Van a magyar irodalomnak egy kevésbé szem előtt lévő, ám mégis figyelemre méltó iránya, amelyet legpontosabban talán a zajszűrés hagyományának nevezhetünk. E tradíció központi vonása a napjaink világát teljesen átható permanens hangzavarral szembeni ellenérzés és egy lehalkított, finomabban hangszerelt valóság iránti vágy. A megközelítés képviselői szerint korunk embere számára a legnagyobb veszélyt a modernitás folyamatosan mozgásban lévő gépezete és az annak tüneteként fellépő állandósult zúgás jelenti, hiszen az életteliség illúzióját keltő dinamizmus közepette lehetetlen meghallani mindazt, ami értelemmel töltené meg a felszínesség dominálta létkörülményeinket. Ez a konzisztens filozófiává össze nem érő, ám mégis markánsan kirajzolódó gondolat fedezhető fel például Pilinszky János teológiai meghatározottságú munkásságában, Mészöly Miklós sűrű szövésű, sallangmentes prózájában vagy Oravecz Imre letisztult alkotásaiban, s talán ez az érzület adja a magvát a tavalyi év végén új verseskötettel jelentkező Győrffy Ákos lírájának is.
A távolodásban című kötet szervesen illeszkedik a kortárs magyar irodalom középgenerációjához tartozó szerző tájköltészetébe, ugyanakkor a természeti motívumok mellett – melyek már előzőleg is önmagukon túlmutató jelentőséggel bírtak – mindinkább előtérbe kerül az emberi-társadalmi dimenzió is. A tematikai sokszínűséget összetartó kapocs azonban világos: a sziléziai vonatút, a sajátos alföldi életérzés, a múzeumban kiállított indiánbölcső és a hajléktalanszálló ugyanúgy a személyesen megélt élményanyag egy-egy önálló vagy önállónak látszó szelete, vagyis olyan – elsőre gyakran mellékesnek látszó – múltbeli képek, hangok, hangulatok, mozdulatok, mondatok és félszavak, melyek a jelenben élő én látásmódjába beépülve alapjaiban meghatározzák mindannyiunk életét, még ha ezt egyes esetekben nem is feltétlenül érzékeljük.
A kötet sajátos dinamikáját pontosan a múlttá lett kivételes létállapotok elevensége és a véget nem érő zsongás jellemezte valóság közti kontraszt adja. Ha úgy tetszik, Győrffy kérdése – hangozzék bármilyen furcsán is – lényegében az igazi jelenlét mibenlétére vonatkozik. De mit is jelent az valójában? Sokan minden bizonnyal könnyedén rávágnák, hogy jelen lenni a világban annyit tesz mint a személyes valónkat a lehető leginkább hozzáigazítani az aktuálisan fennállóhoz, azaz az itthez és a mosthoz. De honnan tudhatjuk mi, és miképpen bizonyosodhatnak meg a körülöttünk lévők arról, hogy tényleg jelen vagyunk ott, ahol vagyunk? A modern meggyőződés szerint a jelenlét igazolható, sőt folytonosan igazolandó; bizonyítéka a létezésünkkel járó alapzaj, intenzitását pedig a mindennapi csörtetésünket-törtetésünket kísérő zajongás hangereje jelzi. Megfordítva: ha nem látszódunk és nem hallatszunk, ha lépten-nyomon nem adjuk a külvilág tudtára, hogy vagyunk, létünk bizonyossága egyből kérdésessé válik. Nyilvánvaló, hogy mindebből mi következik: az egyéni szinten még pont elviselhető zörejek egymásra halmozódva fülsiketítő lármává, kibírhatatlan ricsajjá összegződnek, így lehetetlenítve el, hogy a kakofónia közepette is meghalljuk az arra érdemes finom neszeket. A csillogó látszat-élet felszínén mozgó tömegek – ahogy Győrffy fogalmaz – „mégis csak halottak voltak, / halottan születtek, és haláluk egy halott halála lesz.” (Egy elveszett elégiából)
A kötetben következetesen végigvitt szemléletre tekinthetünk a korszellemmel való szembehelyezkedés sajátos formájaként is, ugyanis az állandóan demonstrálandó személyesség helyett jelenlétünk leglényegét a mindennapos zsongástól való elhúzódásban és a minket kísérő követelményrendszerről való leválásban véli felfedezni. Úgy is mondhatnánk, hogy a Győrffy-szövegeket átfogó gondolatiság középpontjában valójában a személytelenség korszerűtlennek tetsző fogalma áll. Meglepőnek tűnhet ez, ám az általában hozzá társuló negatív megítéléssel ellentétben a kifejezés itt egészen másféle értelmet nyer: perspektívánk hozzánk kötöttségének feloldásában nem veszélyt, hanem lehetőséget, mégpedig beszűkült nézőpontunk meghaladásának, teljessé tételének útját látja. Ebben a keretrendszerben átértékelődik a lényeges és a lényegtelen; a grandiózus mellékessé, a nélkülözhetetlen sokadlagossá válik, s fókuszba az élet azon pillanatai kerülnek, amelyeket csendességük és mozdulatlanságuk okán végletesen alábecsülünk.
A fentiekkel összhangban a versek alapélménye az a néma ráeszmélés, amikor a legkülönfélébb, nemegyszer triviális élethelyzetekben egyszerre szembesülünk esendőségünkkel és azzal, hogy a legapróbb dolgokban, egy sóhajban, egy pillantásban, egy céltalanul elejtett gondolatban mutatkozik meg valami igazán figyelemre érdemes, valami olyasmi, ami aztán hosszan, talán életünk végéig velünk s bennünk marad. A távolodásban igazi ereje ebben rejlik: ebben a revelatív passzivitásban, ebben a személytelenség állapotában feltáruló, lehető legemberibb rácsodálkozásban, amellyel csak a kitüntetett jelentőségű perceinkben nézzük és látjuk magunkat, magunkat, ahogy – legalább ideiglenesen – helyünkre kerülünk saját életünkben.
A versfolyam zárásaként különleges, „társszerzős” alkotásokat olvashatunk, melyek keretében Győrffy egy néhány éve elhunyt, T. J. monogramú pszichiátriai beteg monológjait formálja szöveggé. Mondhatnánk, hogy formai és tartalmi értelemben egyaránt rendhagyó írásokkal van dolgunk, ám ezzel valójában nem kerülünk közelebb ahhoz, hogy megfelelően érzékeltessük e művek sajátlagosságát. Az eszmefuttatásokat követve ugyanis egy olyan gondolatiságba nyerhetünk betekintést, amelyben az általunk ismert szabályok és logikai rend nem érvényes, éppen emiatt elsőre talán hajlanánk arra, hogy egy félrecsúszott elme okfejtéseiként azonosítva egyszerűen félretegyük azokat. Ennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy az ekképpen kirajzolódó rendszertelenségben ne tűnnének elő homályos, ám nem teljesen alaktalan meglátások és egészen figyelemre méltó összefüggésszilánkok;
Amikor letesszük ezt a sokarcúságában is egységes Győrffy-kötetet, egy idő után azon kaphatjuk magunkat, hogy legszívesebben vissza-visszatérnénk oda, ahova ezek a versek vezetnek minket, az emberi lét azon vidékeire, ahova sajnálatosan ritkán látogatunk. Sőt mindez némiképp ismerősnek is tűnhet: a mindennapok hangzavarától távolabb húzódva rádöbbenünk arra, hogy ezek a tájak másképpen ugyan, de mindannyiunkban benne vannak. Csak (újra)felfedezésre várnak.
Győrffy Ákos: A távolodásban (Magvető, 2021, 78 oldal)
