Sajnos, a világon nincs tökéletes ember – éppen ezért emberek között nincs tökéletes kapcsolat sem. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor megbántanak minket, vagy mi bántunk meg másokat. Amikor két ember kapcsolata (barátság, szülő-gyermek kapcsolat vagy párkapcsolat) törést szenved, akkor általában mind a két fél kap sebeket – meg tudjuk találni, hogy miért van igazunk, hogy miért a másik a hibás. A másiktól várjuk a bocsánatkérést és a kapcsolat helyreállítását – a másik fél pedig a legtöbb esetben ugyanezt várja tőlünk.

A rendszerszemléletű pszichológia felismerései mentén azonban láthatjuk, hogy a kapcsolatban a két fél együtt van jelen, és közösen hozzák létre, együtt formálják a kapcsolatot – így a kapcsolatban bekövetkezett törést is valamilyen szinten együtt okozták. Kozma-Vízkeleti Dánielt idézve összefoglalhatjuk: a dolgoknak nem oka, hanem története van. Így például a házastársi hűtlenség: rá lehet mutatni, hogy ki a „hibás”, hogy ki tette meg a végső lépést; de az odáig vezető utat ketten járták be. A rendszerszemlélet nem lebeszél bennünket arról, hogy a kapcsolat egyik szereplőjét kiemeljük, és bűnbakká tegyük – ahogy ketten közösen alakították a kapcsolat történetét, úgy ketten kell dolgozni annak helyreállításán is. Ennek pedig az első lépése, ha felismerjük saját felelősségünket. 

Belátásunk, miszerint a működésünk nem volt célravezető, sőt sebző, nehéz érzéseket ébreszthet bennünk: bűntudatot, szégyent, félelmet stb. Mélyen gyökerező alapigényünk, hogy ne egyedül, izoláltan, hanem embertársainkkal kapcsolatban éljünk, és ezekben a kapcsolatokban szeretve legyünk. Amikor egy kapcsolat – általunk is - sérül, szembesülünk azzal, hogy az egyik legfontosabb alapigényünk ellen tettünk.

Bűntudatot és szégyent érzünk azért vagy azokért a tettekért, amik megsebezték a kapcsolatot. A szégyen a bűntudattól különálló érzés: míg a bűntudat az elkövetett tettre irányul, addig a szégyen a személyre. A bűntudat érzése a „rosszat tettem”; a szégyen érzése a „rossz vagyok”. A szégyenből fakadóan az ember vágyik arra, hogy elrejtőzzön, visszahúzódjon, vagy valamilyen formában elnyomja vagy feloldja ezt a nehéz érzést. A kapcsolat elvesztésére irányuló félelem, a szégyen és a bűntudat mind arra indítja a személyt, hogy megpróbálja minél gyorsabban helyreállítani a kapcsolatot, és visszatérni a szeretettség, a stabil kapcsolat biztonságába.

Ennek a helyreállításnak a módja a bocsánatkérés – de sajnos, van olyan bocsánatkérés, ami helyreállítás helyett csak tovább rombol. A destruktív bocsánatkérés is ugyanabban a szándékban gyökerezik – helyreállítani a kapcsolatot –, de megpróbálja kikerülni, „megúszni” a sebzettséggel járó nehéz érzéseket. A gyors, reflexszerű bocsánatkérés elnyomja a szégyen és bűntudat érzéseit, és egy huszárvágással a helyreállított kapcsolathoz akar visszatérni. Van olyan bocsánatkérés is, amely így hangzik: „sajnálom, de”. Így megpróbáljuk elkerülni a bűntudatot, és áthárítani a felelősséget; pedig a valódi bocsánatkérés nem a másik hibáinak felhánytorgatásáról szól.

A gyógyuláshoz vezető utat nem lehet surranópályán kikerülni; ha valódi helyreállítást keresünk, a nehéz érzéseket nem lehet megkerülni. Ha együtt tudunk maradni a nehéz érzéseinkkel, a bűntudattal, szégyennel és félelemmel, és hagyjuk, hogy innen induljon ki a bocsánatkérésünk, akkor ez a munkásabb út őszinte és mélyről fakadóhelyreállításhoz vezethet.

Nincs két egyforma bocsánatkérés: függ a felelősségünk mértékétől, a sérülés mélységétől, a másik fél válaszától. Ne akarjunk könnyen megúszni egy mély sebet, és ne emésszük magunkat hónapokig egy apróságon. Vannak horzsolások, amiket elég egyszer vízzel lemosni, míg más, mély sebek többórás műtétet, és hónapokon át tartó gyógyulást kívánnak. Van, hogy a bocsánatkérésünkre a másik fél nem tud azonnali megbocsátással válaszolni – a gyógyuláshoz idő kell. A bocsánatkérés nem egy varázsszó, amitől egy pillanat alatt minden helyrejön, hanem a kapcsolat helyreállításához vezető út eleje – amennyiben őszintén tudunk bocsánatot kérni.

Párhuzamokat találunk a Szentírásban is. Az első kapcsolati törést nem követte a mély, szívből jövő bocsánatkérés. Az első emberpár és Isten harmonikus kapcsolatban éltek egymással, mígnem Ádám és Éva tudatosan szembement Isten egyértelmű iránymutatásával. Amint rádöbbentek vétkük súlyára, szégyellni kezdték magukat, és elrejtőztek. Ahelyett, hogy megélték volna a bűntudatot, és elfogadták volna tettük felelősségét, megpróbálták kikerülni a nehéz érzéseket, és hárítottak: amikor Isten felelősségre vonta Ádámot, ő elkezdte hibáztatni Évát, Éva pedig a kígyóra mutogatott. Isten és ember kapcsolatában bekövetkezett törést azonban hibáztatással és elnyomott szégyennel nem lehetett helyrehozni.

Egészen más példát mutat Jézus és Péter kapcsolata: Jézus keresztrefeszítése előtt Péter, saját életét féltve háromszor is letagadta, hogy ismeri Jézust (Lk 22:54-62). Péter apostol egészen addig Jézus leghangosabb támogatója volt, pár nappal korábban vehemensen kijelentette, hogy soha nem tagadja meg mesterét (Mt 26:33), de árulása pillanatában mégis szembesülnie kellett emberi esendőségével. Azonnal megbánta árulását, és a sebet, amit tette a Jézussal való kapcsolatában okozott, a jóvátételre pedig később lehetősége is lett. Jézus, feltámadása után megjelent a tanítványainak, és külön elment Péterrel négyszemközt beszélni (Jn 2:15-19). A beszélgetés során háromszor megkérdezte tőle: „Péter, szeretsz engem?”, Péter pedig mindig válaszolt: „Te tudod, Uram, hogy szeretlek.” Amikor Jézus harmadszor is megkérdezte, Péter megszomorodott, bizonyára visszaemlékezett a háromszori tagadására – és ebben a bűntudatban és szégyenben válaszolt: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” Nem menekült el a bűntudata elől, nem kezdte el korábbi viselkedéséhez hasonlóan nagyhangon bizonygatni Jézusnak, hogy „az árulást nem is úgy gondolta” – szégyellve viselkedését, bűntudattal állt Jézus elé, és kész volt tenni a kapcsolat helyreállításáért.

Bocsánatot kérni nem egyszerű. Vágyunk arra, hogy kapcsolatban legyünk, vágyunk arra, hogy szeressenek bennünket, és amikor egy kapcsolat sérülést szenved, akkor félünk annak elvesztésétől. A gyógyulás az őszinte bocsánatkérésen át vezet, amikor meglátjuk a magunk felelősségét a sebzettségben, és az ebből fakadó nehéz érzések elől nem elbújunk, hanem hagyjuk, hogy velünk maradjanak. A gyors kerülőutak talán egyszerűnek tűnhetnek, de nem hoznak valódi helyreállítást. Akkor van esély gyógyulásra, ha menekülés helyett találkozunk a valósággal, és együtt tudunk maradni nehéz érzéseinkkel is.

Ez a cikk a megbocsátásról szóló sorozat része. Előző cikkeinket itt, itt, valamint itt olvashatja.