A digitális nyelvhasználat, valamint az online térben megvalósuló magatartásmódok társadalmilag meghatározottak, a szocializáció során alakulnak ki. Tekintettel tehát arra, hogy a szocializáció során más és más hatás éri a fiatalokat, mint a korábbi nemzedékeket, feltételezhető, hogy a digitális nyelvhasználati szokásaik generációs sajátosságokat is mutatnak. Ennek eredményeképpen válik a kérdés társadalomtudományi értelemben is vizsgálhatóvá. Az Ifjúságkutató Intézet 2024-ben a magyarországi 15 és 29 év közöttiek online kommunikációs szokásait vizsgálva arra jutott, hogy az emoji-használat nemcsak kultúraspecifikus, hanem generációspecifikus is.  

A legjelentősebb magyarországi ifjúságszociológiai kutatás-sorozat legutolsó adatfelvételére 2020-ban került sor, amelynek során 8000 magyarországi 15–29 éves fiatalt kérdeztek meg többek között a kultúra- és tartalomfogyasztási szokásairól. Az eredmények azt mutatják, hogy a mindenkori magyar fiatalok életében az offline kulturális terek látogatása folyamatosan csökken, s ezzel párhuzamosan a virtuális tereknek és a digitális tartalmak fogyasztásának az előretörése rajzolódik ki. A mai fiatalok életmódja, életstílusa ezáltal értelmezhetetlenné válik a digitális kultúra kontextusa nélkül. Az ezredforduló óta eltelt két évtized alatt a számítógép, valamint az internet-hozzáférés alapvető infrastruktúrává vált (internetezési elérhetőség 2000-ben a vizsgált fiatalok 9 százalékának volt, 2020-ban már 93 százalékának). Az okostelefonok penetrációja a korosztályban ennél is erőteljesebb növekedést mutat, ugyanis míg 2012-ben a 15–29 éves fiatalok szűk harmadának, addig 2020-ra már 97 százalékának volt okostelefonja. A vizsgált időszakban hasonló ütemben növekedett az okostelefonokhoz tartozó mobilinternetelérési arány is, ugyanis míg 2012-ben még csak minden második mobiltelefonhoz tartozott internet-előfizetés, addig nem egészen egy évtizeddel később már az eszközök 88 százalékának volt. Az infokommunikációs-eszközök térnyerése nemcsak a fizikai terek látogatására volt hatással, hanem a tartalomfogyasztás hagyományos formáit is erőteljesen befolyásolta. Tízből nyolc internethasználó tagja valamely közösségi oldalnak is (a legnépszerűbb platformok a Facebook, a YouTube, valamint az Instagram voltak), amelynek szerepe megkerülhetetlenné vált mind az informálódás, mint a szórakozás tekintetében. Ennek eredményeképpen a magyarországi fiatalok digitális nyelvhasználati szokásaikra a közösségimédia-felületek erős hatást gyakorolnak.

Az Ifjúságkutató Intézet 2024-es kutatásának eredményeiből láthatóvá vált, hogy a vizsgált 15 és 29 év közötti fiatalok az emoji-használat esetében különböző stratégiákat követnek: mindez függ a szituációtól, a kommunikáló felek közötti viszonytól – amely ez esetben is társadalmilag meghatározott –, valamint a közlés kontextusától is. A kommunikáló felek közötti viszonyt vizsgáltuk, amikor arra kérdeztünk rá, hogy mennyire jellemző az emoji-használat a közelállókkal, valamint az eltérő korúakkal, a szituációt vizsgáltuk, amikor a munkakörnyezetben megvalósuló online kommunikációs helyzeteket mértük fel, s a közlés kontextusa került a fókuszba, amikor a magyarországi fiatalok percepcióit vizsgáltuk az emojik online kommunikációban betöltött szerepéről.

A szocializációs színterek meghatározó szerepére utal, hogy a vizsgálatba bevont fiatalok leginkább a barátaikkal történő online kommunikáció során használják az emojikat, majd a gyakoriságban a munkatársak és diáktársak következtek, s legkisebb arányban az idősebb családtagokkal, rokonokkal történő online kommunikációs aktus során nyúlnak a képi jelek eme formájához (barátokkal: 75 százalék, munkatársakkal, diáktársakkal: 65 százalék, idősebb családtagokkal, rokonokkal: 44 százalék). Az emojik használatának gyakorisága a közelállókkal történő online kommunikációban egyedül a nemek esetében mutat szignifikáns különbséget a szociodemográfiai jellemzők tekinteténben: mindhárom vizsgált viszonyrendszerben a nőkre jellemzőbb, hogy a gépelt szövegek értelmezését hangulatjelek használatával segítik elő.

A viszonyrendszert nem pusztán a közeli kapcsolat tekintetében vizsgáltuk, hanem megnéztük, hogy a formálisabb kapcsolattartás tekintetében látunk-e különbségeket a hangulatjelek használatát illetően. A 15–29 évesek hattizede (59 százalék) nyilatkozott úgy, hogy az idősebb főnökkel vagy a tanáraikkal inkább nem jellemző, hogy az online felületeken történő kommunikáció során emojikat használnak. A hasonló korú vagy fiatalabb felettesekkel, valamint a fiatalabb tanárokkal a megkérdezettek 38 százaléka mondta azt, hogy inkább nem, 30 százalékuk, hogy inkább jellemző a hangulatjelek használata. Eltérést e tekintetben a korcsoportok között látunk, minél fiatalabb valaki, annál kevésbé jellemző, hogy egy ilyen helyzetben emojikkal erősítenék az üzenetüket. 

A kommunikációs szituáció is meghatározó tényező az online kommunikációs nyelvhasználati stratégia kialakításában. A munkahelyen több generáció együttműködésére van szükség, s amint megjelent a munkaerőpiacon az a generáció, akik valóban a digitális- és okoseszközök között „nőttek fel”, egyre fokozódott az érdeklődés a különböző generációk közötti kommunikáció iránt: gondoljunk csak a megnövekedett igényekre azon könyvek, cikkek, valamint előadások iránt, amelyek zászlójukra tűzték azt, hogy segítik a munkahelyi környezetben jelentkező, generációk közötti „kommunikációs szakadék” leküzdését. Mindebből fakadóan az idősebb generáció tagjai számára világossá vált, hogy amennyiben a „mai fiatalokkal” meg szeretnék találni a közös hangot, akkor a nekik tulajdonított digitális nyelvhasználati szokásokat be kell emelni a munkahelyi kommunikációs gyakorlatok közé. A munkahelyi kommunikációs szokások digitális térbe való eltolódását a koronavírus-járvány tovább erősítette. Mindennek ellenére a „mai fiatalok” egyharmada (33 százalék) inkább egyetért azzal a megállapítással, hogy az emojik használata a munkakörnyezetben szakmaiatlan, s csupán egyötöde (25 százalék) gondolja azt, hogy ez nem minden esetre igaz. Ugyanakkor, ha a munkahelyi online kommunikációban mégis használják eme képjeleket, akkor közel minden második (43 százalék) válaszadó szerint az inkább pozitívan befolyásolja a munkatársakkal való kapcsolatot, s csupán 17 százalékuk érzi úgy, hogy ez nem feltétlenül van összefüggésben egymással.

Érdekes, s a jövőre vonatkoztatva elgondolkodtató eredmény, hogy a legfiatalabb korcsoport tagjai (15–17 évesek) – akik még a munkaerőpiacra történő belépés előtt állnak – gondolják leginkább úgy, hogy szakmaiatlan a munkahelyi szituációkban az emojik használata (1. ábra).

A sikeres kommunikáció egyik fontos alapfeltétele, hogy az üzenet értelmezéséhez a közös kód meglegyen mind a feladónál, mind a címzettnél. Ahogy azt a fentiekben már jeleztük, az emojik a képi jelek közé sorolhatók, amelyeknek a dekódolási folyamatában a konnotáció kiemelt fontosságú. A jelentésalkotás második szintje kulturális kódolású, vagyis kultúrafüggő. Azonban, ha a digitális nyelvhasználatra digilektusként tekintünk, akkor feltételezhető, hogy az elsajátítása ennek a sajátos nyelvhasználati módnak a szocializáció során valósul meg, így a különböző nemzedékek számára más és más jelentéssel bírhat, így lesz a digilektus nemcsak kulturálisan meghatározott, hanem generációspecifikus is.

Ezt támasztják alá az empirikus eredményeink is, ugyanis tízből hét fiatal ért egyet inkább vagy teljes mértékben azzal a megállapítással, hogy vannak olyan emojik, hangulatjelek, amelyeket másképpen értelmeznek a fiatalok és az idősebbek. Mindez azzal a következménnyel is járhat, hogy a kommunikációs felek között félreértés alakul ki az emojik értelmezését illetően. Az emojik értelmezhetőségét tovább nehezíti az is, hogy egyre inkább sablonszerű a használatuk, ezzel pedig elveszítik eredeti jelentésüket. Minden második fiatal szerint gyakran tapasztalható félreértés abból, hogy a különböző generációk másképpen értelmezik az emojikat (2. ábra).

A magyar 15–29 éves fiatalok az emojik használatának eredeti funkcióit ma is érvényesnek tekintik, ugyanis 53 százalékuk inkább egyetért azzal, hogy a használatával könnyebb kifejezni a gondolataikat, 56 százalék szerint pedig erősíti az üzenetet (pl. veszteség esetén szomorú hangulatjel alkalmazása stb.) Abban viszont megoszlani látszanak a vélemények, hogy mennyire képesek az érzelmeiket a szavaknál jobban megjeleníteni (29 százalékuk szerint inkább nem, míg 32 százalékuk szerint inkább igen). Jelentős eltéréseket a szociodemográfiai tulajdonságok mentén nem tapasztalhatunk (3. ábra).

Az emojik még egy fontos funkciójáról érdemes megemlékezni, nevezetesen, hogy képesek befolyásolni a feladó és a címzett közötti érzelmi viszonyulást. A megkérdezett magyar fiatalok kétharmada (63 százalék) szerint a hangulatjelek pozitívan befolyásolhatják az üzenetet küldő fél iránti érzelmeiket. Vagyis a képi jelek eme formája, legalábbis részben képes a metakommunikáció jelzésfolyamatát leképezni. Saját magukra vonatkoztatva azonban nem ilyen egyértelmű az emojik hatása, ugyanis közel azonos arányban oszlik meg a fiatalok véleménye azzal kapcsolatban, hogy a hangulatjelek képesek-e javítani az általános hangulatukon vagy sem (inkább igen: 33 százalék, inkább nem: 32 százalék).