Atlantico.fr: Az olasz miniszterelnök a francia és olasz felek között kialakult feszültségek közepén Párizsban tartózkodott. A feszültség azután alakult ki, hogy Gérald Darmanin francia belügyminiszter bírálta Róma migrációs politikáját. Mennyiben jelent fenyegetést Emmanuel Macron számára Giorgia Meloni miniszterelnöki tevékenysége (mind az európai, mind a nemzeti politikát tekintve)?

RB: A migráció kérdését érintő feszültség Párizs és Róma között nem újkeletű, hanem időről időre visszatérő esemény, más kormányok idején is előkerült a kérdés a két ország kapcsolatában. A migráció egy valós probléma az Európai Unió e két nagy fajsúlyú országa között, amelyeknek még nem sikerült nézeteltéréseiket rendezni a témakörben. 

Meloni hatalomra kerülésének és első sikereinek a Chigi-palotában valóban befolyása van az európai színtéren. Megválasztását követően, és főként a választási kampány során az európai „establishment” fasisztaként bélyegezte meg Melonit, minden lehetséges fóbiát, a múlt szellemének reinkarnációját ráaggatva, és … valójában semmi ilyesmi nem történt. Meloni nyugodtan kormányoz, a helyi választásokat továbbra is megnyeri, ezáltal egy parányi stabilitást hozva az egyébként rendkívül instabil országba. Még ha Brüsszelben békülékenynek és pragmatikusnak is mutatkozik, választási programját úgy valósítja meg saját országában, hogy senki nem áll az útjába.

Összességében tehát egy nyugodt, érett, a kulturális harc iránt elkötelezett kormányzati jobboldalt testesít meg, amely úgy cselekszik, hogy közben nem kavar túl nagy port, és minden ellene irányuló előítéletet meghazudtolva „teszi a dolgát”, ezzel egy hiteles alternatíva képét mutatva. Ebből a szempontból van miért aggódnia a többi európai politikai körnek, melyek egy „kopottabb politikai erőt” képviselnek, és amelynek Macron is a tagja.

Atlantico.fr: Egy év múlva európai parlamenti választások, és vannak, akik úgy gondolják, hogy a Néppárt bonyolult helyzetbe kerülhet. Valóban így van ez? Lehetséges, hogy az ECR Meloni vezetésével, és a Néppárt között egy európai szintű jobboldali egyesülésnek lehetünk majd a tanúi?

RB: A Néppárt helyzete valóban bonyolult. Jövő júniusban (a választások idején) ugyanis meg kell magyaráznia az értetlenül álló európai polgároknak (akik egyre többen vannak) azt az ellentmondást, amibe az elmúlt ciklus alatt belekerült. Nevezetesen, hogy a párt a jobbközép szavazók pártja, amely azonban Brüsszelben egy balközép pártként viselkedik, rendszeresen baloldali pártokkal szövetkezik, és részt vesz (vagy éppen vezeti) a jobboldali pártok elleni megmozdulásokat. Elsőként tehát azt a kérdést kell feltenni, hogy a Néppárt része lesz-e egyáltalán ennek a jobboldali uniónak, vagy sem. Előfordul, hogy nem meri majd felvállalni mindezt saját ellentmondásainak csapdájába esve? Vagy csupán egy gyenge láncszem lesz ebben az unióban, mert nem meri felvállalni a néhány megmaradt jobboldali felvetését sem? Mindemellett ne felejtsük el, hogy a Néppárt lejtmenetben van: ma a huszonhét kormányfő pártjai közül csupán hét tartozik ebbe a politikai családba. 

A Néppárt azonban korántsem fog eltűnni. Valószínűleg továbbra is a legnagyobb párt marad a Parlamentben, de valószínű az is, hogy kevesebb képviselője lesz. Ezáltal kevésbé lesz hegemón, és továbbra is felteszi majd magának a következő egzisztenciális kérdést: kövesse a választói mandátumot, és jobbra húzódjon, avagy folytassa a tőle balra lévő pártokkal, köztük a zöldekkel és a szélsőbaloldaliakkal a szövetségkötést. A labda az ő térfelén pattog.

Atlantico.fr: Nagy feltűnést keltett, hogy Manfred Weber, a Néppárt vezetője az év elején együtt jelent meg Rómában Giorgia Melonival. Ez a tárgyalások jele lenne? Mindez azt jelentené, hogy a két nagy európai politikai csoport mögött álló országok készen állnak az együttműködésre?

RB: Mindez egy meglehetősen szánalmas politikai opportunizmus jele lenne Manfred Weber részéről, aki egy évvel a választások előtt próbálja visszaállítani konzervatív imázsát, és nevet szerezni magának. Mindezt nem lehet úgy elérni, hogy egy kis buborékot kreálsz. Weber megtestesíti a tökéletes brüsszeli bürokrata képét: saját képviselőcsoportjának szóvivője, pártjának elnöke, az Európai Bizottság elnöki pozíciójának sikertelen „csúcsjelöltje”, és… európai körökön kívül – beleértve saját hazáját is – teljesen ismeretlen. Az európai szavazók szemében egy olyan képviselő, aki közel húsz éve ül az Európai Parlamentben, és egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem jobboldali politikusként viselkedik. A Néppárt két évtizede semmit nem tett annak érdekében, hogy megállítsa az EU progresszív és föderalista fordulatát. Akár a migrációról, akár az éghajlatváltozásról, a nemzeti szuverenitásról vagy a „közös európai értékekről” van szó, a Néppárt cinkos, és az egyik fő mozgatórugója ennek a fősodornak, amely európai konzervatívok millióit zavarja.

Ami a Fratelli d’Italia párt Néppárt-frakcióhoz való csatlakozásának lehetőségét illeti, és amiről egyre gyakrabban írnak a sajtóban, kétlem, hogy megvalósulna. Szövetségkötés bizonyos kérdésekben lehet, de oldalváltás éppen akkor, amikor az ECR neve erősödik, a Néppárté pedig egyre hanyatlik, nagyon valószínűtlen. A Néppárt egyfajta mozdulatlanságot és „mainstream”-et testesít meg, míg Meloni-ék a csendes, és bomlasztó erő, akik készen állnak arra, hogy más jobboldali partnerekkel együtt változtassanak az EU fő irányvonalain.

Emellett Meloni Néppárthoz való csatlakozása nem lenne hiteles a választói felé sem. Míg a Néppárt megszokta, hogy úgy kormányoz, hogy sajátjait figyelmen kívül hagyja, Meloni esetében ez nem így van. Mindenesetre egyelőre korai bármilyen következtetést levonni, várjuk meg a jövőévi választások eredményeit.

Atlantico.fr: Ebben az összefüggésben a kialakult francia-olasz feszültségeket tekinthetjük politikai játszmáknak, melynek célja az Európai Parlamenten belüli egyensúly befolyásolása? Mi a tétje ezeknek a vitáknak Macron és Meloni között?

RB: Mondhatni, hogy Meloni jelenleg egy teljesen hiteles ellenmodellt képvisel, egy magabiztos jobboldali kormányt, amely meghazudtolja mindazt, amit korábban válogatás nélkül ráaggattak. Ez pedig ragályos lehet, és veszélyt jelenthet azon vezetők számára, akik a centrum, és az úgynevezett mérsékelt párt választói kártyákat próbálják kijátszani. A háttérben pedig az EU két nagyágyújának, két gyökeresen eltérő politikai modellnek a rivalizálása zajlik. Két olyan modell, amelyet ezesetben a választók maguk is megítélhetnek. És még ha a Meloni és Macron politikája közötti eltérések a migráció tekintetében csak ürügyként is szolgálnak, ez a téma a választási kampányok központi eleme lesz. Ezen a területen pedig a választók számára valószínű, hogy a „Meloni-modell” vonzóbb lesz, mint a „Macron-modell”. 

Atlantico.fr: Milyen következményekkel járna egy jobboldali összefogás az európai parlamenti választásokon? Milyen mértékben szorulna vissza a Renew Europe, és Emmanuel Macron?

RB: Minden a Néppárttól függ. Amennyiben a képviselőcsoport teljes mértékben belép ebbe a szövetségbe, akkor reális esély van arra, hogy jobboldali többség alakuljon ki. Ebben az esetben a Renew Europe - melyet a Macron által alapított République en marche – Renaissance centrista párt ural - elszigetelődne, és egy úgynevezett tanúságtevő szerepe lenne. De véleményem szerint ez valószínűtlen. 

Tekintettel az eddig bevált módszereire, sokkal valószínűbb, hogy a Néppárt balra fordul, és folytatja a „mindent a jobboldal ellen” visszatérő politikáját. E forgatókönyv szerint a Renew Europe továbbra is befolyásos és központi szereplő maradna egy, a Néppárttól a Zöldeken keresztül a szélsőbaloldalig terjedő koalícióban. Macron, és a centristák számára tehát a kihívást az jelenti, hogy a Néppárt hű maradjon az európai mainstreamhez, ahogyan azt eddig is tette. Ki lesz tehát sarokba szorítva, a Néppárt jobb, vagy baloldala? Ez egyelőre kérdéses. Ugyanakkor hozzá kell tenni azt a nem elhanyagolható paradoxont, hogy Európában a Renew Europe szövetségese mindazon pártoknak, amelyek Franciaországban hevesen szembeszállnak Macronnal. 

Talán a legvalószínűbb forgatókönyv a pártok közötti ad hoc szövetségek forgatókönyve a törvényhozás során felmerülő kérdésektől függően. És ismét, a Néppártnak mint központi pártnak lenne meghatározó szerepe, amely körül ezek az ad hoc koalíciók forognának. Ehhez azonban az kell, hogy a képviselőcsoport úgy viselkedjen Brüsszelben, ahogy azt a választói szeretnék, és nem úgy, ahogy azt a vezetői megszokták. Ez pedig korántsem magától értetődő. 

A cikk eredetileg az atlantico.fr oldalán jelent meg 2023 június 8-án.