A megbocsátás témaköre kapcsán általában a megbántott fél felé fordul figyelmünk: milyen folyamaton megy keresztül, milyen érzéseket él át az a személy, aki sérelmet szenvedett el, aki ellen vétettek – de ez a folyamat mindig egynél több embert von magával. A megbántott féllel szemben, akitől a megbocsátás érkezhet, mindig ott áll a másik fél, aki akarva vagy akaratlanul, de sebző volt.
A bűntudatra általában úgy gondolunk, mint egy „rossz”, negatív hatású érzés. Magyar nyelvünk látványosan fejezi ezt ki, amikor „kínzó” bűntudatról beszél, ami „gyötri”, „emészti” és „mardossa” az embert. Senki nem akar önszántából bűntudatot érezni; és amikor mégis emészt bennünket a bűntudat, akkor igyekszünk a lehető leggyorsabban megszabadulni tőle – elfelejteni vagy feloldozást nyerni. Mégis, pszichológiai kutatások mentén felismerhetjük, hogy a bűntudat igenis egy fontos, jelentős hozadékkal járó jelenség, amelyre szükségünk van.
De mi is a bűntudat? Legegyszerűbb definíciója szerint a bűntudat egy adott értékrend szerint elkövetett helytelen cselekedet következtében érzett megbánás. Ebből a meghatározásból is látszik, hogy a bűntudat és annak „tartalma” nem objektív, hanem értékrendfüggő. Egy konzervatív keresztyén értékrenddel rendelkező személy más esetben és más intenzitással fog bűntudatot érezni, mint egy progresszív ateista. Minden ember, saját belső értékrendjétől függően éli át a bűntudat érzését és annak szükségességét. A bűntudat definiálása mellett fontos azt is látnunk, hogy érzéseink adott esetben eltérhetnek a minket körülvevő valóságtól. Bűntudatot érezhetünk akkor is, amikor nem tettünk rosszat. Például, ha a főnök túlterhelő viselkedése mentén nem lehet eleget tenni a kéréseinek, de azt érezzük, hogy mi nem vagyunk elég alaposak. Ezzel szemben előfordulhat, hogy akkor sem érzünk megbánást, amikor objektíve sebzőek voltunk. Ideális esetben azonban a bűntudat érzése és az elkövetett cselekedet összhangban vannak egymással.
A pszichológia a bűntudatot régen úgy fogta fel, mint önostorozás, önvádlás, pszichológiai zavar; az elmúlt évtizedek kutatásai azonban egyre nagyobb hangsúllyal ismerik fel a bűntudat pozitív hatásait is. Blake M. Riek szerinta bűntudat egy olyan interperszonális érzelem, amely motivációt teremt a megbocsátás keresése iránt, illetve előmozdítja a kapcsolat helyreállítására való törekvést. Elsősorban a bűntudat érzése indítja a sebző felet arra, hogy bocsánatot kérjen, és lépéseket tegyen a megtört kapcsolat helyrehozatalának érdekében.
További pozitívum, hogy azok az emberek, akik bűntudatot éreznek egy általuk elkövetett vétek miatt, sokkal nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy megbocsássanak másoknak, akik őket sértették meg. Kutatások szerint ez annak tulajdonítható, hogy a bűntudat érzése empátiát ébreszt, nem csak a sérelmet elszenvedett személy irányába, hanem azok felé is, akik szintén bűntudatot éreznek. A bűntudat segít abban, hogy az adott személy azonosulni tudjon olyan emberekkel, akik ellene vétettek, és szintén bűntudatot éreznek. Ez a felismerés rámutat arra is, hogy a bűntudat egy sokkal szociálisabb érzelem, mint ahogy azt gondolnánk, amely segíti és táplálja a működő, társadalmi viselkedést.
Érdemes látni, a bűntudat és a szégyen közti különbséget is. A szégyen az a negatív érzés, ami magam ellen irányul; a bűntudat az elkövetett tett ellen irányul. V. Konstam és társai az általuk végzett kutatásban kimutatták, hogy a szégyenre hajlamos emberek sokkal kevésbé keresnek megbocsátást és feloldozást – ezzel szemben a bűntudat arra indította a személyt, hogy feloldozást, megbocsátást és helyreállítást keressenek.
A pszichológiai aspektus mellett érdemes látni, hogy a teológia a bűntudatot kifejezetten a tudatosan elkövetett bűnhöz köti: az a jelenség, amikor ráeszmélünk, tudatába kerülünk a bűnnek. Mivel a bűn definíciója szerint Isten akaratának visszautasítása, ezért – teológiai értelemben vett - bűnt sose „jó” elkövetni – ebből következik, hogy teológiai értelemben a bűntudat sem lehet „jó”. Ugyanakkor a bűntudat, bár nem „jó”, de ettől még lehet hasznos; hiszen a vétek felismerése, a bűn tudata megszomorodáshoz vezet, amely megtéréshez, Istenhez való visszafordulást ér el (lásd 2Kor 7:8-16). Hasonló bűntudatot láthatunk az 51. zsoltárban: Dávid király, miután házasságot tört más feleségével, majd kivégeztette a nő férjét, mély bűntudattal fordul Istenhez. Bűntudatában van lehetősége ráeszmélni Isten kegyelmére.
Bár első látásra úgy tűnhet, hogy ellentét van a teológiai és pszichológiai bűntudat között, mostanra láthatjuk, hogy erről nincs szó. A pszichológia rámutat arra, hogy a bűntudat pozitív jelenség is lehet, hiszen segít a sérelem miatt megrontott kapcsolat helyreállításában. A valódi bűntudat motiváló erőként szolgál arra, hogy törekedjünk sérelmet szenvedett embertársainkkal való kapcsolatunk újraépítését, főként közeli, szoros kapcsolatainkat. A bűntudat arra is indít, hogy mélyebb empátiával forduljunk azok felé, akik nekünk okoztak sérelmet.
A keresztény teológia egyik alapállítása, hogy minden kapcsolat alapja az Isten-ember kapcsolat. Pál megfogalmazása szerint a bűntudat, amely „Isten szerinti megszomorodást okoz, megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre”, és helyreállítja az Isten-ember kapcsolatot – a valódi bűntudat és abból fakadó bűnbánat az, ahogyan az Istenhez való viszonyunk rendeződhet. A helyreállt Isten-ember kapcsolatra épülve azután képesek vagyunk dolgozni az ember-ember kapcsolatokon is, és – ahogyan azt a pszichológia is alátámasztja – a bűntudat a megbocsátás keresése által az emberi kapcsolatainkban segíti azok helyreállítását. A valódi bűntudat, amely a bocsánat keresése felé indít el minket, igenis hasznos és szükséges része az életünknek. De legyünk-e bántóak, vétkezzünk-e azért, hogy legyen bűntudatunk? Semmiképpen sem. Attól, mert a bűntudatnak vannak előnyei, nem érdemes aktívan olyan helyzeteket teremtenünk, amitől bűntudatot érezhetünk.
Ez a cikk a megbocsátásról szóló sorozat része. Előző cikkeinket itt, valamint itt olvashatja.
