A 2025-ös események megértéséhez elengedhetetlen visszatekinteni a 2023-as választásokra, amelyek alapjaiban rengették meg a holland politikát. Hollandia 2023-ban példátlan politikai helyzetbe került: Geert Wilders pártja, a patrióta PVV (Szabadságpárt) évtizedes politikai karantén után nem várt győzelmet aratott. Ezzel véget vetett a Mark Rutte nevével fémjelzett, 13 évig tartó jobbközép VVD (Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért) dominanciájának.

Bár Wilders megnyerte a választást, a hosszas és feszült koalíciós tárgyalások megmutatták a „cordon sanitaire” (a jobboldalt kizáró politikai tűzfal) áttörésének árát. Wildersnek el kellett fogadnia, hogy bár pártja adta a legnagyobb frakciót, ő maga nem lehetett Hollandia kormányfője.

Egy törékeny kompromisszum eredményeként egy Európában szokatlan kormánykoalíció jött létre. A kormányzásban a PVV és a VVD mellett Pieter Omtzigt új, „jó kormányzást” hirdető jobbközép pártja, az NSC (Új Társadalmi Szerződés), valamint az agrár protestpárt, a BBB (Farmerek és Polgárok Mozgalma) vett részt. A miniszterelnöki címet egy, a pártpolitikán formálisan kívül álló szakértő (bár 2020-ig a Munkáspárt tagja volt), a korábbi titkosszolgálati vezető, Dick Schoof kapta meg.

A kormánykoalíció bukása: Az ideológia és a realitás Harca

A Schoof-kormány kevesebb mint egy évig maradt hivatalban. A közvetlen kiváltó ok Wilders migrációs terve volt. Ugyanis Wilders elképzeléseit - bár pártja a kormány legerősebb tagja volt – eddig nem tudta végrehajtani, mivel koalíciós partnerei hátráltatták ebben. Ezért végül kiadott egy 10 pontos migrációs tervet, amely többek között a határok katonai védelmét és a menedékkérők előtti teljes lezárását, a családegyesítések felfüggesztését, valamint a bűncselekményt elkövető kettős állampolgárok azonnali kiutasítását irányozta elő. Wilders ultimátumot adott koalíciós partnereinek, ami végül a Schoof-kormány bukásához vezetett.

A kormánykoalíció pártjai ezt a migrációs tervet végül nem támogatták, így végül a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező PVV elhagyta a kormánykoalíciót, ezzel véget vetve a kormánynak és előrehozott választást követelve az országnak.

A migrációs vita azonban csak a felszín volt. Azt az egymástól világnézetben eltérő pártok folyamatos belviszályai és az egymással való kompromisszumképesség teljes hiánya okozta.

A bukás katalizátora részben a 2026-os költségvetési vita volt. Itt tökéletesen kicsúcsosodott a négy párt alapvető összeférhetetlensége.  A PVV költséges szociális ígéreteket tett, de kormányon szembesült azok fedezethiányával (pl. a nyugdíjkorhatár jelentős csökkentése, az áfa eltörlése az alapvető élelmiszerekre). Szavazói ezek azonnali beváltását várták, ám a PVV miniszterei szembesültek a ténnyel, hogy az intézkedésekre nincsen fedezet. A VVD, mint fiskálisan konzervatív párt, ragaszkodott a maastrichti kritériumokhoz és a költségvetési fegyelemhez. Képtelenek voltak elfogadni a PVV általuk „pénzszórásként” vádolt terveit, miközben saját jobboldali-neoliberális gazdaságpolitikájukat sem tudták érvényesíteni. A „jó kormányzás” ígéretét az NSC nem tudta garantálni. Pieter Omtzigt pártja a „megélhetési biztonság” (bestaanszekerheid) helyreállítását ígérte, de nem a PVV holland mértékben radikálisnak számító módján, hanem egy kiszámítható, „jogállami” konstrukcióban. A BBB pedig nem tudott érdemi eredményt elérni az agrárérdekek képviseletében. Kizárólag a nitrogén-szabályozások visszavonására és az agrártámogatások biztosítására fókuszált, ám valódi változást nem tudott véghezvinni ezen problémák megoldása érdekében.

Az előrehozott választás

Az előrehozott választás szoros eredményt hozott. Bár a D66 (66-os Demokraták) 16,94%-kal végzett az élen, alig előzte meg a 16,66%-os PVV-t. Ez mandátumba átszámolva mind a PVV-nek, mind a D66-nak egyenlően 26 mandátumot jelentett, mégis fontos megjegyezni, hogy a valódi képet a mandátumok eloszlásának változása mutatja meg.

A legfontosabb tanulság a korábbi kormánykoalíció totális összeomlása. Minden, a kormányzásban részt vevő párt mandátumot bukott.  A PVV 11 mandátumot vesztett el. A VVD bár mindössze 2 mandátumot veszített, a hosszú éves trend alapján a párt tovább folytatja a lejtmenetében az útját. A BBB az összes mandátumának majdnem a felét, 3 mandátumot bukott, tükrözve ezzel a szavazói bizalmának megrendülését. Az NSC elveszítette minden mandátumát és ezzel lényegében teljesen megszűnt.

A választások végeredményének az üzenete egyértelműen az, hogy a korábbi koalíció nem elégítette ki a kormány felé támasztottalapvető igényeket. A választók megbüntették a pártokat, amiért nem tudták teljesíteni a programjaikban megfogalmazott célokat.

A 2020-as évek második feléhez érkezve a választásokon az emberek Európa-szerte a mainstream pártokból ábrándultak ki egyre jobban a kormányzóképtelenségük miatt. Hollandia most egy lépéssel tovább ment: 2025-re ez már nemcsak a mainstream pártokra, hanem magára az alternatívát kínáló jobboldalra, a PVV-re is igazzá vált. Geert Wilders pártja is tanúbizonyságot tett a kormányzásra való képtelenségéről; megnyerte a választást, de nem tudta stabilizálni a helyzetet. A koalíció, ami végül alakult, a Wilders által kitűzött célokat nem csak nem támogatta, hanem sokkal inkább folyamatosan ellenezte.

Az az állítás pedig, hogy a D66 erősödésével (amely 17 mandátumot nyert) liberális áttörés történt volna, legfeljebb féligazság. Az adatok mást is mutatnak: más, kisebb jobboldali erők, mint a konzervatív JA21 (8 hellyel) és a szuverenista FvD (4 hellyel) szintén erősödtek. Ha e két párt mandátumait összeadjuk, az több, mint amennyit a Wilders-féle PVV elveszített. A jobboldali szavazóbázis tehát nem tűnt el, csupán a PVV kudarcát belátva fragmentálódott, elaprózódott.

A választás eredményeként ismét egy centrista-liberális irányultságú kormány alakult, ugyanakkor a jobboldali pártok támogatottsága továbbra is jelentős maradt. D66 sikere azonban szintén árulkodó.  A D66 kampánya nem pusztán klasszikus liberális üzenetekre épült, hanem erős szociális ígéretekkel is dolgozott.  Ez arra utal, hogy a párt sikere nem kizárólag liberális értéküzenetekkel magyarázható.

A kormányalakítás tanulságai

A kormányalakítás végül jól tükrözte a holland pártrendszer sajátosságait. A 2025. októberi választást követően egyik politikai blokk sem rendelkezett önálló parlamenti többséggel, miközben a legtöbb párt továbbra is elzárkózott a Geert Wilders vezette PVV-vel való együttműködéstől. A közel négy hónapig tartó tárgyalások eredményeként végül a D66, a VVD és a CDA állapodott meg egy kisebbségi kormány létrehozásáról, amelynek élére a D66 vezetője, Rob Jetten került. Az új kabinet mindössze 66 mandátummal rendelkezik a 150 fős alsóházban, így működésének alapját kezdettől fogva a folyamatos parlamenti egyeztetés és az eseti támogatások megszerzése jelenti.

A létrejött koalíció elsősorban nem ideológiai közösségen, hanem politikai kényszeren alapult. A holland pártrendszer töredezettsége és a PVV tartós politikai elszigeteltsége mellett nem mutatkozott olyan többségi konstrukció, amely egyszerre biztosíthatta volna a parlamenti stabilitást és a koalíciós partnerek számára elfogadható politikai kompromisszumot. A D66, a VVD és a CDA ezért egy ritka kisebbségi kabinet mellett döntött, vállalva azt is, hogy a parlamentben minden jelentősebb jogszabály esetében külön támogatást kell szerezniük az ellenzéki pártoktól.

Mindez egyben visszaigazolja a választás legfontosabb tanulságát is. A holland politikában a 2025-ös választás nem egyetlen ideológia egyértelmű győzelméről szólt, hanem arról, hogy a rendkívül fragmentált pártrendszerben a választási siker önmagában már nem elegendő a kormányzáshoz. A politikai stabilitást egyre inkább az határozza meg, hogy a választások után létrejövő együttműködések képesek-e tartós kompromisszumokra és kiszámítható kormányzásra. A Jetten-kormány első hónapjai is azt mutatják, hogy egy kisebbségi kabinet működőképessége elsősorban nem a mandátumok számán, hanem a parlamenti együttműködés fenntartásán múlik.

Az üzenet Európa számára: A kormányzóképesség tesztje

Az európai politikai kultúrában paradigmaváltás következett be. A klasszikus programalapú politizálást egyre inkább felváltja a választói elégedetlenség tematizálása.

A D66 baloldali populista ígéretei célba értek. A lakhatási válság megoldására tett, bármennyire is szürreálisnak tűnő javaslataik – bár a probléma teljesen valós, mégis az ígéreteknek valós alapja és megvalósíthatósága nincsen – végül megtalálták a választói tömeget, amelyet kerestek. (Hasonló üzenettel volt képes nyerni New York polgármesteri választáson a szocialista Zohran Mamdani is.)

A 2025-ös holland választás legfőbb tanulsága Európa számára a „kormányzóképesség" tesztje. Az európai példák azt mutatják, hogy a stabil kormányzáshoz nem elég választást nyerni: koherens politikai szövetségre is szükség van. Az európai példák azt mutatják, hogy a stabil kormányzás alapfeltétele a politikailag koherens kormánytöbbség. Az ideológiailag heterogén koalíciók tartós működése lényegesen nehezebb, különösen akkor, ha a részt vevő pártok alapvető szakpolitikai kérdésekben sem jutnak közös nevezőre.

Wilders pontosan ebbe a hibába sétált bele, amikor megkötötte a koalíciós szerződését a tőle ideológiailag távol álló holland pártokkal. Nem tudta érvényesíteni akaratát. Nem tudott utat mutatni és vezetni, és a koalíciós partnerei nem voltak partnerek egy közös út kiépítésében.

A holland választók ezúttal nem ideológiai fordulatot hajtottak végre, hanem új ígéretet kerestek a kormányzati kudarc után. A következő évek egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy a Rob Jetten vezette kormány képes lesz-e tartós politikai stabilitást teremteni egy továbbra is erősen fragmentált parlamentben.