E feszültségek nem kell, hogy romboló feszültségek legyenek; helyesen kezelve alkotó, teremtő feszültségekké válhatnak – ami a társadalmi békének az egyik kulcskifejezése, kulcsfogalma. Pontosan e feszültségek szükségesek ahhoz, hogy a társadalmi mezőben föllépjen és végbemenjen az értékek és az eszmék szabad áramlása.
A béke mint a világ alapállapota és célja
Istennek az egyik alaptulajdonsága, hogy „az Úr béke” – ahogyan a Bírák könyve (6,24) fogalmaz. Az a béke, amelyet a teremtéskor kap a világ, Isten egyik lényegi jellemzőjét származtatja át a világba: ingyenes ajándékként, egyszersmind megvalósítandó, majd fönntartandó föladatul.
A szentírási teremtéstörténet – ahogyan általában a vallásokban a teremtéstörténetek mint összefüggő műfaj – egy axiologikus, értékelméleti elbeszélés: vagyis, úgy meséli el a múltat, mintegy visszavetítve, hogy annak következményeként ismerjük föl a jelen értékeit, magát az emberi léthelyzetet.
A teremtett világ, amely visszatükrözi Istennek a fönségét és a dicsőségét, egyszersmind alapvető célként tételezi a békét mint a saját, tulajdonképpen természetes állapotát, alapállapotát – ahogyan ma mondanánk, ez a default. A teremtett világ ugyanis egy nagy egészet alkot, amely egység összhangban áll önmagával. Isten jónak teremti a világot, és ekként ismeri föl és el, amikor először végigtekint rajta (lásd a Teremtés könyvét 17,1).
Ezt az épséget, egészlegességet, kerek mivoltot, integritást; és az összhangot, harmóniát; valamint a jóságot nyeri mintegy vissza majd a világ, amikor beteljesedik, és új Ég lesz és új Föld. A béke tehát egyszerre kiindulópontja és végcélja a teremtett rendnek.
A béke isteni rendjét az embernek a szabad akarati döntése változtatta meg: a világ kizökkent az eredeti kerékvágásából (e kizökkentség jelenti egyébként Buddha alapfölismerését is, lásd a legelső törvényének a megfogalmazását: „A világ kizökkentség.”). A diabolosz, a megosztó (ez a szó eredeti, görög jelentése) munkája következtében az ember és a világ megismerte a viszályt, a konfliktust és a megosztottságot.
A testvérgyilkosságban elkezdődő személyközi erőszak és viszály (Teremtés könyve 4,1–16) hamarosan átterjedt a társadalmi viszonyokra is (Teremtés könyve 11,1–9). A szentírási teremtéstörténet szerint ez tehát a béke és a viszály természetjogi sorrendisége, és az erőszaknak az eredete a nagyvilágban.
Első feszültség:
Az idő a tér fölött áll
Először is, feszültség áll fönn a teljességre törekvés és az ésszerű korlátok között. A társadalomban az idő szempontja távlatot ad, megnyitja a látóhatárt (akár örök távlatot és végtelen látóhatárt is); a percnek és a pillanatnak a szempontjai pedig az ’itt és most’-ra figyelmeztetnek, hogy egy adott helyen járunk egy megadott időben.
Nem szabad elvesznünk a távlati idők végtelen látóhatárában, hanem itt és most kell helytállnunk, például megvalósítanunk a békét és a közjót. Ugyanakkor, a pillanatnyiság térhez kötöttsége sem szabad, hogy elvegye előlünk a tágabb időhorizontok történelmi, akár üdvtörténeti távlatait.
A politikai vezetőknek gyakorlati szempontok miatt egyszerre kell engedelmeskedniük a például négyéves választási körkörösségek ütemének, a közvetlen hasznok begyűjtése és a politikai terek birtoklása parancsainak; de mindig nagyobb távlatú jövőképek szolgálatába kell állítaniuk a döntéseik irányát, a dolgok sokkal több időt igénylő, hosszútávú folyamatait. Mert az idő a tér fölött áll.
Második feszültség:
Az egységet teremtő közösségvállalás legyőzi a viszályt
Másodszor, a viszály a közélet egyik alapeleme, alapegysége, és az ügyes vezető jól határozza meg a konfliktusok terét, és uralja a viszályt. Maga egy viszály is feszültséget teremt, amely lehet akár teremtő feszültség is; illetve több viszály egy politikai mezőben maguk is feszültségben állhatnak egymással, meghatározhatják egy politikai feszültségtér jellegét, arculatát.
A vezetők föladata, hogy elviseljék a viszályt, megoldják a belőle adódó kézzelfogható helyzeteket, és az egész feszültséget egy új folyamat összekötő láncszemévé alakítsák.
A társadalmi tanítás egyik alapelve a közösségvállalás, a szolidaritás. Úgy kell fölvállalni a viszályokat, hogy megmarad az ellenkező oldalon álló személlyel vagy csoporttal a közösségvállalás. A szolidaritás, összetartozás érzését általánosan erősíti a másik fél emberi méltóságának az állandó tudatosítása, amely legmélyebben a közös istenképmásiságunkon alapszik.
A béketeremtő közösségvállalás egyfajta történelmet kovácsoló stílussá válik, éltető (és nem mérgező) közéleti környezetet teremt. A viszályokat úgy érdemes egy magasabb szinten föloldani, hogy azért megőrződjék vagy újjászülessék a bennük föllelhető értékes, teremtő feszültség. Tétel és ellentétel egy magasabb szinten összetétellé szelídül, megalkotva és fönntartva a kiengesztelődött különbözőségek egységét. Végül az emberek között egységet teremtő közösségvállalás legyőzi a viszályt.
Harmadik feszültség:
A valóság fontosabb az eszménél
Hagyományosan, a platóni eszmetan nehéz föladatok elé állította a keresztény teológiát, amely különböző korszakaiban gyötrően vívódott idealizmus és realizmus között. A társadalmi tanítás szintjén azonban semmi másból nem érdemes kiindulnunk, mint a híres keresztény realizmusból.
A teremtett valóság egyszerűen csak van, függetlenül az embertől, míg a közéleti eszméket az emberek maguk dolgozzák ki – természetesen nem isteni minták, mintázatok nélkül. Valóság és eszme nyilvánvalóan egyaránt fontosak, és teremtő feszültségben állnak egymással.
Nagy kísértés a politikai és a társadalmi életben, hogy tagadjuk az eszméket, és föloldódunk a pillanatnyi csatározások múló szempontjai közt, jelenségek áradatával sodortatva. Ennél is nagyobb kísértés azonban – és a keresztények számára sajnos különösen is –, hogy a valóságot tagadó világnézetek, ideológiák hálójába gabalyodnak, angyaliasított tisztaság-elveket erőltetnek, nem reális, hanem csak formális elveket hangoztatnak, életidegen erkölcsi rendszereikből kivonják a jóságot, a megbocsátást és a szeretetet, szellemi dolgokról beszélnek bölcsesség nélkül.
Az igazi kereszténydemokrácia tehát a keresztény realizmus talaján áll, tiszteli a teremtett dolgokat, okosan számol a valósággal, és nem manipulálja azt. Nem véletlen, hogy a konzervativizmus – hogy egy másik, némileg rokon politikai eszmerendszert is behozzak – manapság pontosan a realizmus központi fogalmával határozza meg magát: hűség a valósághoz, a valódi dolgok értékének szerves megőrzése a kitalált, utópikus dolgok uralmának erőltetése helyett. Hiszen a valóság fontosabb az eszménél.
Negyedik feszültség:
A világméretű egész több, mint a helyi érdekű rész
Az utolsó feszültség a világméretű, a globális, valamint a helyi érdekű, a lokális között áll fönn. Mint minden feszültség esetében, mindkettő szempont természetesen érték.
A két szélsőséget kerülnünk kell: nem szabad sem elvont egyetemességben élni az életünket, de nem is szabad elvesznünk önmagunkban, bezárkózott remeteként tengődnünk a Föld azon kis szegletének kultúrájában, ahová születnünk és tartoznunk adatott.
A gyökereinket a saját kultúránk termőföldjébe eresztve tudunk egyénként és közösségként fává terebélyesedni; és a termő, gyümölcsöt hozó fa békéje teszi lehetővé, hogy tágabb kitekintésünk legyen, akár az egész emberiség javára figyelemmel lévő.
A szeretet rendje egyközéppontú, koncentrikus körökben rendeződik el, ahol a felelősségünk a tőlünk fönnálló távolsággal fordítottan arányos: sokkal nagyobb a hozzánk közelebb álló, jobban ránk utalt embertársaink felé.
A világméretűvé válás, a globalizáció folyamata éppen most jut el oda (atomfenyegetés, éghajlati és pénzügyi válság, túlnépesedés), hogy a globális, planetáris nézőpont elengedhetetlen szükségletté vált, bizonyos kérdéseket csak ilyen szemlélettel lehet és szabad megoldani.
De a népek és a nemzetek egysége és közössége olyan kell, hogy legyen, hogy benne ne veszítsék el a sajátosságaikat, a jellegzetességeiket, az eredetiségüket, az ízüket. Még akkor is, ha a világméretű egész több, mint a helyi érdekű rész.
Ez a négy teremtő feszültség, amelyeknek mindkét elemét értékként tételezi, ismeri el és állítja elénk az Egyház társadalmi tanítása, de ahol a két elem között egyszersmind értékválasztást, alá-fölérendeltséget, rangsort is megállapít, hogy ezáltal megvalósulhasson a társadalmi béke.
