Az utóbbi évben sok szó esett a német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP döntéséről, amelyben egy uniós aktust „ultra vires”-ként (hatáskör-túllépésként) minősített, és ezzel kivívta az Európai Bizottság ellenszenvét, amely kicsit több mint egy hónappal ezelőtt kötelezettségszegési eljárást is kezdeményezett az ország ellen.      

Ez a német döntés sokakat, talán okkal, meglepett, Lengyelország esetében azonban az „EU-ellenesnek”, euroszkeptikusnak minősített politikai nézőpont már régóta a közbeszéd tárgya. Ebbe a sorba illeszkedik ez a döntés is, amely a lengyel igazságszolgáltatás tágabb témakörében a bírák fegyelmi felelősségének kérdésével foglalkozik, a legfelsőbb bíróságról, a nemzeti igazságszolgáltatási tanácsról, és a rendes bíróságok szervezetéről szóló törvény kapcsán, és állapít meg ideiglenes intézkedést a lengyel fegyelmi tanács által hozott döntések végrehajtásának felfüggesztésével kapcsolatban. Az üggyel kapcsolatos jogi vitát egyébként alkotmányjogi szempontból még az is érdekessé teszi, hogy a lengyel álláspontok is megoszlanak a tekintetben, hogy az EUB végzése által érintett fegyelmi tanácsok jogi értelemben vett bíróságnak minősülnek-e egyáltalán, illetve hogy azok a lengyel alkotmány értelmében jogszerűen felállított különleges bíróságok-e. Ez a kérdés azonban a jelen írásnak nem tárgya.

A Brexit árnyékából kiszólva egyes nyugati sajtóorgánumok az írásunknak apropót szolgáltató döntést már egyenesen jogi ’Polexit’-ként, azaz az Unióval való lengyel jogi szakításként aposztrofálják hivatkozva a hivatalából április hónapban felmentett lengyel ombudsman, Adam Bodnar szavaira.

E kissé talán korai – bár indokolatlan – „vészcsengő” azért is szól      egyre hangosabban Lengyelország esetében, mert egy másik, még eldöntetlen ügy is a bíróság előtt fekszik, amelyben döntés még e héten várható. Ennek tárgya lengyel kormány azon indítványa, amelyben a nemzeti alkotmányjog uniós jog feletti elsőbbségének tárgyában vár állásfoglalást a lengyel alkotmányértelmezőtől. Ez erősíti fel tehát a mostani döntéssel kapcsolatos európai és nemzetközi visszhangokat, de ettől függetlenül is – a fentiek fényében – joggal tehetnénk tehát fel a kérdést, amelyet a magyar miniszterelnök is nem olyan régen megfogalmazott: „Mi történt a mi Európai Uniónkkal?”

Az Európa jövőjéről szóló konferenciasorozatnak természetesen az uniós és tagállami intézmények viszonyáról, valamint az uniós jogi szervezőelveknek – így az uniós jog elsőbbségének vagy akár a szubszidiaritásnak – a jövőképéről is szólnia kell, főleg ha az ember hasonló döntésekkel találja szemben magát.

E ponton viszont tegyünk kitérőt annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy miért is merül fel a konfliktus, és miért kell egyáltalán, hogy az uniós jog elsőbbséget élvezzen?

Az általános vélekedés szerint a közvetlen hatály elve biztosítja, hogy az uniós jog leszűrődjön a tagállami jogrendszerekbe és a belső jogalkalmazásba. A megfelelő működéshez azonban ez nem feltétlenül lenne elegendő és biztosítani kell azt is, hogy ezek az eltérő tartalmú tagállami jogszabályokkal szemben is érvényesülhessenek, hogy ne kerülhessen sor “szórt jogalkalmazásra”. Az elv nem újkeletű, jóval a jelenlegi EU megszületése előttre vezethető vissza, amikor is a Costa kontra E.N.E.L. ügyben a mai EUB elődje 1964-ben kimondta a közösségi jog elsőbbségét,. Pár évvel később 1970-ben az Internationale Handelsgesellschaft ügyben pedig kijelentette, hogy a tagállamok a közösségi jog diszkriminatív, szelektív értelmezése okán saját alkotmányos berendezkedéseikre nem hivatkozhatnak. Mindez azonban Lisszabon után sem emelkedett “szerződéses rangra”, sőt az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSz) 4. cikk (2) bekezdése az alkotmányos berendezkedések Unió általi tiszteletét rögzíti a nemzeti (szakirodalomban alkotmányosnak nevezett) identitás később részletezett klauzulájában.

A “szuverenitásegyesítő” Unió hatásköri megközelítésében viszont egy más szempontból merülnek fel jogos kérdések: amikor az uniós jog valamely szelete nem a Szerződésekben lefektetett kizárólagos, vagy akár megosztott hatáskörök (a jelen ügyben: igazságszolgáltatás) egyikére vonatkozik, akkor miért kellene elsőbbséget biztosítani ezen uniós jogi aktusnak egy eltérő tartalmú tagállami jogszabállyal szemben? Így az elsőbbségre vonatkozó alkotmányossági viták kapcsán eljutunk azon kérdésig is, hogy egyáltalán kinek, milyen szervezetnek, vagy intézménynek van joga, hatásköre eldönteni, hogy az uniós jog elsőbbsége milyen mértékben és esetekben érvényesüljön a nemzeti alkotmányokkal és a tagállami jogszabályokkal szemben.

Lévén az európai integráció és így az Európai Unió is a tagállamok közös akaratának eredményeként jött létre, így kevéssé igazolható az, hogy ebben a kérdésben az EUB, vagy a Bizottság hozzon döntést. Amennyiben ugyanis kijelentjük, hogy az uniós jog minden esetben elsőbbséget kell, hogy élvezzen a nemzeti joggal szemben, úgy egyszerre annak a hegemonista törekvésnek is helyt adunk, hogy az uniós jogalkotás minden területre kiterjedően kötelező szabályokat hozhat, amely erősen szembe megy az az egység a sokféleségben jelmondattal.

A végső kérdés tehát az, hogy milyen irányt tartanánk az Unió és annak tagállamai számára előnyösnek? Hogy képzeljük el az EU jövőjét?

Már a német PSPP döntés kapcsán is megjelentek olyan hangok az uniós intézményrendszer részéről, amelyek egyenesen az uniós jog elsőbbségének alkonyaként definiálták azt, bár ezidáig komolyabb utórezgése nem igazán volt a 2020. májusi döntésnek. Sajnos e lengyel döntés szövege még nem ismert, így minden híradás az első sajtóreakciók narratívájára és rezdüléseire épít, amelyek igen sokfélék. Egy kis távolságból szemlélve a problémát azonban pár dolgot célszerű leszögezni.

Az EUSz 4. cikkének fentebb is idézett (2) bekezdése több fordulatban is rendelkezik a nemzeti identitás, és az ahhoz inherensen kapcsolódó alkotmányos és politikai berendezkedés, valamint a lényegi (alapvető) állami funkciók Unió általi tiszteletben tartásáról. Egy szigorúan szövegkötött értelmezésben, az igazságszolgáltatási rendszer egy állam politikai és alkotmányos berendezkedésének része, hiszen az adott állam alkotmánya határozza meg az állami intézményrendszer szintjeit, működését, és ad felhatalmazást a részleteket szabályozó jogszabályok megalkotására. Ezen olvasat rávetítése az EUSz idézett szakaszának másik fordulatára azt a megállapítást eredményezi, hogy amíg az Unióra nem államként tekintünk, addig az azt alkotó tagállamok lényegi állami funkcióit, lásd nevesül a jelen lengyel ügy alapját is képező igazságszolgáltatási rendszert és annak állam általi szabályozását, köteles tiszteletben tartani. (Erre vonatkozóan lásd a lengyel kormány álláspontját is, az EU Bírósága által hozott végzés 26. pontjában.)

Az imént az igazságszolgáltatással, mint alapvető állami funkcióval kapcsolatban kifejtettek kapcsán fogalmaz magyarul úgy a lengyel AB-határozat egyik idézett fordulata, hogy a „lengyel bírók nem válnak az EU Bíróságának bíráivá az uniós jog alkalmazása körében”. Ez az állítás bár semmitmondó és triviális, ettől függetlenül igaz is, hiszen az uniós jogot a nemzeti bíróság előtt eljáró, nemzeti szabályok szerint kinevezett nemzeti bírák által levezetett eljárásban kell alkalmazni, és pusztán csak az ezzel az alkalmazással kapcsolatos uniós jogi kérdés esetén merül egyáltalán fel ezen bírák, bíróságok és eljárások kapcsolata az EU Bíróságával (az ún. előzetes döntéshozatali eljárások kapcsán). Ebben az esetben azonban nem ilyen eljárásról beszélünk, hanem olyanról (kötelezettségszegés), amelyben a lengyel kormányt azzal citálta az Unió Bírósága elé az Európai Bizottság többedik alkalommal, hogy a C-791/19. sz. ügyben, hogy megsérti az uniós jogból származó kötelezettségeit.

A kérdés itt valójában az, hogy az alkotmány (és az általa meghatározott politikai és alkotmányos berendezkedés) felsőbbségét vagy az uniós jog elsőbbségét védelmezzük.

Kukorelli István gondolatai szerint – az előbbi vonatkozásban – az Unióban helye van a szuverenitást védő filozófiának is, de a tagállami és az uniós jogrendszer egymást formáló hatásmechanizmusainak kétirányúaknak kell lenniük, mert – véli Kukorelli – így leszünk csak a helyünkön Európában.

Egy találó című Babits vers („A gazda bekeríti házát”, 1925) sorait idézhetnénk még, amely hűen leírja a helyzetet: „Léckatonáim sorban állnak már, pici földem a földből kikerítve, könnyü szál dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan igazságukban; ők a törvény, ők a jog, erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, s jel hogy vagyok.”

Az egymást formáló kétoldalú hatásmechanizmusok velejárója persze az is, hogy az állami „léckatonák” (a nemzeti alkotmánybíróságok) hol halkabban, hol hangosabban jelzik, „hogy vannak”, és „kikerítik a földből” az őket joguk szerint megillető területeket: védelmezik az alkotmányt és azon alapvető, lényegi állami funkciókat, amelyek felett az elsődleges rendelkezés joga az államok alkotmányos berendezkedését szabályozó állami intézményekhez és döntéshozókhoz kapcsolódik. A kérdés az, hogy az egyik vagy a másik oldal mennyire veszi komolyan ezeket a jelzéseket és mennyiben hallgat ténylegesen azokra, egy ütközésnél ugyanis – a fizika egyszerű törvényei alapján – az ütköző tárgyak sebessége összeadódik. Egy ilyen hévvel fokozódó jogi vitában pedig egy ilyen ütközés Lengyelország számára nem jelent feltétlenül jót (és persze ezáltal az Unió számára sem).

Borítókép: shutterstock.