldozni.

Ennek az egyik következménye lesz az is, hogy a nagybetűs Igazság (legalább is a számunkra-igazság) pusztán a Google-keresésekre legelöl kiadott találatokra fog korlátozódni. Ezek az oldalak – fölmérve a szokásainkat, a gondolkodásunkat – tudják, hogy milyen újabb találatokat tálaljanak nekünk.Ha azt látják ezeknek az oldalaknak az algoritmusai (ez a film kulcsszava és főgonosza), hogy Róbert másfajta, „alternatív” tudományos tartalmakat fogyaszt, akkor ennek nyomán pont ilyeneket fognak ajánlani neki, laposföldhívő és oltástagadó cikkeket. Ha Heléna egy "elszánt demokrata", akkor BLM és LMBTQ tartalmakat kínálnak neki föl.

Mindezek miatt viszont Róbertnek és Helénának olyasféle „tudása” alakul majd ki a világról, amely tulajdonképpen kizár más tudásokat. És ha közben még elrejtik és törlik is azokat az ismerőseiket az Arckönyvön, akik számukra nem rokonszenves dolgokról tesznek közzé bejegyzést, ők is buborékosodnak, értetlenül fogadva akár az új elnök győzelmét, megkérdőjelezve a választás törvényes igazoltságát. És ez a fajta sarkosodás tapintható Amerikától Nyugat-Európán át Magyarországig.Lassanként felnő az a nemzedék, amely nem ismerte az ilyesféle káprázat nélküli világot.

„Hogyan ébredsz föl a Mátrixból, ha nem tudod, hogy a Mátrixban vagy?”

– teszi föl a kérdést az egyik nyilatkozó.

Mindannyian látjuk, hogy a fiatalabb nemzedékek naponta három-négy óránál is többet töltenek a különféle közösségi oldalakon, zombiként mintegy elidegenedve a valóságtól, egymástól és önmaguktól.Vajon ez milyen összefüggésben lehet azzal, hogy a közösségi hálózatok elterjedése (2011) óta az amerikai kamaszlányok kórházban kezelt önkárosítása és az öngyilkosságok száma is közel a háromszorosára nőtt?

A Szilícium-völgy fejlesztőinek – akiknek egy részét most szégyenkezve láthatjuk a filmben – mindennapi kihívása, hogy miképpen lehet a technológia még hatásosabb, hogyan tudja az emberi elmét még jobban feltörni, ellenőrzés és irányítás alá vonni.Ha átgondoljuk a mindennapi közösségi szokásainkat a világhálón, eszünkbe juthat, hogy – a nyerőgépeknek a mozdulatát átvéve – ha lefelé görgetünk, akkor mindig valami újat kapunk. Csevegésnél a fölbukkanó három pont nem enged bennünket, markában tart és nem ereszt, hiszen a másik „éppen ír”. Nekünk ír, biztos valami nagyon fontos!

Az értesítések nemcsak jeleznek nekünk, hanem vissza is rángatnak a Mátrixba. Szokás azt mondani, hogy a politika a felelős a közbeszéd elromlásáért. E vállalatóriások azonban nem csupán a beszédünket rontották meg, hanem a szemléletünket, a szándékainkat, a hajtóerőinket is. Fortélyosabban és gyökeresebben.A közéleti vezetőinkről szavazhatunk.

De mi legyen ezekkel az adatvadász közösségi hálózatokkal?

Amíg ők – a világ leggazdagabb vállalatai – nem fognak megváltozni, akár fizetőssé válva, hogy pénzzel és ne adatokkal fizessünk nekik, vajon az állam tiltsa be őket? Vagy államosítson? Vagy adóztassa meg a tájékoztatást és a tájékozódást? Esetleg sokkal szigorúbb törvények szabályozzák a működésüket?

A film utolsó néhány perce (ne kapcsoljuk ki, amikor elkezd fölfelé araszolni a stáblista!) amellett kardoskodik, hogy addig is, amíg el nem dől az állami beavatkozásnak a szükséges mértéke, mi, mezei fölhasználók igyekezzük sokkal tudatosabban használni a közösségi médiát. Leiratkozással, kikapcsolással, az ajánlatok el nem fogadásával, ellentétes üzenetű oldalakra föliratkozással.

Az augusztusi MCC Feszt vendége lesz Renée DiResta, a filmben föltűnő egyik szakértő, igazi stanfordi nagyágyú, aki azt vizsgálja, miként hatnak a nevezett algoritmusok a csoportok tömegdinamikájára, milyen módon terjednek – az akár igaz, akár hamis – elbeszélések és világmagyarázatok a közösségi médiahálózatokban. Az alkotást pedig a Tekercs és Tekintet nevű filmes beszélgetőműsorunkban is elemeztük.