Életünk során számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor úgy érezzük, hogy vétettek ellenünk. Valaki tett vagy mondott ellenünk valamit, vagy éppen nem tett meg valamit az érdekünkben – sérelmet szenvedünk el. Több tényező befolyásolja, hogy mekkora fájdalmat érzünk, hogy milyen mértékű a szenvedés: milyen kapcsolatban állunk azzal, aki sérelmet okozott? Mekkora, milyen mértékű a sérelem? Bocsánatot kér-e a másik? Sokkal kisebb a fájdalom, ha egy idegen véletlenül rálépett a lábunkra, és elnézést kért, mint az édesapánk vagy édesanyánk iránt, aki adott esetben éveken, évtizedeken keresztül verbálisan bántalmazott, és soha nem mutatott megbánást.
Néha a megbocsátás feladata lehetetlennek tűnik – pontosan a szenvedés miatt. Hosszú éveken keresztül bántalmazást szenvedő, egy házasságban a megcsalt fél gyakran érezheti azt, hogy sose tud megbocsátani, mert olyan mértékű szenvedést okozott a másik, ami már megbocsáthatatlan. Bár ez az érzés érthető, kutatások mégis azt igazolják, hogy abúzust és egyéb bántalmazást elszenvedetteknél a megbocsátást követően csökkent a depresszió és szorongás érzése, nőtt az önértékelésük és a remény érzete. Összességében a megbocsátás segített az átélt trauma feldolgozásában. A megbocsátás talán az egyik legjobb dolog, amit tehetünk magunkkal – de mégis hogyan jutunk el oda? Ha olyan nagy szenvedést okozott a másik, hogyan tudunk megbocsátani?
A kulcs a szenvedés mibenlétében van. Az értelmetlennek tűnő szenvedés a legkevésbé elviselhető; értelmetlen szenvedésért igazán nehezünkre esik megbocsátani. Ellenben, ha van értelmet tudunk felfedezni a szenvedésben, akkor a hozzáállásunk is alapjaiban változik meg. Az értelemmel felruházott szenvedés megzabolázott szenvedés – így fogalmazott Viktor Frankl, a logoterápia megalkotója. Franklt a második világháború során koncentrációs táborba vitték, ahol több éven keresztül tartották fogva – az ott tapasztaltak hatására fogalmazta meg a logoterápia három alapgondolatát: 1. az életnek van értelme, még a legnyomorúságosabb körülmények közepette is; 2. az ember életének mozgatórugója az értelem keresése; 3. az embernek szabad akarata van, amely miatt minden helyzetben szabadon választhatja meg a hozzáállását.
Frankl szerint három különböző módon találhatunk értelmet: 1. jelentős tevékenység, munka elvégzése által; 2. átélt élmények által; 3. hozzáállás által. Ez a harmadik forma az, amely által a megmagyarázhatatlan szenvedés is elviselhetővé, értelmessé válhat: megfelelő hozzáállást veszünk fel a megváltozhatatlan vagy kikerülhetetlen szenvedés irányába. Az attitűdünk az, amelyet minden esetben megválaszthatunk, és ez által értelmet találhatunk akár a szenvedésben is. A megbocsátás „csak úgy”, „magától” nem fog eljönni: azért aktívan tenni szükséges. Az aktív cselekvés a keresésben áll. Keresni, hogy a szenvedés minek mentén alakulhat értelmes reménnyé. A szenvedés értelme nagyon sokszor nem valami kézzelfogható, földhözragadt dolog lesz, hanem a transzcendens dimenzióban – Isten-ember kapcsolatban – találja meg a helyét.
A logoterápia kritikusai gyakran Frankl rovására írták, hogy teológiai, vallási fogalmakat használ – ez a „transzcendens”, „lélek”, „az élet végső értelmének keresése” gondolatok szépen példázzák.
Az ember életének és létének általános céljáról a Szentírás első lapjain olvashatunk: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá; uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá é nővé teremtette. Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1Móz 1:26-28)
A Biblia világnézete szerint az ember feladata, hogy uralkodjon a földön, vigyázzon és gondoskodjon minden rajta élőről; vagyis Isten képviselője legyen a földön. Számos teológiai értekezés született arról, hogy pontosan mit is jelent az, hogy az ember „Isten képmása”; a válasz nem egyértelmű, de „Isten képmásának” lenni kiemelt státuszt és transzcendens értéket kölcsönöz az embernek. H. W. Wollf, biblikus teológus értelmezése szerint az ember Isten helytartójaként magát a teremtő Urat képviseli, és felelősséggel tartozik az ebből fakadó hatalma gyakorlásáért. A bibliai teremtéstörténet transzcendens kontextusba, Istennel kapcsolatba helyezi az embert, és ezáltal bemutatja az élete értelmét és célját.
Nem csak az általános „emberi célról” és feladatról tanúsít a Biblia, hanem az egyéni szerepekről is. Pál apostol gyakran használja a keresztényekre a „Krisztus teste” kifejezést: egy testet alkotunk, de mindenkinek más szerepe van; minden szerep azonban ugyanolyan lényeges és szükséges (ld. 1Kor 12:12-27). A keresztény ember életének célja pedig külön kitűnik a szenvedésben, főként a ki nem érdemelt szenvedésben. A meg nem érdemelt szenvedés alkalmat ad arra, hogy Istent dicsőítsük, ahogyan ezt Pál is írja a második korintusi levélben: „legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12:9-10).
Az apostol életén túl a kereszténységben a szenvedés legfőbb példája maga Jézus Krisztus, aki a legnagyobb szenvedést vállalta magára. Kortársai számára érthetetlen okokból, kívülről talán értelmetlennek tűnő szenvedést viselt el – Jézus szenvedésének csak transzcendens kontextusban van értelme. Az ő szenvedése tette lehetővé, hogy ember és Isten megbékéljen, és az ő halála miatt bocsáthat meg nekünk Isten.
Ez a cikk egy, a megbocsátásról szóló sorozat része; az első cikk elérhető itt.
