A Josip Broz Tito miniszterelnök és Milovan Đilas főideológus által jegyzett indítvány a tulajdonviszonyok lényeges megváltoztatása nélküli kvázi piacgazdaság bevezetését célzó gazdasági reformok mellett lefektette a jugoszláv antikonformizmus ideológiai alapjaira építkező „független szocializmus” eszméjét. Bár a – később Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság névre keresztelt – föderatív állam gazdasági–politikai irányításának gyökeres megváltoztatására irányuló önigazgatási rendszer a gyakorlatban sohasem érvényesült teljes mértékben, a 72. évforduló alkalmából izgalmas és tanulságos „mai fejjel” megvonnunk a Tito-féle jugoszláv „különutasság” egykoron fokozott nemzetközi érdeklődéssel kísért bel- és külpolitikai gyakorlati megnyilvánulásainak mérlegét.

A korabeli szovjet propaganda szerint Tito az „imperialisták láncos kutyája” volt, hiszen a nyugatról kapott kölcsönök és egyéb támogatások fejében a „marsall” letért a kommunizmus sztálini útjáról. Ezzel szemben a délszláv föderáció tekintélye a világ többi részén mindinkább nőtt, hiszen államberendezkedése gazdaságilag és társadalmilag stabilnak látszott, külpolitikai sikerei pedig az el nem kötelezett országok mozgalmának létrehozásában csúcsosodott ki. Sztálin 1937-ben nevezte ki Titót a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) főtitkárává, aki akkor még maradéktalanul végrehajtotta a Szovjetunióból érkező ukázokat. A jugoszlávok kezdetben mindenben hűen követték a marxista–leninista irányvonalat, bár az 1946 januárjában életbe lépett, szovjet mintát tükröző szövetségi alkotmányból „kimaradt” a szocialista jelző, és a Jugoszláv Kommunista Pártról sem esik benne szó.

A háború utáni Jugoszlávia a gazdasági irányítás és a külpolitika tekintetében nem tért el a többi kelet-közép-európai szovjet csatlós állam által követett mintától. Barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött a Szovjetunióval, majd pedig Belgrád lett a Moszkvából irányított nemzetközi kommunista szervezet, az 1947-ben megalakult Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) székhelye. A szovjetek azonban a kétségbe vonták a jugoszláv szocializmus egyediségét, ráadásul Tito nagyratörő Balkán-politikája hamar szembekerült az egyöntetű szocialista blokk kialakítására irányuló sztálini törekvésekkel. Következésképpen Jugoszláviát már 1948. júniusában ki is zárták a Kominformból, annak központját Bukarestbe helyezték át. 1949 őszére Jugoszlávia és a szovjet blokk országai kölcsönösen gazdasági blokád alá vették egymást. 

A KGST alakuló ülésére a belgrádi képviselőket már meg sem hívták, a Kominform 1949. novemberi budapesti értekezletének résztvevői pedig már fasiszta jelzővel illették Tito körét.

A megkérdőjelezhetetlen délszláv vezető minden propaganda és ellenséges vád ellenére a keleti partnerek blokádja miatt nyersanyag- és fegyverhiánnyal küszködő Jugoszlávia élén maradhatott.  A keleti elszigetelődés nem akadályozta meg a „marsallt” a nyugati hatalmak felé való közeledésben. Eleinte a nyugati hatalmak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a szocialista blokkok közti torzsalkodásnak. A Wall Street Journal így írt 1948 júliusában: „[a]mikor gazemberek egymás torkának esnek, ezáltal egyik sem válik a törvény és a helyes viselkedés bajnokává.” Pár hónap múltán azonban az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) már a páriává váló Belgrádhoz való közeledéssel tervezte elérni a kommunizmust építő országok szövetségének bomlasztását. Felszabadították az amerikai bankokban őrzött jugoszláv aranykészletet, jelentős mennyiségű nyersolajat, majd tekintélyes mértékű segélyt és kölcsönt biztosítottak a délszláv föderáció részére. 

Washington a hidegháborús párviadal frontvonalába helyezte Jugoszláviát: jelentős jutalmakat biztosított neki, ha az önjáróságot tanúsított, és azok megvonásával fenyegetőzött, ha Belgrád és Moszkva ismét közeledni látszott egymáshoz. 

Az 1950-es évek elején Tito a NATO-tag Görögországhoz és Törökországhoz, majd a trieszti kérdés rendeztével Olaszországhoz közeledett, John F. Kennedy pedig 1963-ban a Fehér Házban fogadta a „marsallt.” Lyndon B. Johnson elnöksége idejére azonban Jugoszlávia reálpolitikai értéke csökkent az USA számára. Ekkorra ugyanis javultak Washington kelet-európai kapcsolatai (Románia és Lengyelország), és Nyikita Sz. Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára is baráti jobbot nyújtott a délszláv népvezérnek. Mindezek miatt Jugoszlávia kezdte elveszíteni megkülönböztetett szerepét a nyugati hatalmak külpolitikájában, ami a NATO és a Varsói Szerződés közé ékelődő „el nem kötelezettek” mozgalmának megalapítására sarkallta a belgrádi vezetést.

Tito és elvtársai szakítottak a moszkvai bürokratikus-etatista államszocialista mintával, és hozzáláttak az önigazgatási rendszer kiépítéséhez, amely a szocializmus egy jellegzetesen jugoszláv átértelmezésének számított. 

A politikai vezetés szerint a szocialista fejlődés során az államnak előbb-utóbb el kell halnia, az erózió pedig a gazdaságban veszi kezdetét. Ugyanakkor, akármennyire is igyekezték decentralizálni a termelés bizonyos ágazatait, a valódi társadalmi–gazdasági irányítás továbbra is a Jugoszlávia Kommunista Pártjának markában összpontosult. Az ország fejlettebb területein élők egyre hevesebben ellenezték az általuk megtermelt javak jelentős részének szegényebb régiók részére történő átcsoportosítását. Az 1971-re lázongásokba fulladt elégedetlenkedéseknek végül Tito a tőle megszokott egyensúlypolitika jegyében vetett véget: kiszorította a hatalomból a „horvát nacionalistákat” és a „szlovén liberálisokat,” miközben fékezte a belgrádi szerb centralista törekvéseket is. Az 1974-ben elfogadott új alkotmány értelmében felállították a kilenctagú államelnökség intézményét a hat tagköztársaság, a Vajdaság és Koszovó tartományok, valamint maga Tito marsall képviseletében, amelyben minden szereplő egy-egy szavazattal rendelkezett, továbbá számos állami vezetői poszton bevezették a demokratikus rotáció elvét. Az önálló alkotmányt kapó tagköztársaságok saját elnökséget és központi bankot működtethettek, valamint de jure megillette őket a föderációból való kilépés joga.

A marsall sajátos csapást vágott szocializmus építésének. Rájött, hogy a prosperitás és a belső stabilitás megőrzése érdekében hosszú távon a NATO-val és a Varsói Szerződés országaival ápolt jó viszony fenntartása nélkülözhetetlen az országa számára.

 „Elszántak vagyunk drágán megszerzett függetlenségünk megőrzésére. Ennek biztosítékát mindenekelőtt országunk és népünk ama készségében látjuk, hogy megvédjék függetlenségüket és szabad belső fejlődésüket minden fenyegetéstől és támadástól” – fogalmazott Tito. Az elnemkötelezettség megértő fülekre talált Indiában és Egyiptomban, majd egyre több fejlődő országban. 

Az 1970-es évekre azonban Belgrád folyamatos diplomáciai nyomás alá került: a szovjetek a pszichológiai hadviselés eszközeivel, a nyugatiak pedig az állandó bizalmatlansággal övezett kereskedelmi „húzd meg, ereszd meg” taktikájával torpedózták – mindeközben belülről az államalkotó népcsoportok közötti széthúzás feszítette a föderáció roskadozó kereteit.

Josip Broz Tito kényszerpálya szülte külpolitikája kétségtelenül alternatív utat képviselt a kétpólusú hidegháborús környezetben, s példája ragadósnak bizonyult a harmadik világban. 

A szocialista berendezkedés jugoszláv értelmezése szerinti „önigazgató” országlás azonban nem érhette el céljait: az árakat és a kereskedelmet továbbra is központilag szabályozták, az elmaradott régiók felzárkóztatása nem valósult meg, a lakosság nyugati országok felé történő elvándorlása megállíthatatlanná, a népcsoportok közötti széthúzás pedig irreverzibilissé vált.

 Tito „marsall” 1980-ban bekövetkezett halálával pedig a kegyvesztett kommunista ideológus, Milovan Đilas szavaival élve „a jugoszláv rendszer egyetlen működő intézménye” is megszűnt, s a visszafordíthatatlanná váló szecessziós folyamatok fékezhetetlenül torkolltak az 1990-es évek véres délszláv háborúiba.