A szociáldemokraták Svédországban akkor is uralták a politikai teret, amikor a megváltozott körülményeket miatt Dániában és Norvégiában már ellenzékbe kényszerültek, illetve egykor kiemelkedő és sokáig stabilnak tűnő támogatottságuk jelentősen csökkent. A jobboldal időszakos kormányzati szerepvállalása ellenére is másodrangúnak számított. A svéd ellenzéken belüli átalakulás, a Svéd Demokraták tartós megerősödése azonban nem csak nemzeti, hanem regionális és nemzetközi színtéren is komoly változásokat eredményezhet a következő időszakban.
A 20. század nagy részében Dániát, Norvégiát és Svédországot egyaránt ötpárti modellként írták le. A pártok közül támogatottság és szervezettség tekintetében a szociáldemokrata pártok emelkedtek ki, amelyektől balra egy kisebb radikális párt (NATO-tagság, európai integráció és a jobboldallal történő kooperáció elutasítása jellemezte őket) is jelen volt a parlamentekben. A baloldallal szemben három pártból álló jobboldali blokk szerveződött, amely egy nagyobb, városi polgári és vállalkozói rétegre támaszkodó konzervatív és egy kisebb liberális, valamint a gazdák érdekeit képviselő pártból állt.
A gazdasági és foglalkoztatási szerkezet, valamint a média átalakulása, a felgyorsuló szekularizáció, az európai integráció, később a migráció alapjaiban változtatta meg azt a társadalmi közeget, amelyben a pártok a korábbi évtizedek során tevékenykedtek. Az 1970-es évek elején Dániában és Norvégiában is drasztikus változást jelentett az adó- és bürokráciaellenes programmal fellépő új pártok gyors felemelkedése, amelyek épp akkor léptek be a politikai arénába, amikor a korábban stabil szavazótáborok fellazultak. A dán és norvég Haladáspárt sikere felborította a korábbi politikai kereteket és megváltoztatta a verseny jellegzetességeit. Bár népszerűségük első választási sikereiket követően csökkeni kezdett, az 1980-as évek második végétől a bevándorlás bírálatának középpontba emelésével új lendületet nyertek.
Dániában a Haladáspárt bevándorlásra koncentráló szárnya 1995-ben hozta létre a Dán Néppártot, amely „elődjével” ellentétben már nem a szociáldemokratákhoz kötött jóléti szolgáltatások leépítésével kampányolt, hanem azokat megerősítve, kizárólag a dánok számára kívánta biztosítani. A bevándorlás elutasítása, a kulturális kérdésekben elfoglalt konzervatív álláspont, valamint a dánokra korlátozott jóléti szolgáltatások ígérete komoly népszerűséget és befolyást eredményezett. A Dán Néppárt biztosította a parlamenti többséget 2001-2011, majd 2015-2019 között a jobboldali és liberális pártokból álló kisebbségi kormánynak, 2014-ben pedig első helyen végzett az EP-választáson.
A norvég Haladáspárt az 1990-es években szintén módosított korábbi programján, ami viszont nem járt olyan karakteres profil kialakításával, ami a dán esetben megfigyelhető volt. A párt vezetői mindig olyan kérdésekre koncentráltak, amin keresztül az elittel szemben határozhatták meg önmagukat: korlátozott állami beavatkozás a gazdaságba, autókat terhelő adók csökkentése, időseknek biztosított szolgáltatások fejlesztése, a bevándorlás kritikája – ezek voltak az utóbbi három évtized stabil elemei, azonban ezek hangsúlya is rendre változott. A párt eklektikus programjával több parlamenti választáson (1997, 2005, 2009) is a második helyen végzett a szociáldemokraták mögött. Bár támogatottsága a 2013-as választásra csökkent, a korábbi informális együttműködés után a párt hivatalos keretek között is kormányra kerülhetett más jobboldali pártok társaságában.
Svédországban ezzel párhuzamosan úgy tűnt, hogy a dán és norvég politikát átalakító változások csak „fáziskéséssel” jelentkeznek. Bár a Haladáspártok 1970-es évekbeli programjával és stílusával színre lépő Új Demokrácia az 1990-es évek elején egy ciklusra parlamenti képviselethez jutott, azonban a baloldali kulturális elittel élesen konfrontálódó, a bevándorlást határozottan elutasító párt számára a 2000-es évtized végéig nem nyílt tér. Az ezredfordulón is meghatározó erőt képviselő tőkés-munkás, valamint város-vidék törésvonal árnyékában a kulturális és etnikai kérdések másodrangúnak számítottak.
Az 1988-ban Svéd Demokraták névvel alakult párt hosszú időn keresztül a pártrendszer peremén helyezkedett el, érdemi támogatottság nélkül. A „négyek bandájaként” emlegetett fiatal politikusok köre (Jimmie Åkesson, Björn Söder, Richard Jomshof, Mattias Karlsson) fokozatosan átvette az ifjúsági szervezet, majd 2005-re a párt irányítását is, kiszorítva a korábbi amatőr és szélsőséges személyeket. A párt profilját és működését professzionalizálták, programjában számos pont mérséklése mellett megtartották a migráció és az európai integráció bírálatát, kulturális kérdésekben pedig markáns konzervatív álláspontot képviseltek. A dán és norvég stratégiájával szemben nem a média jelenlétre, hanem a szervezet megerősítésére, a helyi politikában történő aktív jelenlétre fordítottak szinte minden erőforrást. A tudatos építkezés sikerét tükrözi, hogy 2002-ben 49, 2006-ban 281 önkormányzati képviselői helyet szereztek, amelyekre építve 2010-ben már a parlamenti küszöböt is átlépték. Támogatottságuk folyamatosan emelkedett, 2014-ben 12,9%, 2018-ban pedig 17,5% jelentett harmadik helyet a parlamenti választáson. Ezzel párhuzamosan a lokális szintre továbbra is komoly figyelmet fordítanak, 2018-ban már több mint 1800 önkormányzati mandátumot szereztek. A párt hagyományosan délen, illetve a kisvárosokban és kistelepüléseken rendelkezik átlag feletti támogatottsággal, a nagyvárosokban (Stockholm, Göteborg, Malmö) viszont népszerűsége a 2010-es évtized végén is alacsony maradt. Jelentős szavazótáborral rendelkezik a munkások, vállalkozók, továbbá a nyugdíj előtt állók körében.
A 2018-as választást követően a jobboldali blokk pártjait megosztotta a Svéd Demokratákkal történő nyílt együttműködés lehetősége. Az SD támogatásával leválthatták volna a baloldali kormányt, ugyanis a baloldali blokk előnye egyetlen mandátumra csökkent a négy jobboldali párt klasszikus szövetségével (konzervatívok, liberálisok, kereszténydemokraták, Centrumpárt) szemben. Bár az SD támogatásával egyértelmű parlamenti többséggel rendelkezett volna (egyben a szövetség kiszolgáltatottá is vált volna a hagyományos blokkon kívüli jobboldali párt felé), mégsem alakult jobboldali kormány, mert a liberálisok és az agrárpárti múlttal rendelkező Centrumpárt a baloldal támogatása mellett döntött.
Korábban a Svéd Demokraták a fentebb bemutatott dán és norvég pártokra követendő mintaként tekintettek, amelyek stratégiáját próbálták másolni, illetve igyekeztek megjelenni azokon a nemzetközi fórumokon, ahol ők is jelen voltak. Az utóbbi másfél-két évben azonban jelentős változások történtek. A Dán Néppárt és a norvég Haladáspárt támogatottsága egyaránt csökkent, és a kormányzati pozícióktól, a döntések befolyásolásától is rendkívül távol kerültek. A Svéd Demokraták támogatottsága velük szemben továbbra is növekszik, bővítették külföldi kapcsolataikat (2018-ban csatlakoztak az ECR frakcióhoz az Európai Parlamentben), illetve hazai színtéren új társadalmi csoportok felé nyitottak, és informális keretek között (elsősorban helyi szinten) újabb lépéseket tettek a jobboldali blokk irányába.
A Dán Néppárt nem tudta kezelni, hogy a 2010-es évtized végére szinte minden jelentősebb párt átvett tőlük a migráció korlátozására és a dán nemzeti érdek karakteres képviseletére vonatkozó program elemeket. A 2019-es parlamenti választás kampányában ezt a párt vezetői úgy értékelték, hogy már az eredménytől függetlenül „nyertek”, miközben új jobboldali riválisokkal kellett megküzdeniük. Az Új Jobboldal és a Kemény Vonal nevet viselő pártok egyaránt bírálták a Dán Néppártot, amely szerintük a hatalomért túlságosan sok kompromisszumot kötött az évek során. Míg utóbbi gyakorlatilag iszlám-ellenes politikai mozgalomként lépett színre, az Új Jobboldal a bevándorlás és az európai integráció terén tapasztalható „enyhülés” bírálata mellett gazdaságpolitikai kérdésekben is a Dán Néppárttal szemben pozícionálta önmagát. A 2019-es parlamenti választáson az Új Jobboldal 4 mandátumot szerzett, támogatottsága pedig azóta jelentősen emelkedett, a közvélemény-kutatások szerint megelőzte az 5-6 százalékra zsugorodó Dán Néppártot is.
A két párt válsága, valamint velük ellentétben a Svéd Demokraták sikeres építkezésének folytatása új helyzetet teremtett a skandináv jobboldalon. Ha az SD a 2022 őszén esedékes parlamenti választáson a közvélemény-kutatásoknak megfelelően ismét növeli támogatottságát, tovább erősíti külföldi kapcsolatait (különösen az amerikai és brit konzervatívok körében), akkor tartósan kiemelkedhet a régió jobboldali pártjainak köréből, függetlenül attól, hogy kormányzati tényezővé válik-e már jövő ősszel (jobboldali kormány alakítása jelenleg valószínűtlennek tűnik az SD támogatása nélkül). Svédország a társadalmi és gazdasági problémák (pl. vidék elöregedése, migrációval kapcsolatos konfliktusok, jóléti állam finanszírozásának bizonytalansága) ellenére a régió legnépesebb, legerősebb országa, ahol egy markáns jobboldali párt tartós megerősödése nem csak belpolitikai, hanem regionális és nemzetközi színtéren is jelentős változásokat eredményezne.
