A 2020-as év kettős emberi jogi évfordulót fémjelez Európában. A hazánkat felölelő tágabb integráció, a földrajzi Európa nemzetközi jogi kereteit meghatározó Európa Tanács Római Egyezményét az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről (EJEE) 1950 novemberében fogadták el, míg az Európai Unió ilyen tárgyú dokumentumát, az ún. Alapjogi Chartát, 2000-ben a Nizzai Európai Tanácson. Ezzel mindkét integráció számára külön dokumentum összegzi azokat az univerzális jogi standardokat, amelyeket a tagállamoknak figyelemmel kell kísérniük belső jogalkalmazásuk során az emberi jogok védelmében.
Az EJEE-t és az annak végrehajtását ellenőrző strasbourgi bíróságot (Emberi Jogok Európai Bírósága, EJEB) sokkal többen ismerik Európában, mint az EU hasonló dokumentumát. Ez a Charta. A kifejezés első emberi jogokkal összefüggő használata a közjogtörténetben I. Földnélküli János uralkodása idejére tehető az akkori Angliában, 1215-re. Az akkor elfogadott Magna Charta Libertatum, vagyis nagy szabadságlevél, a nemesek partikuláris előjogait, privilégiumait összegezte, és a tudomány ezt tekinti az emberi jogok fejlődéstörténete origójának. E privilégiumok a kevesek előjogaiból alakultak át fokozatosan olyan jogokká, amelyek idővel az egyes nemzetek alkotmányaiban, mint partikuláris alkotmányos alapjogok is megjelentek.
Ha már itt tartunk, a nemzeti alkotmányok körében is előfordul, hogy az alkotmányozó az alkotmányos alapjogok szabályozását egy külön ún. Charta keretében rögzíti. Az 1991-ben a rendszerváltást követően elfogadott cseh alkotmány részeként létrejövő Alapvető jogok és szabadságok chartája is jó példa erre, amely így az alkotmány államszervezeti részeivel együtt szerves része a nemzeti alkotmányjognak és határozza meg egy ország alkotmányos rendszerének működését és így a nemzeti alkotmánybíróságok tevékenységét az egyéni alapjogok védelmében.
Az Európai Unió Alapjogi Chartája azonban hosszú idő után vált európai alkotmányjog szerves részévé és meghatározó dokumentumává. Az ezredfordulón történt elfogadását követően csaknem 10 évvel később, a Lisszaboni Szerződés hatálybelépésével egyidőben (2009) vált jogilag kötelező erejűvé az EU intézményei és tagállamai számára, addig pusztán politikai kötőerővel rendelkezett.
Számos alkotmánybíróság (pl. Ausztria) ténylegesen, döntő szempontként támaszkodik arra (az uniós jog abszolút elsőbbségét az uniós jogból levezetve és elismerve), míg mondjuk hazánk alkotmánybíróságának gyakorlatában a Charta inkább referenciaként vagy a határozatokhoz fűzött „kisebbségi véleményekben” (párhuzamos indokolás, különvélemény) jelenik meg.
Ennek egyik lehetséges oka a magyar jogban – tekintettel az Alkotmánybíróság (AB) uniós joghoz fűződő viszonyának egyes kérdéseire is – az, hogy a Charta alkalmazásáról szóló rendelkezés (Charta, 51. cikk) szerint azok címzettjei az uniós intézmények és a tagállamok „amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Ennek megfelelően saját hatáskörükben és a Szerződésekben az Unióra ruházott hatáskörök korlátain belül tiszteletben tartják az ebben a Chartában foglalt jogokat és betartják az abban foglalt elveket, valamint előmozdítják azok alkalmazását.” A kulcsfontosságú kifejezés ebben – többek között – a „hatáskörök korlátain belül”. A magyar Alkotmánybíróság (AB) például tehát azért nem hivatkozik közvetlenül az előtte fekvő ügyek eldöntése során a Charta alapvető jogokat védő rendelkezéseire, mert hatáskörei annak eljárását az Alaptörvény védelméhez kötik. Az AB eljárásában az egyéni alapjogvédelmet biztosító ún. alkotmányjogi panasz intézménye az Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét (Abtv. 26-27. §§-ok) állapíthatja meg, és a bíróság által hozott bírói döntés Alaptörvénnyel való összehangját, pontosabban annak érdemi alaptörvény-ellenességét állapíthatja meg. Európaszerte az ilyen és hasonló hatásköri korlátok (vagy az uniós joghoz való hasonló viszony) miatt fordulhat elő, hogy a Charta rendelkezései nem közvetlenül érvényesülnek és határozzák meg a nemzeti, tagállami alkotmánybíróságok ítélkezését.
A Charta idei 20. születésnapja alkalmából tehát hasonló kérdések foglalkoztatják Európa közjogászait a tagállamok alkotmánybíróságainak a Chartához való viszonyáról. A kérdést fentebb pusztán a magyar szabályozás egyik lehetséges értelmezése alapján válaszoltuk meg, a vita természetesen a Charta kötőerejéről továbbra is foglalkoztatja a tudományt. Hatása az Európai Unió alapjogvédelmi rendszereire kétségtelen, és ebben a formájában kicsit olyan, mint Vajda örökérvényű versében „a Montblanc csúcsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél.” A kérdés az, hogy ezek a kérdések vajon húsz év múlva is velünk lesznek-e még. A Charta küldetése – ahogy az preambulumában is olvasható -, hogy az EU-s integráció szintjének csúcsán megerősítse „azokat a jogokat, amelyek különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményből, az Unió és az Európa Tanács által elfogadott szociális chartákból, valamint az Európai Unió Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek.” Ez pedig már az ún. emberi jogi konvergencia területére tereli a vitát, amely az európai regionális jogvédelmi rendszerek közötti kapcsolatra összpontosít. Ez azonban már nem csak a Chartához és annak idei 20. születésnapjához köthető.
A szerző az MCC Közjogi Műhelyének vezetője, valamint 2015-2020 között az EU Alapjogi Ügynökség Igazgatótanácsának tagja volt és vett részt az Alapjogi Charta alkalmazásával összefüggő döntések meghozatalában.
Borítókép: cvce.eu
