Január 7-én a török külügyminiszter azt nyilatkozta, Ankara és Párizs jól halad kapcsolatuk normalizációjával. Néhány héttel korábban azonban még Törökország és Franciaország vezető politikusainak vitájától volt hangos a világsajtó. Recep Tayyip Erdoğan török elnök annak ellenére foglalt el központi helyet a franciaországi vitákban, hogy semmilyen közvetlen kapcsolat nem volt Törökország és a Franciaországban októberben elkövetett szélsőséges iszlamista terrortámadások között.
A kiemelt médiaérdeklődés abból a szempontból nem meglepő, hogy mind Erdoğan, mind Emmanuel Macron francia elnök a diplomácia megszokott nyelvétől eltérő, erős kritikákat fogalmazott meg a másik személyével szemben. Erdoğan például azt javasolta Macronnak, hogy vizsgáltassa ki az elmeállapotát, míg Macron úgy fogalmazott, a feszültségek oldásához szükséges lenne, hogy a török elnök tisztelje Franciaországot, ne sértegessen és ne hazudjon. Noha többen hajlamosak a konfliktust a „civilizációk összecsapásaként” vagy kulturális háborúként feltüntetni, annak hátterében valójában nem az eltérő civilizációk vagy kultúrák, hanem kőkemény stratégiai és hatalompolitikai érdekek húzódnak meg. A következőkben azt mutatjuk be, mi áll Erdoğan a franciaországi eseményekkel kapcsolatban tanúsított magatartása mögött. Az itt felvázolt szempontok azonban nemcsak a konkrét helyzetre alkalmazhatóak, hanem a jövőben szinte biztosan bekövetkező, hasonló konfliktusokhoz is értelmezési keretet nyújtanak.
A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) szavazótáborának legjelentősebb részét a konzervatív, vallásos szavazók teszik ki, akik irányába Erdoğan minden iszlám melletti felszólalásával gesztust gyakorol. Az AKP emellett, hogy megállítsa népszerűségének fokozatos csökkenését, különösen a 2015-ös választásoktól kezdődően egyre inkább jobbra tolódott (a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártjával is koalícióra lépett). A Macronnal szembenihez hasonló megszólalások pedig a nacionalista szavazótábort is meg tudják szólítani. Mindezen túlmenően ismert jelenség, hogy a külső ellenségkép, az „ostromlott erőd” retorika a hatalmon lévők szempontjából rendkívül eredményes, mivel összekovácsolja és egy erőskezű vezető mögé állítja be a társadalmakat. Macron iszlámmal kapcsolatos szavait nem nehéz úgy fordítani, mintha azok a török választópolgárokat létükben, identitásukban fenyegetnék. A konfrontatív hangnem azonban politikai szempontból Macronnak is jól jöhet. A szélsőséges iszlamizmussal szembeni határozottabb hazai fellépése és Törökország kritikája a francia szélsőjobbtól csábíthat át potenciálisan szavazókat 2022-ben.
Erdoğan Macron elleni kampányának egyik közvetlen előzménye volt az a francia kezdeményezés, amelynek célja az „iszlám szeparatizmus” megelőzése, beleértve olyan intézkedések bevezetését, mint az imámok helyi, franciaországi képzése és a mecsetek külföldi finanszírozásának átláthatóbbá tétele. A franciaországi török diaszpóra fölötti befolyás csökkenése az elmúlt évek eseményeinek fényében két szempontból is különösen negatívan érintené Erdoğan hatalmát. Egyrészt nehezebben tudná befolyásolni az ott élő szavazókat. A 2014-es elnökválasztás óta a török diaszpóra tagjai a lakóhelyük szerinti országban is leadhatják szavazatukat a törökországi választásokon, amely messze nem elhanyagolható szavazatszám: a 2018-as török parlamenti és elnökválasztáson 158 ezer franciaországi török adta le voksát. Másrészt a török elnök nehezebben tudna fellépni a török rezsim ellenzőivel szemben. A 2016-os törökországi puccskísérletet követően több európai ország is tiltakozott az ellen, hogy Ankara többek között a török hírszerzéssel, illetve török imámokkal figyeltette meg ott élő állampolgárait.
Harmadikként ki kell emelnünk a Törökország és Franciaország közötti geopolitikai versengést. A két állam jelenleg talán legégetőbb konfliktusa Líbia kapcsán alakult ki, ahol a felek szemben álló oldalakat támogatnak a harcokban: Ankara az ENSZ által legitimnek elismert líbiai kormányt (melynek során vitathatatlanul megszegi az ENSZ fegyverembargóját, noha ezzel távolról sincs egyedül), míg a franciák nem hivatalosan az ellene harcoló, Oroszország támogatását is élvező Khalífa Haftart. Párizs és Ankara érdekei azonban más földrajzi területeken is ütköznek, például általánosságban a Földközi-tenger keleti medencéjében zajló versenyben (ahol Franciaország, noha földrajzilag közvetlenül nem része a térségnek, a Törökországgal szemben kialakult görög–ciprusi–egyiptomi–izraeli informális szövetség tagja), de a franciák kritizálták Ankara karabahi fellépését is. Mindkét ország saját, legitimnek vélt érdekeit igyekszik érvényesíteni a kettejük között (is) zajló geopolitikai versengésben, és részben ennek részeként tesznek időről időre kísérletet arra, hogy minél rosszabb színben tüntessék fel egymást szövetségeseik szemében, illetve számukra kedvező irányba befolyásolják a hazai és nemzetközi közvéleményt.
Végül negyedik szempontként meg kell említenünk Erdoğannak azt a motivációját, hogy a szunnita „iszlám világ” vezetőjévé váljon. Az iszlám gyökerek és maga a vallás nemcsak az AKP bel-, hanem a külpolitikájának is fontos eszköze lett, amelynek tudatos használata hozzájárult a török „puha hatalmi” (soft power) képességek növeléséhez.
(Az elképzelésnek van történelmi alapja, hiszen a szunnita muszlim vallási közösség vezetői tisztjét, a kalifa címet a kalifátus 1924-es megszüntetéséig, évszázadokon keresztül az oszmán szultánok viselték.) Ez a török törekvés azonban napjainkban még a muszlim többségű országokon belül is ellenérzéseket vált ki, mivel az oszmán birodalmi ambíciók feléledését látják mögötte. A török politika ezzel együtt szívesen tünteti fel magát az „iszlám világ” vezetőjének, védelmezőjének szerepében. Az elmúlt időszakból ilyen, befelé a vallásos szavazók felé és kifelé, a világon élő muszlimok felé tett egyidejű gesztusnak tekinthető a Hagia Sophia mecsetté (vissza)alakítása, a palesztin ügy melletti ismételt hangos kiállás, illetve az iszlámellenességgel szembeni harcias retorika. Kevésbé ismert például, hogy a török kormányközeli kutatóintézet, a SETA 2015 óta minden évben elkészíti az Európai Iszlamofóbia Jelentést. (A legutóbbi, 829 oldalas jelentés szövege angolul itt olvasható.) A szunnita „iszlám világ” vezetőjének szerepéért Ankara többek között Egyiptommal, Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel is verseng. Itt érdemes megemlíteni, hogy a muszlim többségű lakossággal rendelkező államok fellépése Macron szavaival szemben nem volt egységes. Az Emírségek külügyekért felelős államtitkára például azt nyilatkozta, a muszlimoknak figyelniük kell Macron szavára, és sokkal jobban kellene integrálódniuk. Az eltérő török és emírségeki reakciók mások mellett az Ankara és Abu Dhabi közötti hatalmi versengést is visszatükrözik.
Összességében látható tehát, hogy a hatalompolitikai megfontolások meghatározóak a török–francia viszonylatban kialakult konfliktusban. A történelemből tudjuk jól, hogy a vallási, etnikai és kulturális identitások, illetve az azok közti különbségek könnyen instrumentalizálhatók. Ugyanakkor az érintett feleknek óvatosan kell ezzel bánnia, mert a folyamat könnyen egy olyan negatív spirálba fordulhat át, amelyet egy ponton túl már nem fognak tudni ellenőrzés alatt tartani.
A szerző a Migrációkutató Intézet kutatója.
Borítókép: AFP
