Ez az átalakulás alapvetően azt jelenti, hogy következő 30 év során elhagyjuk azt a gazdálkodási módot és azt az életvitelt, amihez az iparosodás korában hozzászoktunk – az első lépéseket már megtettük – és hogy merőben új módokat találjunk az értékteremtésre.” Luisa M. Neubauer ezt nyilatkozta a taz napilapnak: „A klíma kérdéseivel törődő emberek idővel megkérdőjelezik a kapitalista gazdálkodási módot is.” Hiszen „a klímaválság a világ sokféle válságainak összessége… egyúttal egy olyan válság, amit a férfiak okoztak.” A ZDF német közszolgálati televízió aspekte magazinműsorában pedig ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy „kitalálunk gazdasági rendszereket”. A Zöldek nemrégiben rendezett pártkongresszusán Annalena Baerbock ezekkel a szavakkal zárta beszédét: „Véget ér egy korszak, és megadatott nekünk az esély arra, hogy egy új korszakot alapítsunk. Most van itt a pillanat arra, hogy megújítsuk az országunkat és minden belefér”. Mindazonáltal a Világgazdasági Fórum alapítója, Klaus Schwab előtt is nem kisebb elképzelés lebeg, mint Annalena Barbock előtt, nevezetesen egy „igazságos társadalmi rend”. Schwab a Nagy Átalakulást egyszerűen Nagy Újraindításnak nevezi: „A Nagy Újraindítás azt követeli meg tőlünk, hogy a világ minden társadalmi szereplőjét a közös érdekek, a közös célok és a közös cselekvés közösségévé kovácsoljuk.” „A szereplők sorába nem csupán egy vállalat összes dolgozója tartozik, hanem a vevők és szállítók is. … Az érintetteket alapul vevő megközelítésnél tehát a vállalatok társadalmi feladatai kerülnek előtérbe, miközben a részvényesi megközelítésnél a részvényeseknek nyújtott maximum a mérvadó.” Ezzel a megközelítéssel szembeállítják a tulajdont a közjóval, a felelősséget a tulajdonnal. Ebben az esetben is a gyökeres változásról, a társadalom teljes átalakításáról van szó. Klaus Schwab ezzel folytatta: „Szükségünk van … az átmenetre a részvényesi kapitalizmusról az érintettek felelősségvállalása felé. A környezetvédelmi, a társadalmi és a felelős irányítás méltányos része kell, hogy legyen a vállalatok és kormányok számadási kötelezettségének.” A vállalatok beszámolási kötelezettségének kiterjesztése nem más, mint a bürokrácia kiterjesztése – ami önmagában is versenyhátrány a kis- és közepes vállalatoknak, amelyek nem rendelkeznek nagy adminisztratív szervezetekkel az egyre inkább abszurd számadási kötelezettségek teljesítéséhez. A számadási kötelezettség nem jólétet teremt, hanem csak újabb és újabb számadási kötelezettséget. Ez a gazdaságból a bürokráciába történő átmenetet jelentené.”
A Nagy Átalakulás eszméjét Polányi Károly gazdaságtörténész 1944-ben megjelent „The Great Transformation“ című könyvében fejtette ki. Az elmélet a nyolcvanas évekig szerényen húzódott meg a rendíthetetlen antikapitalista balosok hátsó udvarában. A kommunizmus 1989-es összeomlásával és a liberális projekt győzelmével úgy tűnt, hogy ez az elképzelés már teljesen a múlté. Az ezredfordulót követően azonban életre kelt hamvaiból és gondolatébresztőként és címszavakkal szolgált olyan heterogén erőknek, mint a Linke utódpárt, a balliberálisok, a progresszív neoliberálisok, tehát Luisa Neubauertől Robert Habecken át Angela Merkelig és Klaus Schwabig.
Polányi alapgondolata az, hogy a XV. század alkonyán Angliában a földtulajdon parcellázásával megindult az a folyamat, amelynek révén a javak: a munka, a pénz és a földtulajdon áruvá, pontosabban fiktív áruvá vált. Ezt az időszakot őskapitalizmusnak nevezzük. Viszont nem állítják elő sem a munkát, sem a földet és egyrészt azért, mert nem lehet előállítani, nem is lehet sem a munka, sem a föld áru, másrészt pedig – mivel nem állítják elő – nem is lehet igazságos árat rendelni hozzájuk. Elidegenítik az embert, aki a munkaerejében mint áruban tárgyiasul, és innentől jelentőségét veszíti minden, ami az adott ember jellemzője. A létfenntartás késztetésének helyére a nyereségvágy lép. A nagy átalakulás Polányi Károlynak az a folyamat, amelynek során a politika elveszíti vezető szerepét a gazdasággal szemben, majd a gazdaság kellékévé, sőt talán az önszabályozó piacokkal okozott járulékos károk jóvátételi költségévé válik. Polányi szemében az önszabályozó piac fogalma merő utópia. Egy olyan párhuzamos mozgást írt le, amely szerint a piacok kiteljesedésekor a társadalmi katasztrófát mindig csak azzal lehetett elkerülni, ha a kormányok vagy erős társadalmi csoportosulások beavatkoztak a munkavállalók érdekében és szociális törvényeket alkottak. Polányi ezért azt követelte, hogy emeljék ki a munkát mint termelési tényezőt a piac hatálya alól, és hogy jogszabályban rögzítsék a munkához való jogot. „Nem csak a gyárakban uralkodó munkakörülményeket, a munkaidőt és a szerződéses feltételeket, hanem az alapbért is a piacon kívül szabják meg.” Javaslata szerint a termelési tényezők közül a tőkét és a földtulajdont is vonják ki a piac hatálya alól, ami azt jelenti, hogy „a földtulajdont bekebelezik bizonyos intézmények, mint a háztáji gazdálkodás, a szövetkezet, a gyár, az iskola, az egyház, a park, a vadvédelmi terület stb.” Meggyőződése szerint az alapvető élelmiszerek és szerves alapanyagok árait is a piacon kívül, tehát a politikusok részéről kellene meghatározni.
Polányinál a tulajdon helyére az igazságosság lép, ezzel viszont a szabadság veszik el. Őt ez azonban nem érdekli, mert nem akartja megengedni, hogy feláldozzák az igazságosságot a szabadság oltárán. „A társadalmi valóság alázatos elviselése legyűrhetetlen bátorságot és erőt ad az embereknek ahhoz, hogy felszámoljanak minden felszámolható igazságtalanságot és a szabadságot korlátozó tényezőt. Amíg a feladatának szenteli magát, hogy nagyobb szabadságot biztosítson mindenkinek, nem kell aggódnia amiatt, hogy a hatalom vagy a tervezés ellene fordul és megfosztja őt az ezek segítségével elért szabadságától.” Amíg az ember megoldja azokat a feladatokat, amelyeket a „hatalom vagy a tervezés” rá osztott, nem kell tartania a „hatalomtól vagy a tervezéstől”. A totális tautológia egyik oka Polányi alapvetően téves felfogása a szabadságról: ezt tanúsítja Polányi fejtegetése a „feladatról, hogy nagyobb szabadságot biztosítson mindenkinek”, ugyanis a szabadságot nem lehet mindenkinek megteremteni, hanem csak mindenkinek garantálni, hiszen egyéni jogról van szó, ami az egyén létezésén alapul.
Amíg tehát a Nagy Átalakulás abból állt, hogy alávessék a társadalmat a gazdaságnak, az új Nagy Átalakulás abban rejlik, hogy helyreállítsák a társadalom elsőbbségét a gazdaság felett, tehát hogy felszámolják a szabad piacot és hogy a szabadság helyébe az igazságosságot helyezzék. Ez pontosan az, amit a Zöldek új választási programjukban javasolnak: a köz, tehát az állam határozza meg, hogy a polgároknak és a vállalatoknak mibe kell beruházniuk. A szabad piacgazdaság fontos, de csak akkor, ha az állam gondoskodik arról, hogy – Robert Habeck a pártkongresszuson elhangzott szavait idézve – „a piac nagy erői, a piacgazdaság a megfelelő irányba menjen”. Habeck ezzel valójában Sztálint idézte: ha tisztában vannak a főiránnyal, akkor mindenről a káderek döntenek. Ezek szerint a vállalkozók, akiknek mutatják a helyesnek vélt utat, innentől csupán káderei a közjót szolgáló gazdaságnak. A megvalósításhoz Habeck szerint „egy küldetését tekintve, célját tekintve klímasemleges társadalmat építünk”. Ehhez szükségünk van a szabad piacokra, a szabad vállalkozókra, de meg kell adni az irányt, csatlakozniuk kell a társadalmi célhoz …” A küldetést tekintve a társadalmi alkímia módjára alakítani a társadalmat semmi mást nem jelent, mint a történelemből ismert kísérlet egy utópia megvalósítására, amelynek megvalósítása disztópiává válik.
Polányi Károly nyomdokaiban a Nagy Átalakulás szószólói a kapitalizmus válságfüggésének axiómájából indulnak ki. A marxista válságelmélet ősi dogmája az az elképzelés, hogy a kapitalizmus csak úgy küzdi le a válságait, ha megteremti a soron következő válság alapjait. Az állítás azonban, hogy a kapitalizmus folytonosan válságokat termel, rávezet arra a kérdésre is, hogy létezett-e bármikor is, illetve hogy alapvetően és konkrétan elképzelhető és megvalósítható-e válságok nélküli társadalom. Lehet-e földi paradicsomot teremteni? Ha eddig nem létezett válságokat nem termelő emberi társadalom, akkor a válságok kialakulása a kapitalizmusban nem ennek a társadalmi formának a sajátossága, hanem egy minden emberi társadalomra kiterjedő antropológiai állandó. Ez azonban azt a kérdést vetné fel, hogy a „válságkezelés” milyen társadalmakban termelő és melyekben romboló jellegű.
A Nagy Átalakulás elmélete dugába dől, ha megfosztják a válság alapú érveléstől. A marxista Nancy Fraser ezt abba a megfogalmazásba tömörítette, hogy „a kapitalizmus korszakos válságának szülési fájdalmainak korát éljük, ezért ennyire sürgető az igény a válságelméletek újjáélesztése iránt”. Ha a feje tetejéről talpára állítjuk Fraser mondatát, világosan látható, hogy miről is van szó: nevezetesen, hogy valójában a válságelméletek újjáélesztésére van szükség ahhoz, hogy felvillantsuk a „kapitalizmus korszakos válságát”. A betegség képzeletének tukmálása a betegség, és nem is a betegség maga.
A válságokat azonban a megoldatlan elosztási konfliktusok és érdekellentétek táplálják. A társadalmak az elosztási konfliktusaikat rendszerint terjeszkedéssel, haladással, növekedéssel oldják meg. Az a társadalom, amely Oskar Matzerath módjára beszünteti a növekedést, az elosztási konfliktusait már nem képes megoldani. A társadalom csak most süllyed valóban a válságba, amelynek nem gazdasági, hanem politikai eredetű. Polányi elméleteivel ellentétben semmi köze a piaci szabadsághoz, sokkal inkább ahhoz a kötöttséghez, hogy nem szabadon választhatja meg irányát, hanem azt a politikusok adják meg a piacnak – a támogatások eszközével is.
Joseph Schumpeter megragadta a kapitalizmus válságának a lényegét azzal, hogy a kreatív megsemmisítés elvéről beszél. A válságok lerombolják azt, ami gátol, ami nem termelékeny és ezzel egyengetik az utat az új és termelékeny előtt. Ebből a szemszögből a válság bevett dolog minden társadalomban. Ha egy olyan dinamikus rendszerrel van dolgunk, mint a kapitalizmus, akkor a válságot fejlődés követi, ha pedig egy olyan statikus rendszerrel van dolgunk, mint a szocializmus, akkor azt a válságok lerombolják. A különbség, amit Polányi teljességgel képtelen látni, a piac szabadsága.
A politika elsőbbsége a gazdasággal, a piaccal szemben azt eredményezi, hogy maga a politika termeli ki a gazdasági problémákat, a válságokat, egyúttal viszont akadályozza azok gazdasági megoldását, mert a kötött piac nem képes felszabadítani mindazokat a kreatív erőket, amelyek a kreatív rombolás keretében szükségesek az óhatatlan újdonságok megteremtéséhez. A politika gazdaság feletti elsőbbségének megvalósítása azt jelenti, hogy a politika annak a nem működő gazdaságnak a fogáságába esik, amely felett valójában uralkodni akar.
Marxisták és balliberálisok nem értik a kreatív rombolás elvét, mert nem bíznak a piacban és végeredményben az emberben sem, mert vallásos szükségletük, az evilági megváltásra törekvés hatja őket.
Mivel a földi mennyország ígérete legkésőbb a kommunizmus összeomlásával veszített meggyőző erejéből, újabban az ígéretet a végítélettel való fenyegetésre váltották. Ha az embereket nem lehet meggyőzni a megvalósítani akart céllal, akkor segít a fenyegetés a világ végével, ami akkor következik be, ha nem így vagy úgy cselekszünk. Ezt a politikával okozott vagy a politika részéről beállított válságot, amelynek semmi köze a kapitalizmushoz, Reinhard Koselleck végső döntésnek nevezi: „Annál gyakrabban élnek azzal a szemantikus lehetőséggel, hogy az éppen megélt válság az utolsó nagy és egyszeri döntés, amelyet követően a történelem jövője alapvetően megváltozik, minél kevésbé hisznek a világ végítélettel járó végében.” A végítélet napja helyére tehát a válság, a válságról alkotott elképzelésben a vallás helyébe a világiság lép, a paradicsomot pedig a klímasemleges társadalom formájában hozzák le a mennyből a Földre. A válság így váltja ki a vallást és így a transzcendencia elvesztésének jelensége, így lesz a válság a klímasemleges társadalomhoz, a válságok nélküli ökoszocialista paradicsomhoz vezető Nagy Átalakulás, ahol ésszerű szempontok alapján tisztázzák, hogy miként gyakorolják „a társadalmi többlet demokratikus ellenőrzését”, ahol Rahel Jaeggi filozófus posztulátuma alapján „részt veszünk az arról hozott döntésekben, hogy mit termelünk és hol fektetjük be a társadalmi többletet”.
Történelmi szempontból viszont le kell szögezni, hogy a kapitalizmus a korábbi korszakhoz viszonyítva hatalmas előrelépést nyújtott az emberiségnek társadalmi tekintetben is,, ha a múltat nem anakronisztikus módon mai mércénkkel mérjük vagy nem az utópia álláspontjából indulunk ki.
A kapitalizmus működik, amit viszont az emberiséget boldogító eszmékről nem mondhatunk el.
A cikk szerzője az MCC leendő vendégoktatója.
