Egy szellemes, költői játékkal vezette be Alain Rey francia nyelvész a forradalom szó történetét feldolgozó kötetét. Arra hívta fel figyelmünket, hogy e szó francia változata, a révolution úgy kezdődik, mint az álom (rêve), majd a fejlődésre utal (évolue), és egy banális képzővel végződik. De rímel a szenvedély (passion), rombolás (destruction), lüktetés (pulsion), nemzet (nation), érzelem (émotion) és ész (raison) szavak francia megfelelőivel is.

A szó magyar megfelelőjében, a forradalomban is megtalálható (egy ékezet híján) az álom, akárcsak a forr ige, amelyből a nyelvújítás idején képezték, a „-dalom” képzővel. De felidézheti számunkra a gyógyulást jelző forrad igét,a dal főnevet és az ad igét, melyekről némi fantáziával eszünkbe juthatnak a forradalmak jótékony hatásai, lelkesítő indulói és nagylelkű akciói. Az orr, a lom és az alom szavakról pedig ugyanúgy megfeledkezhetünk, ahogy Rey sem említette meg a révolution-ra rímelő illusion szót, amely csalódást jelent.

De beszéljünk komolyan, s próbáljuk meg röviden összefoglalni, amit a forradalomról tudunk. A szó a latin revolvere kifejezésből származik, amely eredetileg „visszafordulást” jelentett, visszatérést egy korábbi állapothoz. Kopernikusz lengyel csillagász híres kötetének címe: De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól, 1543) minden bizonnyal hozzájárult a szó használatának elterjedéséhez. Az 1640 és 1660 közti angliai eseményeket egyetlen kortárs sem emlegette forradalomként. Az angol nyelvben a szó 1662-ben bukkant fel, amikor Clarendon earlje II. Károly visszatérését forradalomnak nevezte – vagyis visszatérésnek a dolgok természetes rendjéhez, amelyben a király a parlamenttel kormányoz. Az 1688—89-es angliai eseményeket ugyanezért keresztelték el „dicsőséges forradalomnak”. Úgy vélték, az abszolutisztikus és katolikus törekvésekkel megvádolt II. Jakab király volt az újító (akit ma forradalmárnak neveznénk!), és ellenfelei „forgatták vissza” az angol politikai rendszert a bevált hagyományoknak megfelelően. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy 1688—89-ben nagyon is jelentős újdonságokra került sor, s ennek hatására a „forradalom” szó jelentése lassan átalakult Angliában is.

Egy 1690-ben megjelent francia szótár még asztronómiai jelentést tulajdonított a szónak, de már hozzátette: „Így nevezik a világban lejátszódó, különleges változásokat is.” E jelentés erősödik fel a XVIII. század folyamán. Előbb csak zűrzavart, felfordulást értettek rajta – majd lassacskán beszivárgott a jelentésbe az „újítás” fogalma. Mivel a felvilágosodás korában egyre többen hittek a fejlődés, a haladás lehetőségében, bekövetkezett az a pillanat, amikor elfogadták, hogy e haladást erőszakosan fel is lehet gyorsítani. 1775-ben a lázadó amerikai gyarmatok még azzal vádolták a brit kormányt, hogy polgárháborút robbantott ki ellenük – a következő évben azonban már azt hangoztatták, hogy ők nem polgárháborút vívnak, hanem forradalmat, egy új világot hoznak létre a régi helyén. 

Az 1789-es francia forradalom végleg megváltoztatta a szó jelentését. Immár a teljesen új alapokon való fejlődés eszméjével, a civilizáció haladásával kapcsolódott össze. E szó immár radikális szakítást jelentett, szándékos politikai aktust, egy egész nép művét, dinamikus konfliktust a jó és a rossz, a haladás és a reakció között. 

Jack A. Goldstone, a virginiai George Mason Egyetem professzora 2014-ben megjelent könyvében így határozta meg a forradalom fogalmát: „Egy kormányzat erőszakos megdöntése tömeges mozgósítással… a társadalmi igazság nevében, új politikai intézmények létrehozása céljából.” Két összetevő fontossága vitathatatlan: erőszak és új intézmények létrehozása nélkül nincs forradalom. Ami a tömeges mozgósítást illeti, az arányokon el lehet vitatkozni, hiszen olykor egy aktív és agresszív kisebbség is előidézhet olyan változásokat, melyeket forradalminak tekinthetnek. A társadalmi igazságosság fogalma pedig a kor kultúrája, a társadalmi csoportok érdekei és a kormányzat által terjesztett ideológia függvényében ugyancsak rugalmasnak bizonyulhat. Mindazonáltal ha rövid definíciót keresnénk a forradalom számára, Goldstone meghatározása tűnik a legsikeresebbnek.

Mindezt azonban ki kell egészítenünk egy történész és két filozófus megjegyzéseivel. David Armitage, a Harvard Egyetem professzora arra hívta fel a figyelmünket, hogy bármennyire is próbáljuk elkülöníteni egymástól a polgárháborúkat és a forradalmakat, „az elfojtott igazságot újra fel kell fedeznünk: a legtöbb nagy, újkori forradalom lényegileg polgárháború… Először a késő XVIII. században jött el az a pillanat, amikor a kortársak szükségesnek érezték, hogy a polgárháborút megkülönböztessék az erőszakos átalakítást magával hozó politikai felfordulás másik kategóriájától: a forradalomtól… Ma már nyilvánvaló, hogy az a lap, amelyen az öntudatosan modern forradalmárok átírták a politikai változás forgatókönyvét, valójában palimpszeszt – s az új verzió alatt még nagyon is jól látható a római polgárháborúk történészeinek írása… Végül létrehozták a forradalom modern származástanát, a polgárháború azonban afféle kényelmetlen ős maradt, amelyet háttérbe szoríthattak ugyan, de sohasem lehetett eltüntetni.” Ez arra is választ ad, miért jutott el oly sok forradalom a diktatúráig és a terrorig: egy háborúban nem az győz, aki a leghumánusabb, hanem az, aki a legerőszakosabb.

Mivel a polgárháború lényege az erőszak, ezért érdemes felidézni, mit írt e jelenségről Hannah Arendt filozófus. „Az erőszak természeténél fogva instrumentális; mint minden eszköznek, irányításra és igazolásra van szüksége a kitűzött cél érdekében… Az erőszak igazolható is, de igazolása egyre kevésbé elfogadható, minél távolabb tűzi ki céljait a jövőben. Senki sem kérdőjelezi meg az erőszak használatát önvédelem esetén, mert a veszély nem csak nyilvánvaló, de jelen idejű is, és az eszközt igazoló cél is közvetlen… Ha a célokat nem érik el gyorsan, az eredmény nem csak vereség lesz, hanem az erőszak gyakorlatának bevezetése a politika világába. Az akció visszafordíthatatlan, s vereség esetén mindig valószínűtlen a status quóhoz való visszatérés. Az erőszak gyakorlata, mint minden akció, megváltoztatja a világot, de a legvalószínűbb változás egy erőszakosabb világ lesz.” Vagyis azok a sikeres forradalmak, melyek közeli, elérhető célt tűztek ki maguk elé, egy nemzet függetlenségét, egy új alkotmány létrehozását vagy egy zsarnoki hatalom megdöntését. Ha a forradalmi vezetők azonban távoli célokat, az emberi természet megváltoztatását vagy egy egészen új világrend kialakítását hangoztatták, akkor csak a terror és diktatúra meghosszabbításától remélhették uralmuk fenntartását.

Érdemes meghallgatnunk Roger Scruton brit filozófus véleményét is: „Legalább kétféle forradalom van, s amikor bálványozni kezdjük e szót, fontos feltenni a kérdést, hogy melyikre gondolunk. Az egyik példája az angol, 1688-as dicsőséges forradalom és az 1775—83-as amerikai forradalom, melyekben egy alapvetően törvénytisztelő nép megkísérli meghatározni és megvédelmezni jogait a bitorlással szemben. A másik példája az 1789-es francia forradalom és az 1917-es orosz forradalom, melyben egy elit elragadja a hatalmat egy másiktól, majd a terror uralmával szilárdítja meg helyzetét. E két jelenség között hatalmas a különbség, és nagy jelentőségű a számunkra…”  

Főleg a mi számunkra, magyarok számára, hiszen mind az 1848-as, mind az 1956-os magyar forradalom az első kategóriába tartozik. A polgárháborús szakasz rövid volt, közeli és elérhető célokért vívták, a viszonylag társadalmi egyetértés pedig feleslegessé tette az erőszak huzamosabb ideig való gyakorlását, a terror és diktatúra bevezetését. Nyugodtan ünnepelhetjük forradalmaink évfordulóit – semmi közük Robespierre, Lenin vagy Mao Ce-tung forradalmaihoz.