A német szövetségi parlament összetételét meghatározó választási rendszert hosszú időn át példaértékűnek tekintették. Az alapvetően arányos választási rendszer megfelelt annak a dogmának, hogy a parlamenti frakcióknak a pártokra leadott szavazatok arányait kell tükrözniük. Mindemellett „személyhez köthető” is volt, merthogy a képviselők felét a választókerületi többséggel választott jelöltek adták. Mindemellett a nagyobb pártok a választókerületben alulmaradt jelöltjei a tagszervezetekben „helyi képviselőként” viselkedtek. Ez biztosította a közeli kapcsolatot a polgárokkal, ami nélkül a népképviselet nem lehet élő kapcsolat a nép és a képviselői között.
Az évtizedeken át működő egyensúlyt az arányos és a személyes választási rendszer között két körülmény zavarta meg: egyrészről az, hogy a választók első sorban már nem az uniópártoknak (CDU/CSU) vagy a szociáldemokratáknak adták a szavazataikat, hanem gondoskodtak arról, hogy a Zöldekkel, a PDS kommunista utódpárttal és a szélsőjobb AfD-vel már hat frakcióból álljon a Bundestag. Ezzel az elaprózódással egyre inkább valószínűbbé vált, hogy a csak regionális szinten erős partok több választókerületet nyernek el, mint amennyi a pártlisták országos szavazati arányai szerint megilletné őket.
A hárompárti kormánykoalíció szándékai
Mivel ez mindenek előtt a CSU-nak és ezzel a két uniópártnak kedvezne, ezért a baloldali pártoknak egyáltalán nem tetszettek az ebből eredő ún. túllógó, valójában az arányosságot biztosítani hivatott mandátumok. Ezért is járultak hozzá azon, mára széles körben elterjedt meggyőződés kialakításán, miszerint kizárólag az arányos népképviselet lehet demokratikus. A britek és amerikaiak szemében ez pusztán ideológiának tűnhet, hiszen náluk csak az számít, hogy melyik jelölt nyert a választókerületében. Náluk a mandátum kivívásnál teljességgel mellékes, hogy ezt az összes szavazat mekkora hányadával érték el. Elméletileg egy, a szavazatok országosan 51 százalékát begyűjtő, párt a parlamenti mandátumok 100 százalékát is megkaphatná, ha történetesen az összes választókerületi egyéni jelöltje 51-49 százalékos arányban győzné le a választókerületi ellenfelét.
Németországban azonban az alkotmánybíróság előírta, hogy a „túllógó mandátumokat” egy bizonyos szám felett a többi pártnak juttatott kiegyenlítő mandátumokkal kell ellentételezni. Egy elaprózódó pártstruktúrában ez azt eredményezi, hogy nagyobb lesz a parlament. Ez nem csak többe kerül, hanem jócskán nagyobb koordinációs feladatot is jelent. Legfőképpen azt látjuk, hogy így sokkal több „listás képviselő” jut be a Bundestag-ba, akiknek inkább a pártszervezetek, semmint a polgárok kegyeit kell keresnie.
Természetesen ésszerű lenne, ha többé-kevésbé stabil létszámú lenne a parlament, sőt sok éve vitatkoznak is már ennek gyakorlati megvalósításán. Viszont senkinek sem fordult meg a fejében mindezidáig – mint ahogy a hárompárti koalíció most teszi– hogy a hatalmat ily arrogáns módon gyakorolva vágjon rendet a politikai versenytársai között. A pártlistára adott szavazatokkal nem alátámasztott egyéni mandátumok megvonásával, valamint a csupán regionális szinten erős pártokat három egyéni mandátum kivívásával megillető összes listás mandátum lehetőségének a megvonásával a kormány megbízhatóan kiírja a Baloldali Pártot és nagy valószínűséggel a CSU-t az országos jelentőséggel bíró pártok sorából.
Mivel pedig a liberális FDP fennmaradása folyamatosan veszélyben forog, csupán a Zöldek, a szociáldemokrata SPD, a CDU és az AfD maradna az országos politikai porondon. Ameddig pedig a CDU és az AfD összefogását is meg tudják akadályozni, garantált a zöldek és az SPD hatalmi pozíciója a többséget szolgáltató CDU segedelmével. Ritkán fordult elő, hogy ilyen brutális hatalmi politikát folytassanak a nem baloldaliak ellen.
Alternatív reformelképzelések
Az egyéni és arányos választási rendszer és a többé-kevésbé állandó méretű parlament egyidejű megvalósítására pedig más kitűnő lehetőségek is kínálkoznak. Egyrészről az eddigi baden-württembergi tartományi választójogot is át lehetne ültetni az országos választásokra. Ebben az esetben a választónak egyetlen szavazata lenne, amellyel a választókerület jelöltjét választhatja meg. Tartományi szinten viszont az alulmaradt jelölteknek juttatott kompenzációs mandátumok kiosztásával olyan összetételt érnének el a Bundestagban, amely a tartományi listás szavazatok tekintetében arányos és mindenek előtt egyénileg választott képviselőkből áll. A politikai baloldal nyomására azonban ezt a rendszert szüntették meg Baden-Württembergben annak érdekében, hogy legyenek listás képviselőik itt is. A pártlisták útján ugyanis kvóták révén lehet előírni a választóknak, hogy a jövőben további kibúvó nélkül milyen arányban képviseljék őket nők és migránsok.
Másodsorban egy „árkos választási rendszert” lehetne bevezetni. Ideális esetben ekkor a képviselők felét személyek közötti választással határoznák meg, a másik felét pedig arányos szavazással. A képviselők száma a parlamentben ebben az esetben állandó lenne, mert a pártpolitikai arányosságra éppenséggel pont ugyanúgy nem törekednének a parlamentben, mint az ősi angol és amerikai demokráciában.
Másrészről viszont igenis elő lehet irányozni, hogy a választókerületekben alulmaradt jelöltekre leadott és a mostani német választási jog szerint „elveszett” szavazatokat az alulmarat jelölt pártlistás szavazataihoz csapják, mert így beleszámítanak a listás szavazatok arányos kiosztásához. A méltányosság érdekében éppen ugyanígy kezelnék akkor azokat a szavazatokat is, amelyeket az adott választókerület elnyeréséhez konkrétan szükséges szavazatszám felett adtak le a nyertes jelölt pártjára. Egy ilyen, a veszteseket és nyerteseket egyaránt ellentételező árkos választási rendszer, amelyben egyetlen egy szavazat sem marad politikai jelentőség nélkül, szintén vállalható választási rendszer lehet, ami mellesleg sokkal kevésbé méltánytalan, mint az, amit a német hárompárti többség frissen jóváhagyott.
