Homokos karibi tengerpartok árnyékában tomboló hiperinfláció, egy néhány évtizede még olajparadicsom romjain pöffeszkedő rezsim, élén a drogkartellekkel összejátszó kommunista diktátorral, körülötte éhező tömegekkel, szemben a Nyugat elítélő retorikájával és kemény, de egyelőre eredménytelen szankcióival. Mindez nem egy legújabb Netflix kartell-sorozat szinopszisa, hanem a világ potenciálisan egyik legjobb természeti adottságokkal ellátott országának, Venezuelának a jelene.
Az 90-es évekig virágzó, elsősorban olajbevételeiből fejlődő latin-amerikai ország kiemelkedett a körülötte formálódó diktatúrák, katonai junták politikai és gazdasági nehézségeiben kapálózó szomszédai közül. Nem csak a környék, de az amerikai turisták kedvelt üdülőhelyévé is vált, kiterjedt autópálya-hálózattal és légi közlekedéssel. A folyamat mára megfordult és Florida a venezuelai emigráció egyik központja, ahol százezrével élnek azok, akik Hugo Chávez, majd utódja Nicolás Maduro diktatúrájának “eredményei” miatt voltak kénytelenek elhagyni az országot. Az 1999-ben hatalomba kerülő Chávez ugyan képes volt megnyerni szegények millióit a “társadalmi egyenlőtlenségek” eltörlését meghirdető programjával, rendszere már születésekor bukásra volt ítélve. A kérdés csak az volt, hogy ő megéri-e a bukást. Neki szerencséje volt, az országnak kevésbé.
A dízeles forradalom
Chávez bolivári forradalma, amely egy “nemzeti gazdaságot és függetlenséget” hirdetett egyszerre kecsegtette a venezuelaiakat a protekcionista, állami tulajdonra épülő gazdasági modell sikerével s az ebből fakadó önállósággal, valamint egy gyors és hatékony szociális programmal. Utóbbi a szegénység felszámolását, az elfeledett tömegek felkarolását, az oktatás és az egészségügy színvonalának emelését célozta, érthető módon telibe találva ezzel az elmúlt évtizedek fejlődéséből kimaradt, elsősorban vidéki szavazói bázist. Minderre azonban fedezetet kellett találnia, amelyre miben másban bukkant volna, mint az országot a jólétbe repítő olajiparban. Ehhez akkor szerencse is párosult: azokban az években kitartóan stabil volt, sőt emelkedett is az olaj globális ára.
A kiterjedt venezuelai olajkitermelés tehát ideig-óráig finanszírozni tudta a radikális szociális programot. Az a bizonyos damoklészi kard viszont már ekkor is ott lebegett a Caracas-i elnöki hivatal fölött. Az OPEC-alapító Juan Pablo Pérez Alfonzo 1976-ban, a gazdasági csúcs idején, figyelmeztette az ország vezetését:
– talán nem véletlen, hogy abban az évben találta ezt mondani az ország akkori olajminisztere, amikor megszületett a PDVSA (Petróleos de Venezuela, S.A.) állami olajvállalat és a nemzetközi szereplőket először váltották fel mesterkélten venezuelai olajcégek.
A radikális államosítás magában hordozta a valós verseny elsorvasztását és valóban nem kellett sokkal több, mint két évtized, hogy a jóslat valósággá váljon. Az addigra több holland betegséget is lábon kihordott venezuelai gazdaságot igyekeztek egyben tartani és ismét meg-megnyitni a nemzetközi szereplőknek, de a kegyelemdöfést a 2000-es évek elején kétségtelenül Cháveztől kapta. Kormányzása elején, hogy beválthassa választási ígéreteit, úgy döntött, hogy a PDVSA éves befektetési büdzséjének 10%-át szociális programokra kell fordítani. Ez 2002-ben hatalmas sztrájkhullámot eredményezett, egyre többen előrehozott választásokat követeltek. Cháveznek ezen a ponton nem volt más hátra, mint előre: majd’ 12 000 PDVSA alkalmazottat rúgatott ki és töltette fel az üresedéseket kormányszimpatizánsokkal, amellyel ugyan a vezetésre leselkedő közvetlen veszély elhárult, a krízist észlelő tömegek számára csak olaj volt a tűzre. Mindeközben annak érdekében, hogy a szegényebb rétegek minél jobban érezhessék életkörülményeik javulását, olyan alapvető élelmiszerek kaptak árplafont, mint a liszt vagy az olaj. Ezáltal megbénult az élelmiszeripar és a kereskedők se tudtak mit lépni, hiszen sokaknak esély sem kínálkozott a profitábilis működésre.
Kétségtelen, hogy az “olajsegélyeknek” hála alig 10 év alatt közel 60%-ról 30% alá vitték le a lakosság szegénységi indexét és addig elképzelhetetlenül széles körben vált hozzáférhetővé a megfelelő kórházi ellátás, alapvető gyógyszerek vagy éppen minőségi közoktatás. A kormány népszerűsége emiatt magasan tudott maradni, Hugo Chávez pedig karizmatikus vezetőként egyfajta népi messiásként élte politikai teofániáját, tudva hogy a költségvetési számok már rég mutatják a rendszer fenntarthatatlanságát s a túlköltekezésből keletkező deficitet. 2013-ben hirtelen fordulat következett: Chávez mindössze 58 évesen meghalt és helyére Nicolás Maduro került. A szocialista blokk élén mindössze 1.5%-kal nyerte meg az időközi választásokat és legitimitása, népszerűsége egyértelműen a chávezi karizma árnyékának volt köszönhető és még konkrétabban annak, hogy elődje még életében őt jelölte ki utódjául.
Maduro: a forradalom gyermeke, aki felfal mindent
Maduro elég hamar nyilvánvalóvá tette, hogy rászolgált elődje figyelmére és minden erejével el is kezdte lebontani a maradék jogállamot, valamint felélni az államháztartás maradékát. Mindezt megfejelve 2014 után bezuhant az olajár és ezzel soha nem látott hiperinfláció és elszegényedés szakadt Venezuelára, magával rántva minden maradék, még az eddigi válságokat betegesen, de túlélő iparágat. Az így beinduló tüntetéshullám és a felerősödő elvándorlás nem egy politikai fiaskót hozott magával, hanem egy befagyott kommunista, latin-amerikai drogkereskedelemmel összejátszó katonai diktatúrát. Az Egyesült Államok és a nyugati országok szankciói bár gyengítették a vezetést, a proxy konfliktus másik oldalán felsorakozó Kína, Oroszország vagy éppen a titkosszolgálatával is aktívan a rezsimet erősítő Kuba tudott annyira ellentartani, hogy végső soron Maduróék drámai általános élelmiszer-, gyógyszer-, és üzemanyag(!)hiányt retorikájukban a “nyugati imperialisták” szankcióinak eredményeként kommunikálhassák. Alig van persze valaki már Venezuelában, aki ezt elhiszi és Juan Guaidó ellenzéki vezér felépítése és fellépése sokaknak adott új reményt.
A 2015-ös parlamenti választások óta az ellenzéki blokk (Demokratikus Egység Kerekasztal - MUD) kétharmados többséggel bírt a Nemzetgyűlésben s ez érthetően szúrta is a szemét az elnöki hivatalnak. Maduro ezért, az ellenzéket megkerülve a Legfelsőbb Bíróságra a saját embereit ültetve megfosztotta törvényalkotási jogkörétől a parlamentet. Ezt a döntést az erősödő tüntetéseket látva végül visszavonták, de ekkorra a folyamatok visszafordíthatatlanná váltak és a tüntetéseknek nem szakadt vége: több mint száz halott és több ezer sérült lett az eredménye az utcai összecsapásoknak. Minden botrány ellenére 2017-ben, az elnök által létrehozott bábparlamentre, a “Alkotmányozó Nemzetgyűlésre” is választásokat írtak ki, amely természetesen megtelt szocialistákkal.
Juan Guaidó: remény- vagy hullócsillag?
Ebben a párhuzamosságban és az országban egyre fokozódó gazdasági és politikai káosz közepette 2019 elején Juan Guaidót, a Nemzetgyűlés házelnökét 2019 a képviselők - a venezuelai alkotmány egy passzusára hivatkozva - ideiglenes elnöknek kiáltották ki és egyben szabályos és törvényes előrehozott választásokat követeltek. A rögvest az Egyesült Államok és az Európai Unió (illetve azóta összesen több mint 50 ország) által elfogadott (ház)elnök, a Trump adminisztráció támogatásával megerősítve igyekezett tenni valamit Maduro elmozdítása érdekében. Kvázi nagyköveteket is küldött az őt elismerő országok többségébe, így kívánva a globális napirenden tartani Venezuela ügyét.
Többen és többfélét vártak tőle - vagy inkább a mögötte álló demokratikus hatalmi tömbtől -, de egy, a nyugati politikában divatos és lelkiismeretnyugtató nyilatkozat- és kommüniké-áradaton túl az éppen áram, ivóvíz és gyógyszer nélkül az országban tengődő tömegeknek vagy a szabadságra váró több mint 4 millió emigránsnak valós eredményt nem tudott felmutatni.
Az idő azonban telik s az embernek az az érzése, hogy mintha mindenki a másik féltől várna valamit. A rózsaszín köd elkezdett eloszlani Guaidó körül s azt is tudni immáron pontosan mikor: alig pár hete, 2020. December 6-án. Ez a nemzetgyűlési választások napja volt, amelyen Madurónak lehetősége nyílt az egyetlen, még nem a markában lévő (és Guaidó "hatalmát" jelképező) intézményt is megkaparintani. Lévén az egész ellenzék, élén az ideiglenes elnökkel bojkottálta a választásokat és helyette egy külön konzultációt (Consulta Popular) hirdetett, a kimenetel még egyértelműbb volt. A hihetetlenül alacsony 31%-os részvételi arány (2015-ös ennek a duplája volt) a teljesen szabálytalan választáson, amelyet az EU és az USA is elítélt és még megfigyelőket se volt hajlandó rá küldeni, már az érdektelenség, a bojkott és az országnak végképp nem hiányzott koronavírus járványnak tudható be. Így aztán elviekben januárban beiktatják a decemberi választások eredményeként összeállt bábparlamentet, az ellenzék pedig szó szerint az utcára kerül.
Mit vár Guaidó magyarországi nagykövete?
Magyarország, a kormány és a Máltai Szeretetszolgálat venezuelai magyarok százait befogadó programja és az EU-val egységesen Maduro kommunista diktatúrájával szembehelyezkedő politikája ellenére sem kulcsszereplő természetesen a Venezuelai körüli nemzetközi diplomáciai adok-kapokban. Azonban Juan Guaidó “elnökségével” szinte egy időben megkezdte működését Budapesten Enrique Alvarado, a demokratikus oldal képviselője. Az elegáns önkéntes diplomata, aki külön javadalmazást nem kap munkájáért, Madridból költözött Pestre, hogy elkezdjen kapcsolatokat építeni és a helyi, hirtelen jó nagyra nőtt venéz közösség életét is segítse. Nem ejtőernyős PR-figuráról van azért szó: Alvarado több mint egy évtizeden át volt Rafael Caldera korábbi venezuelai elnök tanácsadója, aki először a hetvenes évek elején, majd közvetlen Chávez hatalomra kerülése előtt ült az elnöki székben.
Belvárosi apartmanjában ülünk le egy kávéra, amely feleségével közös otthonuk, de egyben a kvázi nagykövetség irodája is. Az első fél óra képnézegetéssel telik: a decens apartman hol megemlékezéseknek, hol beszélgetéseknek vagy éppen kisebb koncerteknek ad otthont. Mielőtt elhelyezkednénk a hosszú, dióbarna tárgyalóasztal két felén, a nagykövet büszkén mutatja fotóit a venéz és a magyar zászló előtti kis asztalon, amelyek egyikén Guaidóval, a másikon pedig a magyar miniszterelnökkel látható. Ezután leülünk és rögtön a decemberi választásokról kérdezem. Bár hosszú, de inkább panel válaszokat kapok és egy részéről evidens érvelést arról, hogy Maduro miért illegitim vezetője az országnak. Elmondja, hogy Guaidó a helyén tervez maradni az új Nemzetgyűlés hivatalos, január eleji beiktatása után is. Az ellenzék által életre hívott, Nemzeti Konzultációra formájában hajazó, Consulta Popular arra is hivatott, hogy megerősítse Guaidó legitimitását. A digitálisan és élőben, a “nagykövetségeken” is elérhető nyomtatványt a hivatalos választások után egy héttel, december 12-én egyébként 6,5 millióan töltötték ki világszerte. Erre mondhatjuk, hogy mégiscsak fél-Magyarországnyi emberről van szó, de a több mint 30 milliós venezuelai nemzet esetében (több milliós emigrációval) ez a szám jelentősen elmarad attól, hogy politikai fegyver válhasson belőle. Természetesen érthető az igyekezet és az láthatóan esetükben is, hogy az internet előnye pont ugyanaz, mint a hátránya: folyamatosan képes az ügyre irányítani a figyelmet, ehhez azonban permanensen eredményt is kell produkálni (vagy inkább provokálni?). A nagykövet szerint a kubai titkosszolgálat (mint egyfajta import-ÁVÓ) rátelepedése a venezuelai rendszerre még tovább kuszálja a függelmi szálakat, mert sokan ha belülről lépnének is Maduroval szemben, több irányból is sakkban tarthatók, nem is beszélve a drogkereskedelemről és az azzal (is) összefüggő korrupcióról. A végső cél tehát, szerinte, nem lehet más, mint a legitim választások és egy fenntarthatatlan rendszer kimúlásának felgyorsítása az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseinek segítségével. Bízik benne, hogy a jelenleg Magyarországon élő (vagy hazatért) venezuelaiak hamarosan visszatérhetnek az országba, segíthetik újjáépíteni azt.
Szabadság: álom vagy valóság?
A beszélgetés után a pesti rakparton sétálva nem tudtam elhessegetni a fejemből, hogy mennyire ismerős volt a nagykövet retorikája a huszadik századi emigráns magyar cikkek, folyóiratok világából. Mélyen át tudtam érezni azt a reménykedéssel átszőtt lelki állapotot, amellyel Guaidó üzeneteibe kapaszkodnak venezuelaiak milliói és várnak a szomszédos Kolumbiától Floridán át egy budapesti lakótelepig “a” jelre, amely majd egyértelművé teszi nekik és a világnak, hogy a diktatúrának vége, haza lehet térni és itt az ideje újrakezdeni. Talán létezik ilyen jel, amit hamarosan egy emberként hall majd meg az egyszerre éhező és távolba szakadt Venezuela – mi mást kívánhatna az ember? Talán valóban más az ő helyzetük, méretükből, az olajból, a latin-amerikai viszontagságokból adodóan.
Talán mindez Guaidónak fog sikerülni és valóban egy demokratikus választás elnökjelöltje lehet. Talán.
A szerző az MCC stratégiai kommunikációs vezetője.
Borítókép: Marco Bello/Reuters
