Tartalmi összefoglaló Magnus Henrekson „Top-down versus Bottom-up Entrepreneurship Policy” című, az V. Vállalkozáskutatási Konferencián elhangzott kiemelt előadásáról (Budapest, 2024. november 21.)
-
A felülről vezérelt állami iparpolitikák a nyolcvanas évekig világszerte divatosak voltak. Gondoljunk csak az államilag irányított acéliparra, gyógyszeriparra, országonként különböző meghatározó nemzeti nagyvállalatokra. A kiemelt vállalatokkal kapcsolatosan felmerült nehézségek következtében azonban megváltozott a fejlett országokban a közgazdasági gondolkodás, és a kilencvenes évekre a piaci elveken alapuló, alulról építkező gazdaságpolitikák tekintetében alakult ki konszenzus. A pénzügyi válsággal ez felbomlott, a közgazdászok, politikusok többsége ismét arról van meggyőződve, hogy napjaink kihívásait csak állami, vagy államok feletti beavatkozásokkal tudjuk hatékonyan kezelni.
Pedig napjaink kríziseinek jelentős részét is politikai döntéseknek köszönhetjük. A subprime pénzügyi válság közvetlen előzménye a Clinton és Bush adminisztrációk erőltetett otthonteremtési politikája volt. A COVID-járványt valószínűleg egy laboratóriumból kiszabadult vírus okozta. A világméretű inflációt és az ukrajnai háborús konfliktust kiváltó politikai tényezők nyilvánvalók. A politikák krízisteremtései ellenére, sokak számára mégis az a következtetés adódik a válságokból, hogy a nagy kihívásokat csak kormányzati beavatkozások útján lehet kezelni.
Természetesen különleges válságok esetén lehet létjogosultsága ennek, de kérdés, hogy napjaink gyakran emlegetett kihívásai esetében valóban ilyen ügyekről van-e szó.
Az időjárásfüggő villamosenergia-termelő technológiák, mint a nap- és a szélerőművek, működési idejüknek átlagosan csak egynegyed-egyötöd időtartamában tudnak áramot előállítani. Az állásuk idején termelendő energiához ki kell építeni egy alternatív, fosszilis alapú erőműrendszert, vagy más elképzelések szerint erre az időtartamra le kellene állítani a feldolgozóipart. Ez viszont a feldolgozóipar tőkeköltségét emelné az egekbe. Az Európai Unió azonban eldöntötte, hogy a Zöld Megállapodás (Grean Deal) keretében 10 év alatt 1000 milliárd eurót kell zöld projektekre költenünk, amiből 430 milliárd eurót hidrogénalapú technológiákra kell fordítani.
Svédországban is megszületett a döntés, hogy a jövőben hidrogénnel kell acélt készíteni. Ehhez a hagyományos acélgyártáshoz képest sokkal több villamosenergiára lenne szükség (mintegy 90 TWH-ra), amit 8-10 ezer szélerőművel szeretnének előállítani. Ráadásul a teljes hidrogénacél iparágat Svédország északi részén kellene kiépíteni, amihez a közvetlen beruházások mellé az önkormányzatoknak is óriási infrastrukturális fejlesztéseket kellene végrehajtaniuk A hatalmas projekthez ráadásul úgy kellene hozzáfogni, hogy a technológia jelenlegi szintjén még nem sikerült a hidrogénacélgyártást nagy méretekben megbízhatóan működtetni.
Ilyen döntésekhez küldetésalapú iparpolitikai szemlélet kell, ami mentén gyakran beazonosítható a kormányzati és a magánérdekek opportunista összefonódása. A gazdaság hatékony működésének alapfeltétele lenne, hogy a politikusok és a kormányzati bürokraták ne a saját, hanem a köz érdekét szolgálják. Az ilyen nagyszabású döntéseknél Amerikában már régóta, Európában pedig nemrégiben vált elterjedtté az a gyakorlat, hogy a projektekben több magasrangú politikus nyíltan, anyagilag is érdekelt. A svéd hidrogénacél projektek finanszírozását úgy alakították ki, hogy kudarc esetén a veszteséget az adófizetőkre terhelik, siker esetén viszont a nyereség az alapítókat és a befektetőket gyarapítja. Az érintett politikusok nyíltan latba vetik befolyásukat a szükséges engedélyek megszerzéséhez, a nemzeti ügynökségek társberuházásainak vonzásához, stb. Az a kormányzati döntéshozó, aki plusz finanszírozást ítél oda egy ilyen projektnek, bízhat abban, hogy pár év múlva jövedelmező állást kaphat majd a beruházónál.
Másik érdekes példa az észak-svédországi, northvolti svéd akkumulátorgyár esete, ahol nem kisebb célról, mint Európa vezető akkumulátorgyártó vállalatának felépítéséről volt szó. A projektbe körülbelül 10 milliárd eurót fektettek, mellette az önkormányzat is hatalmas összegeket invesztált a megfelelő környezet kialakításába. A munkaerőhiány megoldására 3000 külföldit vittek Northvoltba, továbbá nagy pénzekkel csábították át a jól működő helyi cégek alkalmazottjait is. Miután azonban a projekt csődbe ment, a térségben tönkretett többi vállalatot sem lehetett már újraindítani.
Hasonló káros kényszereket figyelhetünk meg az elektromos autózásra való erőltetett átállásnál is. Nem áll még ugyanis a rendelkezésünkre az a kiforrott technológia és infrastruktúra, amivel fosszilis energiaforrásoktól mentes áramot megfelelő mennyiségben tudnánk autóink működtetésére fordítani. Az olajból, gázból előállított villamosenergia autómeghajtásra való felhasználása is drágább, mint a fosszilis energia üzemanyagként való felhasználása.
Természetesen a környezetszennyezésre, a fosszilis energiaforrások megfogyatkozására meg kell találni a technológiai válaszokat, de ez nem fog parancsra működni. Az energia- és autóipari vállalatok csak úgy tudják kitalálni saját jövőjüket, ha az átállást lépésről-lépésre vezénylik le. Ez normális esetben a cégek erejéhez mért hitelfelvétellel és beruházásokkal, valamint kis cégek innovációinak felvásárlásával történik. A saját pénzüket kockáztató nagyvállalatok sokkal óvatosabbak a döntéseikben, mint az említett akkumulátor- vagy a hidrogénacél-projektet elhatározó politikusok.
Egyszerre igaz, hogy a kisebb országok lépésein nem múlik az éghajlatváltozás visszafordítása, ugyanakkor számukra is fontos a világgal együtt elmozdulni a CO2 kibocsátás csökkentésének irányába. A kis országoknak a nagy folyamathoz igazodva kell megtalálniuk a növekedésük útját. Nem állhatnak elő a nagy folyamathoz nem igazodó radikális átállási ütemtervekkel, mert annak hatalmas mennyiségű rossz befektetés lesz a vége. Ezeknek pedig a nagy országok örülnek a legjobban, mert így lehetőségük lesz elkerülni azokat a téves irányokat és lépéseket, amikbe mi belebukunk. Talán Kína és az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy hatalmas hibákat kövessen el az iránykijelölés terén, de egy Magyarország vagy Svédország méretű ország biztosan nem. A legjobb, amit mi tehetünk, hogy bízunk az innovatív vállalkozók találékonyságában!
Németországot és Franciaországot leszámítva, az európai gazdaságok túl kicsik ahhoz, hogy tízmilliárdos startupokat hozzanak létre. Széleskörben alkalmazott technológiák (pl. fosszilis anyagoktól mentes acélgyártás) kifejlesztésében kis- vagy közepes méretű európai országok cégei nem valószínű, hogy piacvezetővé tudnak válni a világon, mert a kínaiak és az amerikaiak azt azonnal ellopnák tőlük, vagy kicsavarnák a kezükből. De a kisebb piaci résekben lehetnek világelső cégeink. Ezeket azonban csak az üzleti szektor tudja megtalálni.
Ha a fölülről vezérelt, irányított iparpolitikát károsnak tartjuk, mit tehet egy gazdaságpolitika annak érdekében, hogy elősegítse gazdaságának hatékony technológiaváltását? A hosszútávú nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy a megfelelően kialakított adórendszer, megtakarítási és befektetési szabályok fejtik ki a legpozitívabb versenyképességjavító hatást. Ha pl. az adórendszer nem ösztönzi a megfelelő magántulajdonosi struktúrák létrejöttét, hanem nyugdíjalapok, alapítványok tulajdonossá válását segíti elő, a technológiaváltáshoz szükséges stratégiai döntések elmaradhatnak. A startupok keletkezése és növekedése szempontjából az is fontos kérdés, hogyan adóznak az innovatív cégek tulajdonosai cégük különböző életszakaszaiban. A magánszemélyek által előnyössé tett részvénytulajdonlás, és az Egyesült Államokban gyakran alkalmazott részvényopciók előnyös adózása is segíti az innovatív cégek növekedését.
Napjainkban válságjelenségeinek egyik legfontosabb tanulsága tehát az lehet, hogy erős gazdaságot alulról felfelé lehet kiépíteni. A nagyvállalatoknak jó stratégiákat kell választaniuk, ehhez pedig szükségük van az innovatív kisvállalatokra is, amelyek közül néhány akár nagyvállalattá is felnőhet. De sem a politikusok, sem a bürokraták nem tudhatják, mely vállalatok válnak majd sikeressé. Ha tudnák, már régen a befektetési üzletágban dolgoznának és nem a közszférában. A produktív vállalkozói szellem kibontakozása tehát a megfelelő intézményeken múlik.
Magnus Henrekson a témában megjelent fontosabb publikációi:
HENREKSON, Magnus; SANDSTRÖM, Christian; STENKULA, Mikael. Moonshots and the new industrial policy: Questioning the mission economy. Springer Nature, 2024.
https://library.oapen.org/bitstream/handle/20.500.12657/87626/1/978-3-031-49196-2.pdf
HENREKSON, Magnus; JOHANSSON, Dan. Neo-Schumpeterian growth theory: missing entrepreneurs results in incomplete policy advice. Small Business Economics, 2025, 1-19.
https://link.springer.com/content/pdf/10.1007/s11187-024-00994-0.pdf
HENREKSON, Magnus; ROSENBERG, Nathan. Designing efficient institutions for science-based entrepreneurship: Lesson from the US and Sweden. The journal of technology transfer, 2001, 26.3: 207-231.
https://link.springer.com/content/pdf/10.1023/A:1011153922906.pdf
DAVIS, Steven J.; HENREKSON, Magnus. Tax effects on work activity, industry mix and shadow economy size: Evidence from rich-country comparisons. 2004.
https://www.nber.org/system/files/working_papers/w10509/w10509.pdf
HENREKSON, Magnus; SANANDAJI, Tino. The interaction of entrepreneurship and institutions. Journal of institutional Economics, 2011, 7.1: 47-75.
