A meglehetősen pejoratív ontológiai jelentésű szófordulat utalhat egy előre nem látható, ellenőrizhetetlen eseménysorozat váratlan bekövetkeztére, de jelenthet egy konkrét politikai egység végső felbomlásához vezető folyamatot is, amely következtében egy monolitnak látszó állam (pl. szövetségi köztársaság) számos – részben vagy egészben – független, eredendően instabil és az egymás közötti ellenségeskedésekre hajlamos politikai egységre bomlik. Az utóbbi időben azonban a „balkanizálódás” szó kezd túlterheltté válni, és számos esetben alaptalanul vagy pontatlanul használják azt. Legújabban a 2014 óta tartó ukrajnai polgárháború kapcsán szokás „balkanizálódásról” értekezni.

Ugyanakkor a két konfliktuszóna párhuzamba állítása szerintem több szempontból sem állja meg a helyét. Az alábbiakban ezeket az aspektusokat fejtem ki bővebben.

Ha a politikai rendszerek kiszámíthatóságát, megbízhatóságát tekintjük, történelmi megközelítésből helytállónak tűnik a „balkanizáció” kifejezés eredete, hiszen a félsziget sohasem a társadalmi berendezkedések stabilitásáról volt híres. Ez különösen igaz a múlt századra, amikor a térség politikai térképét többszörösen átrajzolta az Oszmán Birodalom kaotikus felbomlása, a balkáni háborúk, valamint az osztrák–magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően kirobban első világháború. Az instabilitás, a kiszámíthatatlanság és a destabilizáció tökéletesen alkalmazható hívószavak a régió második világháború alatti fejleményeinek leírására is.

A félszigeten élő etnikai csoportok meglehetősen következetlen módon igyekeztek érvényt szerezni politikai érdekeiknek az említett időszakban: egy részük támogatta a harmadik birodalom gyarmatosítási törekvéseit, mások szimpatizáltak a szövetségesekkel, megint mások pedig behódoltak a kollektív nemzetközivé válás kommunista álmának. A nyugat-balkáni népek beépülése a számukra létrehozott jugoszláv államba aligha oldotta fel a közöttük meglévő feszültségeket, és nem homályosította el az etnikai megosztottság határait sem. Az 1945 utáni időszak féldiktatórikus tendenciái és Josip Broz Tito 1980-ig tartó eltökélt „jugoszlávosítási” törekvései csak a felszínen csillapították a kedélyeket. Nicolae Ceaușescu több mint két évtizeden keresztül (1965-1989) irányította Romániát egy nagyon hasonló stratégia szerint, amely az egységet és a rendet helyezte előtérbe a pluralizmussal és sokszínűséggel szemben. Bizonyos mértékig Todor Zsivkov (1954-1989) is megkísérelte a fenti politikák egy részét bulgáriai környezetbe átültetni, ami azonban a rendkívül pluralista ideológiák, valamint az etnikai és vallási sokszínűség egy nagyon sajátos keverékének megerősödéséhez vezetett az országban.

Az 1990-es évek elejére az egész térségen úrrá lett a kétes kimenetelű, ultranacionalista konfrontatív légkör. A regionális hatalmi vezetői pozíciójában megingó szerb politikum számára különösen nehéz volt beletörődni a kialakult helyzetbe. A függetlenedni vágyó népek törekvései számos esetben véres megtorlásokhoz, etnikai tisztogatáshoz, és emberiesség elleni bűntettek sorozatához vezettek (Bosznia-Hercegovina, Koszovó). Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének országai az ENSZ BT megkerülésével célzott légitámadásokat intéztek szerb katonai célpontok ellen, ami elejét vette a regionális konfrontáció kiszélesedésének.

A körültekintő elemzők továbbra is gyanakodva figyelik a Nyugat-Balkán aktuális politikai folyamatait, mások szerint azonban itt az ideje elismerni, a térség hosszú utat tett meg a kilencvenes évek vége óta, s az ellenségeskedést számos helyen és tekintetben felváltotta a kölcsönös egymásrautaltságból fakadó megértés és együttműködés szelleme. Néhány, jelentős médiavisszhangot keltő kivételtől eltekintve az 1990-es évek ellenségei ma gazdasági, kulturális és politikai együttműködésre, valamint a nézeteltéréseik békés, diplomatikus kezelésére kényszerülnek az európai uniós integrációs törekvéseik következtében.

Ennek az új politikai légkörnek is volt köszönhető a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (2003-tól Szerbia és Montenegró) békés felbomlása 2006-ban. Koszovó függetlenségének 2008-as kikiáltása a rendkívüli politikai/etnikai/vallási/kulturális feszültségek ellenére sem torkollt nyílt fegyveres összecsapásokba, ami a felek önmérsékletét dicséri, az azóta is tartó – hol kiújuló, hol csillapodni látszó – befagyott konfliktus ellenére is. A feszültségek enyhülésével – s talán a gazdasági világválság miatt befelé forduló nemzetállami döntéshozatali környezetnek köszönhetően is – a geopolitikai légkör kedvezett Horvátország 2009-es NATO-csatlakozásának (Albániával együtt), valamint 2013-as EU-integrációjának. Mindkét folyamat a szomszédos országok különösebb tiltakozása nélkül zajlott le, csakúgy, mint Montenegró és Észak-Macedónia NATO‑csatlakozása 2017-ben és 2020-ban.

A térségben továbbra is jelen van az a régi típusú politikai felfogás, amely a szomszédos népeket a fegyveres összecsapások szélére sodorva is elégtételt követel a vélt vagy valós történelmi sérelmekért. Retorikai és döntéshozatali fordulataikat egyaránt motiválják belpolitikai megfontolások (szavazatszerzés, népszerűségvesztés megállítása), valamint a nyugat-balkáni befolyásszerzésre törekvő külső hatalmak (Oroszországi Föderáció, Kínai Népköztársaság, Törökország) által nyújtott politikai támogatás. Az 1990-es évek háborús nemzedéke azonban lassan kikopik a délszláv országok döntéshozatali köreiből, s helyüket átveszik a nyugatos, világot látott, fiatalabb generációk, akik a korrupció elleni küzdelem ígéretével nyerik sorra az önkormányzati választásokat, széleskörű elszámoltathatóságot, társadalmi−gazdasági reformokat és nagyléptékű infrastrukturális beruházásokat hirdetnek.

A fentebb említett elemi változások ellenére számos kútfő továbbra is előszeretettel használja a „balkanizáció” kifejezést – annak minden pejoratív történelmi áthallásával együtt – a Dél-Kaukázusban, a Száhel-övezetben, az Afrika szarván, valamint a Közel-Keleten zajló jelenkori befagyott konfliktusok aktualitásainak érzékeltetésére.

Ez a félrevezető leegyszerűsítés és általánosítás amellett, hogy tévesen méri fel az említett konfliktuszónák geopolitikai körülményeit, nem veszi figyelembe az elmúlt három évtizedben bekövetkezett kulcsfontosságú eseményeket a Balkánon.

Legújabban az orosz−ukrán konfliktus témájában megjelenő szakértői elemzésekben találkozhatunk a „balkanizálódás” kifejezéssel. Ugyanakkor, a nyugat-balkáni térség elmúlt negyedszázadával szemben a Donyec-medencében valódi fegyveres konfliktus dúl immár nyolc éve, a Krím-félszigetet pedig ténylegesen annektálta az Oroszországi Föderáció. Az orosz vezetésnek tisztában kell lennie a jelenlegi kelet-ukrajnai helyzet paradox jellegével, miszerint nem lehet Moszkva egykori befolyási övezetét visszaállítani olyan jellegű lépésekkel, amelyek 30 éve a pont Szovjetunió végső összeomláshoz vezettek. Putyinnak tanulnia kell Milosevics hibáiból, hiszen, ha továbbra is agresszorként és provokátorként viselkedik, akkor – Samuel P. Huntington szóhasználatával élve – Oroszország egy Japánhoz hasonló, „követő nélküli civilizációvá” válhat az új nemzedékek számára terhes történelmi hagyatéka miatt. Továbbá, a Kremlnek azt is mérlegelnie kell, vajon megéri-e hosszú távon újabb szeleteket kihasítani Ukrajnából katonai beavatkozás és nyomásgyakorlás útján, ha annak áraként Oroszország véglegesen elveszítené globális soft power pozíciói maradékát is?

Ha tehát az orosz csapatösszevonások Ukrajna határai közelében megmaradnak puszta fenyegetésnek, politikai nyomásgyakorlásnak, akkor a „balkanizáció” kifejezést érdemesebb az „ukrajnásítás” szófordulattal helyettesítenünk, hiszen az tényszerűbben jellemezné a kialakult helyzetet. Amennyiben azonban a 2008-as grúziai események mintájára (Dél-Oszétia, Abházia) Ukrajna területére is bevonulnának az orosz fegyveres erők, sokkal helyénvalóbb lenne az „oroszososítás” vagy a „grúziásítás” szóval jellemezni a történéseket, hiszen a Balkánon nem találkozhattunk hasonló jelenséggel az elmúlt három évtizedben. Ha mindenáron ragaszkodunk a „balkanizálódáshoz”, tegyük hozzá, hogy a XX. századi folyamatokkal szándékozunk párhuzamot vonni.

*

 

Fordította Tóth Bálint László

Piotr Pietrzak, Ph.D., a politikai filozófiával és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tudományos folyóirat, a szófiai székhelyű In Statu Nascendi társalapítója és főszerkesztője. A szakértő rendszeresen publikál a hidegháború alatti és utáni szuperhatalmi versenyhez kapcsolódó vitás kérdések témájában. Legutóbbi könyve A humanitárius beavatkozás eszméjéről: az IR elméletek új felosztása címet viseli. 


Legújabb megjelenések: