Hollandiában a tömeges migráció nem új jelenség. Az 1960-as években államközi munkaerőkölcsönzési szerződések keretében törökök és marokkóiak, az 1970-es években pedig - Suriname függetlenné válásával - a volt holland, dél-amerikai gyarmat lakói érkeztek nagy számban az országba. Később lehetőség nyílt a családegyesítésekre, így mára az Európán kívülről érkező bevándorlók és leszármazottjaik a lakosságnak hozzávetőleg 10 százalékát adják, ami főként marokkóiakból, törökökből, szurinámiakból és indonézekből áll.

Ahogy a bevándorlás, úgy a körülötte zajló vita sem új jelenség. Pim Fortuyn 2001-ben alapította meg az Élhető Hollandia nevű bevándorlás- és iszlámkritikus pártját. Miután a politikust a 2002-es választási kampány során egy baloldali aktivista meggyilkolta, az utána maradt politikai vákuumot 2004-ben Geert Wilders és az általa alapított Szabadságpárt kezdte betölteni. 

Wilders pártját egy személyben, tanácsadóinak szűk csoportjával irányítja, a mostani választásokig pedig nem vállalt nyilvános vitákat, ami általános visszatetszést keltett a választók egy részében, illetve akadályozta őt a népszerűségszerzésben. Wilders nyers iszlámellenessége sok, egyébként migrációkritikus szavazó számára nem volt szimpatikus. A Szabadságpárt támogatottsága az elmúlt két évtizedben végig 10-15 százalék között mozgott, tehát az egyik legnagyobb szavazóbázissal rendelkező politikai erő volt, a fősodorhoz tartozó holland pártok azonban nem voltak hajlandóak koalícióra lépni vele.

A megosztó Wilders radikális hangvételű bevándorlás- és iszlámellenessége az elmúlt időszakban ugyanakkor egyre jobban rezonált a változó társadalmi hangulatra. Hollandiában a bevándorlók társadalmi integrációja más európai országokhoz (pl. Franciaország, Belgium, Svédország) képest sikeresnek mondható. Az országban nincsenek gettók, a bevándorlók körében a bűnözés és a munkanélküliség folyamatosan csökkent, a migrációs hátterű fiatalok hollandul beszélnek egymás közt, elfogadják a nyugati kultúrát és értékrendet. Ennek ellenére a bevándorlók számának drasztikus növekedése miatt a migráció kérdése a politikai viták kereszttüzébe került. Csak 2022-ben 403 ezer bevándorló és menekült érkezett az országba.

A határon túlról érkezők hulláma miatt többek között lakhatási válság alakult ki Hollandiában. A holland médiában sorra jelentek meg olyan felvételek a befogadóközpontok környékén tapasztalható áldatlan állapotokról és a türelmetlen vagy éppen agresszív menedékkérőkről, amelyek megváltoztatták a korábban befogadóbb közvéleményt. A bevándorlás kérdése 2023 nyarán a kormánykoalíciót is szétfeszítette. A Mark Rutte vezette jobboldali liberális Szabadság és Demokrácia Néppárt (VVD) és a kereszténydemokrata CDA szigorítani szeretett volna a bevándorláspolitikán, a szocialista D66 és a keresztény-liberális CU azonban ellenezte ezt. A koalíció tehát eleve a bevándorlási helyzet miatt esett szét, így nem meglepő, hogy a kampányban a migrációkritikus Geert Wilders tudta az egyik leghatásosabb módon aktivizálni a szavazókat. 

Wilders ennek ellenére nincs könnyű helyzetben, a többségi kormányzáshoz a 150 mandátumból 76-ot kell jövőbeni koalíciós partnereivel együtt megszereznie. Bár a politikai középtől jobbra található pártok szinte mind egyetértenek abban, hogy a migrációnak valamilyen formában és mértékben gátat kell szabni, Wilderst szélsőséges nézetei miatt nagy kockázatnak tartják, ezért óvatosan közelítenek hozzá. A kormányalakításig várhatóan elhúzódó tárgyalások vezetnek majd. Rutte lemondása után az VVD-t Dilan Yesilgöz vette át, aki nyomban jelezte, kívülről támogatja Wilders kormányát és célkitűzéseit, de koalícióra nem lépnek a Szabadságpárttal. A 20 mandátumot szerző  jobbközép Új Társadalmi Szerződés (NSC) vagy a 7 helyet szerző Földműves Polgári Mozgalom (BBB) hajlandó lenne együttműködni, de csak akkor, ha Wilders feladja olyan, szerintük alkotmányellenes céljait, mint például a holland mecsetek bezárása vagy a Korán betiltása. Ha Wilders hajlandó is lenne erre, akkor sem biztos, hogy meglenne az áhított parlamenti többsége, így végül az is előfordulhat, hogy a jobboldal győzelme ellenére, a baloldal alakíthat kormányt, mint történt az Spanyolországban vagy vélhetően történni fog Lengyelországban. Az Európai Bizottság korábbi alelnöke, a második helyezett zöld–munkáspárti szövetség (GL/PvdA) kormányfőjelöltje, a rutinos Frans Timmermans képes lehet egy nagykoalíció összerakására. A harmadik forgatókönyv, hogy Wilders a VVD ígért külső támogatására támaszkodva kisebbségi kormányzással próbálkozik, ám ez elég törékeny konstrukciónak tűnik. Hollandiában hagyományosan akár egy évig is eltarthatnak a koalíciós tárgyalások, amelyek sikertelenségét követően akár újabb választás elé nézhetünk, Wilders egyelőre azonban bizakodó.