A rókától a farkasig ugrok előre a konzervatív zöld gondolat gyökereinek felkutatásában, és még mindig a gyerekkor kútmélyéből merítek: hat éves korom óta minden évben egyszer újraolvasom A dzsungel könyvét. Minden egyes alkalommal új réteget fedezek fel benne, akár az eredeti szöveget veszem kézbe, akár Benedek Marcell remek magyarítását, benne Weöres Sándor fantasztikus versfordításaival.

Sokáig én is úgy képzeltem, hogy Kipling valahol India közepén, egy fülledt, monszun előtti estén kezdett bele Maugli történetébe, miközben tigrisüvöltés hallatszott a távolból, és a rattanból készült asztalon sercen a toll az író kezében… Valójában az ifjú házas Kipling egy Vermont állambeli faházban rekedt hónapokra a nagy havazás miatt feleségével és újszülött gyerekével, és itt kezdett bele a novellafüzérbe, amit ma A dzsungel könyveként ismerünk. (Irodalomtörténeti csemege, hogy a tavasz első hírére befutott Kipling londoni barátja, Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes atyja, és a még mindig méteres hóban piros labdával golfozni tanította ifjabb pályatársát.)

Kipling a mai napig a legfiatalabb irodalmi Nobel-díjas, 42 éves korában, 1907-ben kapta meg az elismerést, első angol íróként, „megfigyeléseinek pontosságáért, fantáziájának eredetiségéért, gondolatainak férfiasságáért és kiemelkedő elbeszélő tehetségéért”. Ma persze minden értékelésnél negatív előjellel teszik hozzá, hogy az angol gyarmatbirodalom elszánt híve volt, a szövegeiből sok helyen süt a brit felsőbbrendűség. Viszont még Nehru, India első miniszterelnöke is a Kim című regényét tartotta kedvencének, és persze megszámolni se lehet a filmes, színházi, animációs és más Kipling-feldolgozásokat.

Kiplinget olvasva azt érthetjük meg, hogy a természet egyszerre lehet valóságos és transzcendens, és hogy a zöld gondolat (a modern értelemben vett környezet- és természetvédelem) akkor marad koherens, akkor nem omlik a fejünkre, ha megfelel a természet törvényének is. 
  • A dzsungelt nagyon valóságosnak érezzük, pedig Kipling nem veszteget hosszú oldalakat a környezet bemutatására. Nagyon kevés költői eszközzel, de rendkívüli érzékkel éri el, hogy meglássuk a transzcendenst ebben az elképzelt, mégis valóságos vadonban, hogy mítoszok fonják körbe a cselekményt (a mesterszavak, az elsüllyedt város, a Béke sziklája, stb.).
  • A teremtett mitikus teret a „dzsungel törvénye” tartja össze. Nem sokat tudunk meg persze a konkrét szabályokról, csak annyit, hogy Maugli csínye – megszökik a majmokkal – jogos büntetést von maga után, de az nem tart örökké, illetve Balú és Háti, az elefánt is megjegyzi a történet egy-egy pontján, hogy a törvénynek logikusnak és minden élő érdekét szolgálónak kell lennie. A dzsungel könyvének végén, a már vak, öreg Balú azzal búcsúztatja az emberekhez készülő Mauglit, hogy „ne feledd/ember-törvényt meg ne szegd/ha tiszta, ha sárlépett,/mint vad nyomát úgy kövesd”.
  • A dzsungel törvénye nem írott, és feltehetően nem is kőbevésett szabály, de még így is van felette egy logikus, egyfajta természetjogi bölcsesség. A vízhiány megálljt parancsol ragadozónak és növényevőnek egyaránt, a tavaszi futás, a fajfenntartás, ahogy az évszakok körforgása is mint természeti törvény megelőzi még a közösségek saját szabályait is.
  • A befogadás-kiűzetés, a közösséghez tartozás és annak elvesztése A dzsungel könyvének leghangsúlyosabb motívuma: a falkába fogadás rituáléja, majd a kiűzés, az emberek közül is kivetés, és végül a befogadás. Közösség nélkül az egyéniségünk nem teljesedik ki (a dólokon bosszút állni akaró magányos farkast Von-Tollának hívják, de ez nem az egyén neve, minden falka nélkülit így neveznek), és nem is vagyunk képesek nagy dolgokra mint a Szabad Nép. Mauglit, az embert Maugli, a farkaskölyök űzi az emberekhez. Látszólag jelentéktelen körülmény, hogy az őt újra befogadó Messzuának kisgyereke van, de látjuk, hogy az emberi közösségbe a felelősség útján léphet be a dzsungelből hazatérő.
A természet megóvásához nekünk is meg kell látnunk, hogy nem egy egyszerű jogtárgyat védünk.

Ha a vonatkozó szabályok állandóan változtathatóak (pl. véleményem szerint ezért tévút valamit egyszerű, tologatható egészségügyi határértékek felállításával védeni), akkor pont a rendszert, a közösségeinket összetartó vázat bontjuk meg. A törvényeinket a természeti valóságtól függetlenül nem állíthatjuk fel, különben a létünk alapjait, és saját mítoszaink forrását szárítjuk ki.

A szerző a Klímapolitikai Intézet vezetője.