„Bocsi” vagy „bocsánat” – naponta többször találkozunk ezekkel a szavakkal, vagy mások szájából, vagy mi magunk mondjuk, sokszor szinte már automatikus reakcióként. Ritkán, komoly helyzetekben használjuk az eredeti, teljes formáját a kifejezésnek: „bocsánatot kérek; bocsáss meg”. A megbocsátás gyakori jelenség az életünkben – mindenki találkozott már olyan helyzettel, amikor ő vágyott megbocsátásra, vagy bocsátott meg valakinek, aki vétett ellene.
Nem véletlen azonban, hogy a megbocsátás a vallás és a teológia kereteiben ilyen hangsúlyos: szinte minden nagy vallás alapkövei közé teszi a megbocsátásról szóló tanítást, nincs ez másképp a kereszténységnél sem. A keresztény hit alapja, hogy az ember bűnös, de Isten Jézus Krisztus kereszthalála által megbocsát, eltöröl minden vétket, és kapcsolatra lép az emberrel. Így a hittanóráktól kezdve a templomok szószékén át a Biblia lapjaiig az Istennel szemben elkövetett bűnök és az erre felelő isteni megbocsátás hangjait hallotta a mindennapok embere.
Az Ószövetség a világképébe egészen egyedi módon emeli be ezt a jelenséget: a megbocsátás egyedül Isten cselekedete, amely során az Úr eltörli az emberi bűnt. A megbocsátás aktusa a teljes felejtéssel egyenértékű, ahogyan a zsoltáros is fogalmaz: „Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg; kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram!” (Zsolt 25:7) Nincsen szó emberek közötti, interperszonális megbocsátásról, ez a tett egyedül Istennek van fenntartva.
Az Újszövetség lassan elkezdi megjeleníteni az emberi megbocsátás dimenzióját, de sajátos szóhasználattal. A legtöbbek által ismert Miatyánk imádság egyik mondata így hangzik mai magyar fordításunk szerint: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Mt 6:12) Az eredeti görög szöveg azonban szó szerinti fordításában ezt mondja „engedd el tartozásunkat, ahogyan mi is elengedjük azok tartozását, akik nekünk tartoznak”. A megbocsátás, mint tartozás elengedése az isteni megbocsátás gondolatát hordozza: mint teremtményei, tartozunk Istennek azzal, hogy Őt szolgáljuk és Hozzá igazodva éljünk – ezt ellenben nem tudjuk (néha nem is akarjuk) megtenni. Ezt a tartozást engedi el Isten, amikor megbocsát nekünk. Interperszonális relációban ez a következőképp fogható fel: a másik cselekedetei számomra valamibe kerültek; nekem ezért ő tartozik, de ezt még nem fizette meg. A megbocsátás aktusa során ezt a tartozást engedem el.
A fenti értelmezés mellett a másik kifejezés, amit az újszövetségi szövegek használnak, a megbocsátást a kegyelemmel hozza közeli kapcsolatba: „Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképen ti is” (Kol 3:13) Az itt használt „megbocsátani” ige eredeti jelentése szerint „ingyen, szabadon adni; szívességet tenni”. A megbocsátás ezen megközelítése kiemeli, hogy az meg nem érdemelt, a megbocsátó hatalmában áll, és nem tartozik hozzá kölcsönös válaszreakció.
Bár vallási közegben értelmezhető a megbocsátás a legkézenfekvőbben, a szekularitás talaján, emberi kapcsolatainkban is nagyon jelentős szerepet tölt be. A bocsánatkérés és megbocsátás végigkíséri életünket, és hatással van kapcsolatainkra, valamint mentális és lelki egészségünkre. A megbocsátásra való nyitottság kimutathatóan pozitív hatást gyakorol az emberi jóllétre, elősegíti a személyes, hosszútávú kapcsolatok létrejöttét és fennmaradását, hozzájárul a közvetlen közösségbe és a társadalomba való integrációhoz, valamint csökkenti a hosszantartó harag és megkeseredettség negatív hatásait. A megbocsátásban találjuk egy megromlott, ámde egykor értékes kapcsolat helyreállításának lehetőségét, a továbblépést, a másik ember jobb megértését. Aki hajlamosabb megbocsátani, annak stabilabb, hosszabbtávú kapcsolatai és párkapcsolata van, empatikusabb, és ritkábban jelenik meg nála az elkerülés vagy bosszúállás tendenciája.
Mivel azonban a megbocsátás fogalma a fentebb részletezett módon, szorosan Isten személyéhez kötődött, jogosan merülhet fel a kérdés: vajon létezhet-e megbocsátás Isten nélkül? Számos tanulmány kötötte össze a vallásosságot és a megbocsátásra, bocsánatkérésre való hajlamot; szociológiai kutatások kimutatták, hogy azok, akik nem rendelkeznek semmiféle vallási kötődéssel, kevésbé nyitottak a megbocsátásra. Az internalizált vallás, amely az Isten felé irányuló, együttműködő kapcsolati orientációt formált a személyben (vagyis az adott személy iránymutatást keresve Istenre néz, vágyik az Istennel valló közösségre, és megerősíti Isten jelenlétét az embertársaival való interakciói során) kimutathatóan növeli az egyes ember megbocsátásra való hajlamát, illetve azt, hogy ők maguk bocsánatot kérjenek vélt vagy valós hibák miatt.
Mi is hát a megbocsátás? Egyszerre szakrális és szekuláris jelenség – az elengedés, a megbékélés, a kapcsolat helyreállításának gondolata mind közel áll hozzá. Nincs jelenleg általánosan elfogadott definíciója a megbocsátásnak; van, aki úgy fogalmaz, hogy egy esemény, személy vagy csoport irányába érzett negatív válaszok csökkentése, és pozitív válaszok generálása; más azt mondja, hogy két ember között létrejövő esemény, amely során a vétkes fél bűntudatot tanúsít, mire a másik fél megbocsát a vétkesnek; ismét mások úgy fogalmaznak, hogy a megbocsátás egy személyen belüli, proszociális változás egy feltételezett vétkes felé, amely egy konkrét interperszonális kontextusban áll. Azt tudjuk, hogy a megbocsátásnak nincs sablonja – nincsenek kötelező formulái, specifikus elemei, amelyek minden alkalommal változatlanul jelennének meg. Sok olyan téma van, amely gyakran kíséri a megbocsátást – ezekre a cikksorozat következő részeiben térünk majd ki részletesen.
